Petőfi Sándor, a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, akit minden magyar ember ismerni vél. Életét, költészetét és a körülötte kialakult kultuszt járja körül a Petőfi Irodalmi Múzeum 2023 januárjában, Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára megnyílt, „Költő lenni vagy nem lenni” című új állandó kiállítása. Ez az alaphelyzet, a mítoszok, a kultusz elemei az életrajz tényeivel és műértelmezésekkel elegyednek a legtöbbek fejében.
A Petőfi-kép kihívásai a kiállítás rendezésében
Kalla Zsuzsa, a PIM gyűjteményi főigazgató-helyettese szerint, aki magyar nyelvű iskolába jár, az az óvodától az érettségiig folyamatosan találkozik a szülei, tanárai és szűkebb-tágabb környezete Petőfi-képével. Aki erről az életműről kiállítást tervez, számolnia kell azzal, hogy nagyon nehéz lesz a látogatót ettől, a saját beépült Petőfi-alakjától, a saját világának hagyományától elmozdítani - ha egyáltalán lehetséges. Hiszen mindannyian azt szeretjük, ha megerősítenek abban, amit tudunk, tudni vélünk, az ismerőssel találkozni, ez ad komfortos és pozitív élményt.
Vaderna Gábor, az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézete intézetigazgató-helyettese hozzáteszi, hogy Petőfiről mindenki tud valamit, sőt nagyon sokan azt is tudni vélik, hogy valójában mit kell tudni róla. Nagyon határozott állítások hangzanak el róla mind a mai napig, lett légyen az az iskolai tananyag pedáns felmondása vagy éppen annak az állítása, hogy valami gonosz háttérhatalom el akarja rejteni az igazságot nagy költőnkkel kapcsolatban. Ráadásul éppen a mindenki-tud-róla-valamit helyzet miatt a vakbuzgó rajongástól a legmélyebb utálatig erős értékítéletek is kapcsolódnak Petőfihez. Egy Petőfi-kiállítás összeállítása, ráadásul éppen itt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, mely egy ilyen kiállítás létrehozására dedikált hely, szinte lehetetlen feladat, ha meg akarunk felelni a különböző egymásnak ellentmondó elvárásoknak.
Prágai Adrienn kurátor is kiemeli, hogy az, hogy Petőfi esetében a kiállítás tárgya az ország legismertebb költője, hátrány és előny is egyben. Hátrány, hiszen a bemutathatóság, az új mondanivaló szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy mindenki ismerni véli. A megoldás, azt gondolja, az absztrakció: nem az életút, nem a sikertörténet, nem a kultusz mentén alakítani a narratívát, hanem töredezetten, a kronológiából és az általánosan elfogadott vagy ismert diskurzusból kiszakítva elbeszélni a művész milyenségét. Az új állandó kiállítás teljes mértékben segíti Petőfi alakjának újszerű értelmezését, hiszen tematikus csomópontok mutatnak rá az egyes ciklusokra és az azokat mozgató történésekre. Teszi mindezt úgy, hogy nem szakad el egészen magától a hús-vér embertől sem, hiszen Petőfi tárgyai, amelyek egyszerre kultusztárgyak és egyszerre szólnak történeti hitelességgel a költő koráról, ugyanúgy helyet kapnak a kiállítótérben.
Petőfi élete és pályafutása
Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1823. jan. 1. - Fehéregyháza, 1849. júl. 31.) költő, szlovák eredetű családból származott. Apja Petrovics István mészáros, kocsma- és földbérlő, anyja Hruz Mária. Egyetlen testvére István volt. A szülők 1824. okt.-ben Kiskunfélegyházára költöztek, Petőfi később ezt a várost vallotta szülőhelyének. Iskolai pályafutásának főbb állomásai Kecskemét, Sárszentlőrinc, Pest, de az Aszódon töltött három tanév (1835-38) volt a legfontosabb, ahol verselni kezdett és felébredt vonzalma a színészet iránt.
Az 1838-39-es tanévet Selmecbányán folytatta, de tanulmányait elhanyagolta, viszont már sikert aratott verseivel az önképzőkörben. A félévi rossz bizonyítvány és a fiáról kapott rossz hírek miatt az apa, aki időközben vagyonilag tönkrement, levette róla a kezét. Petőfi 1839. febr. közepén elhagyta Selmecbányát, Pestre gyalogolt, egy ideig statiszta és szolga volt a Nemzeti Színháznál. Később katonának állt be Sopronban, majd megbetegedett és leszerelték. Vándorszínész-társulathoz csatlakozott, majd Pápán tanult tovább. Itt nemcsak új barátokra lelt (pl. Jókai), hanem az országos nyilvánosság előtt is fellépett „A borozó” című versével (Athenaeum 1842. máj. 21., még Petrovics Sándor néven). A Petőfi Sándor név először a „Hazámban” című költemény alatt jelenik meg (uo. 1842. nov. 8.).
