Candide avagy az optimizmus

A Candide Voltaire 1759-ben megjelent szatirikus regénye, mely egyszerre kalandregény és filozófiai gúnyirat. A mű a leibnizi optimizmus elméletét kritizálja, mely szerint "e világ a legjobb minden elképzelhető világ közt". A regény stílusát gúnyos hangvétel jellemzi, valamint a kiszámíthatatlan pergő cselekmény, amely sokszor fantasztikus elemeket tartalmaz. A mesés kalandokban és a szerelmi szálban is megjelenik a paródia, amely a gyakori irodalmi közhelyek halmozásával nevettet. Mindezek ellenére a regény valós történelmi eseményeken alapul, cselekményére nagy hatással volt a hétéves háború és az 1755-ös lisszaboni földrengés is.

A történet Westphaliában, Thunder-ten-tronckh báró ur kastélyában kezdődik, ahol élt egy fiatalember, kit a természet a legszelídebb erkölcsökkel áldott meg. Arcvonásai hiven tükrözték vissza jóságos lelkét. Elég józan itélőképessége a legegyszerübb szellemmel párosult, és ugy hiszem ezért nevezték Candide-nak. A báró ur Westphalia leghatalmasabb urai közé számitott, mert kastélyának egy kapuja és néhány ablaka volt; sőt a nagy termet még szőnyeg is ékesitette. A báróné asszony, ki körülbelül háromszázötven fontot nyomott, már ennek révén is nagy tekintélynek örvendett és még tiszteletre-méltóbbá tette őt az a méltóságos magatartás, mivel a ház ügyeit igazgatta. Leánya, Kunigunda, tizenhét éves, üde arcu, élénk, telt idomu, kivánatos leány volt. A báró fia pedig minden tekintetben méltónak látszott atyjához. Pangloss a metafizikai-theologiai-kozmolo-nigologiát tanitotta. »Nyilvánvaló, mondogatta, hogy a dolgok nem lehetnek másformák; mert minden bizonyos célra lévén alkotva, szükségképen a legjobb célra is alkottatott minden. Candide figyelmesen hallgatta őt és ártatlanul hitt e tanitásoknak; mert Kunigunda kisasszonyt elragadóan szépnek találta, habár sohasem volt bátorsága ezt néki bevallani.

Midőn Kunigunda egy napon a kastély előtt sétált, azon a kis befásitott helyen, melyet parknak neveztek, a lombok között Pangloss doktort pillantotta meg, amint épen kisérleti fizikából adott órát az édes anyja szobaleányának, egy szép és fogékony kis barna teremtésnek. A kastélyba visszatérve találkozott Candide-dal és elpirult; Candide szintén piros lett. Kunigunda elfogódott hangon köszöntötte őt és Candide beszélt hozzá anélkül, hogy tudná, mit mond. Másnap vacsora után, amint asztalt bontottak, Kunigunda és Candide találkoztak egy spanyol-fal mögött; a leány leejtette zsebkendőjét, Candide felemelte; Kunigunda egészen ártatlanul megfogta az ifjú kezét, a fiatal ember szintén ártatlanul, de mégis különös izgatottsággal, érzéssel és kimondhatatlan bájjal kezet csókolt a fiatal lánynak; ajkaik találkoztak, szemükben tüz villant meg, térdeik megremegtek és kezük el-el tévelygett.