A barangolásokkal eltelő szünidő után nem volt módja továbbtanulásra, Petőfi újra színésznek állt be Székesfehérváron és Kecskeméten nagy nélkülözések között. Ekkor új hangú, nagy feltűnést keltő versei már egyre sűrűbben jelentek meg. 1843. ápr.-ban Pozsonyban próbálkozott, de színésztársulatba nem sikerült bejutnia, a puszta megélhetésért a kéziratos Országgyűlési Tudósításokat másolta. De megismerkedett az akkor Pozsonyban időző írókkal, akik révén ajánlatot kapott két regény fordítására. 1843. júl.-ban Pestre ment, elkészítette a fordításokat, megismerkedett haladó fiatal írókkal, értelmiségiekkel. Ősszel azonban újra színésznek indult Debrecenben, majd Bihar megyében játszott. Betegen, lerongyolódva, elcsigázva vánszorgott vissza Debrecenbe. Itt töltötte éhezve, fázva az 1843-44-es telet.
Összeírta eddigi verseit, s velük 1844. febr.-ban Pestre indult. Itt egy ideig hiába keresett kiadót, míg aztán Vörösmarty Mihály közbenjárására a Nemzeti Kör vállalta a kiadást (megjelent 1844. nov.-ben: „Petőfi Versei 1842 - 1844”). Ugyanakkor segédszerkesztő lett a Pesti Divatlapnál (1845. márc. végéig). Ekkor már a Pilvax kávéházban összejáró radikális szellemű fiatal értelmiségi és írókör szervezője és vitathatatlan vezetője volt. Mint költő egyre hatékonyabb formálója az új plebejus demokratikus, népies-nemzeti irodalomnak, a népi költészet és műköltészet páratlan erejű és szépségű ötvözetében.
Azonban a nép érzés- és gondolkodásmódjának, életszerű nyelvének irodalomban való uralomra juttatása rövidesen felkeltette a konzervatív, arisztokratikus ízlés képviselőinek dühét, támadások indultak ellene, főleg „A helység kalapácsa” (1844. okt.), a „Versek” és a remekmívű naiv népi eposz, a „János vitéz” (1845. márc.) gyors egymásutánban történő megjelenése után.
Petőfi Sándor - Irodalom érettségi
Petőfi szerelmi lírája: A „Cipruslombok Etelke sírjáról” és a „Szerelem gyöngyei” ciklusok
Petőfi életének e pályaszakaszán jelentős lírai élményei a Csapó Etelke és a Mednyánszky Berta iránt fellobbant szerelem. Egy további versciklusa is megjelent „Cipruslombok Etelke sírjáról” címmel, ennek ihletője Csapó Etelke, aki iránt Petőfi ábrándos reményeket táplált, s aki 1845 elején váratlanul meghalt. A „Cipruslombok Etelke sírjáról” ciklus arról tanúskodik, hogy Petőfiben még erősebb volt a szerelem vágya, mint maga a szerelem. A gyász hangulata uralkodik ebben a ciklusban, nem az emlékezés; a halotti ágy, koporsó, temető zaklatják a költő érzelmeit és fantáziáját, s nem a szerelem emlékei. Keveset mond a lányról, de hiszen alig ismerte "Csak egy két gyorsan illanó tekintet volt beszédünk" - vallja meg a költő. A ciklus harmincnégy verse közül azok kapnak meg leginkább, amelyekben dalszerűen tiszta a költő hangja (pl. „Jaj, de bús ez a harangszó!” „Le az égről hull a csillag…”), vagy ahol - ha csak egy-egy tónus is - a népköltészetből felfrissített líra gyöngédségét szólaltatja meg. A sorozat intonációja szinte olyan, mintha Jancsi szólna Iluskájához:
Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.
Halld meg drága gyöngyöm,
Szép, szelíd galambom!
Amit érezék és
Szenvedék, elmondom.
A ciklus legjavához tartozó költeményekben a természet üde képeinek kontrasztjával érzékelteti hangulatát a költő (pl. „Természet! még te is gúnyolódol?…”, „Játszik öreg földünk…”), vagy a józan gyógyulás vágyáról dalol (pl. „Hatalmas orvos az idő”). Még a ciklus lezárása után is vissza-visszatér verseiben Etelke emléke.
Ez év tavaszán Petőfi felvidéki útra indult; a közel három hónapig tartó út minden állomásán (Eperjes, Késmárk, Igló, Rozsnyó, Rimaszombat, Losonc) ünneplésben volt része. Útjáról az „Úti jegyzetekben” számol be. Az év őszén önálló füzetben is megjelent a „Szerelem gyöngyei” című versciklus (Mednyánszky Bertához, egy gödöllői jószágigazgató leányához szólnak), majd rögtön utána verseinek második kötete („Versek 1844 - 1845”).
A Mednyánszky Bertához írott ciklus harminckilenc verse ismeretségük érzelmi története. Az ostrom, vallomás, kétkedés, remény, bizonytalanság hevületei és hangulatai fejeződnek ki a monoton formájú verssorozatban. Petőfi itt még többet beszél a szerelemről, mint amennyit spontánul, elementáris erővel az érzelem mond el önmagáról. De átüt a ciklus versein a költő boldogságvágya, szenvedélyes keresése a szépnek, a boldogítónak: a vigasztalónak. Néhány remek dal a dísze ennek a ciklusnak, például a „Fa leszek, ha…” és az „Éj van…”. Megkapó az a színpompás költői nyelv, az a hasonlatokkal és metaforákkal tündökölve is egyszerű stílus, amely ebben a versfüzérben kibontakozik. A költő a „Szerelem gyöngyeiben” a hazaszeretetet és a szerelmet, sőt - de ezt elsőül teszi a magyar irodalomban - a szerelmet és a szabadságharcok vízióját is összekapcsolja.
A két szerelmi versciklus hangzata között feltűnő a különbség. Az Etelkéről írt versek romantikusabb színezete, rapszodikusabb csapongása mellett a „Szerelem gyöngyeiben” az erősebb dalszerűség, az érzelmek festésének realisztikusabb poézise kap meg. A Berta iránt ébredő érzésnek átütően jellegzetes mozzanata a társkeresés, támasz-keresés vágya, a megerősítő emberi kapcsolat heves akarása. A „Szerelem gyöngyei” ciklus élményanyaga, érzelmi tartalma realisztikusabb, gazdagabb minden addigi szerelemélménynél, ez az alapja a megformálásban uralkodó realizmusnak. A társkereső szenvedély itt a világtól elforduló, sőt azzal szembeforduló magány sürgető óhajtásával párosul.
A válság időszaka és a „Felhők” ciklus
Szerelmi csalódása, a méltatlan támadások, szüleinek súlyos anyagi helyzete, s legfőképpen a politikai élet megrekedése egy időre válságos szakaszt idézett elő Petőfi életében (ennek termékei a „Felhők” ciklus, kevésbé sikerült regénye „A hóhér kötele” és drámája, „Tigris és hiéna”, meg néhány elbeszélő költeménye: „Salgó”, „Szilaj Pista”). A válságból azonban hamarosan kigyógyult, a forradalmak történetét és a szocialisztikus írókat (Saint-Simon) tanulmányozva felismerte egy közeli forradalom szükségét, s ennek előkészítésében a költészet feladatát (pl. „Levél Várady Antalhoz”, „Sors, nyiss nekem tért”, „A XIX. század költői”, „Egy gondolat bánt engemet”, „A nép nevében” stb.).
Költészetét és irodalomszervező tevékenységét ettől kezdve a magyar nép társadalmi felszabadítása a zsarnokság alól és a világforradalom gondolatai határozzák meg. 1846 tavaszán a demokratikus fiatal írókból megszervezi a Tízek Társaságát, melyet a Fiatal Magyarország szellemi vezérkarának szánt. A társaság az adott politikai helyzetben nem tudott kibontakozni, nem kapott engedélyt saját lapra. De ennek az eszmeiségnek jegyében üdvözölte és nyerte meg szövetségesül Arany Jánost (1847. febr.). Aranyhoz páratlanul szép barátság fűzte, állandó levelezésben állt vele, s ez évben kétszer is felkereste Nagyszalontán.
Petőfi és a művészeti ágak összefonódása
Vaderna Gábor hangsúlyozza, hogy Petőfi természetesen nem magányos zseni volt. Volt családja, körülvette őt egy társadalmi környezet, voltak intenzíven megélt baráti kapcsolatai, s természetesen befogadója-fogyasztója volt a saját kora művészetének. Az, hogy Petőfi mekkora hatást gyakorolt aztán a magyar irodalomra, tudjuk vagy legalábbis sejthetjük. Iszonyatos volt ez a hatás: abban az értelemben is, hogy nagyon nagy, és abban is, hogy a közvetlen utódok nem tudtak szabadulni tőle, iszonyodtak tőle. Petőfi költői nyelve egyértelműen viszonyítási pontja lett a magyar líratörténetnek. Azt azonban kevésbé szoktuk hangsúlyozni, hogy Petőfi költészetének képi világa milyen szoros kapcsolatban van a 19. századi festészet témáival, megoldásaival, s hogy a Petőfi által is népszerűsített témák képi megformálása mennyire hatott a festészetre a század második felében.
Prágai Adrienn szerint az irodalom és a képzőművészet társítása a 19. század első feléről szóló diskurzusban evidensnek hat, hiszen sokszor kéz a kézben jár a két művészeti ág. Ebben az időszakban virágzik ki az illusztrált sajtó műfaja és a kiállítások megjelenésével a művészeti nyilvánosság is, a szöveget és a képet pedig összekötik az ekkor zajló társadalmi változások, ugyanaz a korszellem munkál bennük. A képző- és iparművészeti anyag egy része a PIM saját gyűjteményéből származik, ugyanakkor több festmény és szobor budapesti és vidéki közgyűjteményből, illetve a Kovács Gábor Gyűjteményből származik. E műtárgyak - a PIM munkatársainak hosszú szervezőmunkájának eredményeként - úgy kerültek be az állományvédelmi szempontból kifogástalan kiállítóterekbe, hogy egy részük restaurálásra is került: a kiállítás apropóján tehát értékmentő és -megőrző munka is folyt.
Kalla Zsuzsa kiemeli, hogy egyetlen szerző sem légüres térben hozza létre életművét. Olyan szövegek, a korszak vizuális környezetének olyan elemei hatnak rá, olyan hírek és események tömege, amelyeknek nem feltétlenül van közvetlen lenyomata az művekben. A muzeológia - különösen az irodalmi muzeológia - nagy kihívása lehet, hogy érzékeltesse az életmű „közegét”, az egyes témák, ötletek, a nyelvi megformálás forrásvidékét. Például, a kiállításban megkísérelték a fiatal és ártatlan nőről szóló, a biedermeier „csábítás” képzőművészeti és irodalmi narratíváit összekapcsolni, láthatóak a korszakban népszerű téma szöveges és képi ábrázolásainak hasonlóságai, különbségei. Petőfi életművében sem ritkák az olyan lírai ciklusok, elbeszélő szövegek - ilyen a „János vitéz” is -, amelyek egy fiatal lány tragikus sorsát beszélik el, jelentősen különböző nézőpontokból, mint a „Cipruslombok…” ciklus, a „Szilaj Pista” vagy a „Panyó Panni” ballada. Ez az elgondolás, hogy a korszak témáit, műfajait, ízlését, mentalitástörténeti érdekességeit az irodalom és képzőművészet szövetében együtt jelenítsék meg, izgalmas és szerencsére egyáltalán nem szakirodalmi előzmények nélküli kutatásokat kívánt.
Petőfi halála és utóélete
1849. júl. 31-én, a fehéregyházi vesztett csatát követő menekülésben, du. 6 óra tájban eltűnt. Valószínűleg az üldöző ulánusok szúrták le. Halálának tényét a nemzeti közvélemény sokáig nem akarta elfogadni, híresztelések és ál-petőfik évtizedekig fenntartották azt a legendát, hogy nem halt meg, hanem bujdosik, külföldön él, illetve Szibériában raboskodik. Élete és halála máig élő legendák forrása lett. Petőfi a külföldön legismertebb és legnépszerűbb magyar író. Verseinek fordítása már életében (1845) megindult, s haláláig több száz versét fordították le (főleg németre), 1846-1860 között 700 verse (a kb. 850-ből) mintegy 50 nyelven, kb. 20 000 fordításban jelent meg. Legtöbbet fordított verse a „Reszket a bokor…”. Verseinek megzenésítése is már életében (1843-tól) megkezdődött, főleg Szénfy Gusztáv és Egressy Béni által. Egy 1930-as bibliográfia (Isoz Kálmán) szerint addig mintegy 180 szerző 202 Petőfi-versre 510 zeneművet alkotott (a „Nemzeti dal” 27 dallammal az élen áll). Azóta ez a szám még jelentősen emelkedett. Megzenésítői között van Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Arany János, Dankó Pista, Hubay Jenő, Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Farkas Ferenc, Járdányi Pál, Kadosa Pál, Lányi Ernő, Szabó Ferenc, Szervánszky Endre. Petőfi a legsűrűbben és legnagyobb példányszámban kiadott költőnk: művei csak 1945-60 között a milliót is meghaladó példányszámban jelentek meg.