Kiüzve a földi paradicsomból, sokáig mendegélt Candide anélkül, hogy tudná hova. Sokat sirt, tekintetét az égre emelve és gyakran visszanézett az elképzelhető legszebb kastély felé, mely a báróleányok legbájosabbikát rejtette magába; vacsora nélkül a szabad ég alatt feküdt le, a szántóföld két barázdája közé. Nagy pelyhekben hullt a hó és Candide másnap teljesen átázva vonszolta magát a közeli városba, melyet Valdberghoff-trarbh-dik-dorffnak hivnak; nem volt egy garasa sem s majd eldőlt az éhségtől meg fáradtságtól. Szomoruan állt meg egy kocsma ajtajában. Két, sötétkék ruhába öltözött ember vette őt szemügyre: »Pajtás, mondá az egyik, nézd milyen szép szál legény ez.« Közel mentek Candide-hoz és nagyon barátságosan meghivták őt vacsorára. »Uraim, mondá nekik Candide bájos szerénységgel, igazán nagyon megtiszteltek, de nincs miből fizessem a költséget. - Oh, uram! - mondá a kékruhások egyike, ilyen szép külsejű és ily érdemes egyének nálunk sohase szoktak fizetni; mert nem elég-e, hogy öt láb öt hüvelyk magas vagy? - Csakugyan uraim, ez a magasságom, mondá meghajolva. - Ülj le komám az asztalhoz; nem csak a fizetéstől mentünk fel, de azt sem fogjuk tűrni, hogy ilyen fickó pénz szűkében legyen; hiszen az embereknek mindenkor segiteniök kell egymást.

»Nagyon szereted...? - Oh igen, felelte, nagyon szeretem Kunigunda kisasszonyt. - Nem róla van szó, mondá az egyik kékruhás, azt kérdezzük, hogy nagyon szereted-é a bolgár királyt? - Dehogy szeretem, hiszen sohasem láttam. - Ugyan ne mondd, pedig ő a legszeretetreméltóbb király, igyunk az egészségére. - Kész örömmel, Uraim!« És ivott. »Mostmár rendben vagyunk, mondták neki, e pillanattól fogva támasza, fenntartója, védője és hőse lettél a bolgár népnek; megalapoztad szerencsédet és biztositva van dicsőséged.« Nyomban bilincsbe is verik lábait és igy hurcolják a hadseregbe. Candide nagyon elcsodálkozott a történteken és még nem igen értette, hogyan lett hőssé.

Egy szép tavaszi napon sétára határozta magát s mindég egyenesen előre ment, mert meg volt róla győződve, hogy lábaiknak kedvök szerint való használata ép oly kiváltsága az emberi, mint az állati nemnek. Ám alig tett meg két mértföldet, midőn négy másik, hat láb magas hős utolérte, megkötözte, elhurcolta és tömlöcbevetette. A törvény előirásához hiven megkérdezték, mit szeretne jobban: hogy harminchatszor megvesszőzze az egész hadsereg, vagy hogy egyszerre tizenkét ólomgolyót röpitsenek a koponyájába. Hiába hangoztatta Candide az akarat szabadságát és hogy sem az egyikből sem a másikból nem kér: választania kellett; végül a szabad akaratnak nevezett isteni adomány dicsőségére elhatározta, hogy kiteszi magát harminchatszor a vesszőfutásnak; kétszer ki is állotta a próbát. Mivel pedig a hadsereg kétezer emberből állott, ez négyezer ütést jelentett számára, amik nyakszirtjétől faráig záporként hullottak rá. Mikor a harmadik futásra került volna a sor, Candide ugy érezte, hogy ezt már nem birja ki s azt a kegyet kérte, legyenek oly irgalmasak s zuzzák szét a fejét. Hajlandók voltak ezt a kegyet megadni; szemeit bekötözik, letérdepeltetik. E pillanatban megjelenik a bolgár király és érdeklődik az elitélt büne felől. Mivel pedig a királynak éles elméje volt, mindabból amit Candide-ról hallott, megértette, hogy itt egy fiatal metafizikussal áll szemben, ki nagyon tájékozatlan az igazi élet dolgaiban és szelid jóindulattal megkegyelmezett neki s irgalmas szivét minden ujságban s még a késő századokban is dicsérettel fogják emlegetni. Egy derék felcser három hét alatt meggyógyitá Candide-ot a Dioszkoridesz ajánlotta orvosszerekkel.

Sehol a világon nem volt oly pompás, fürge, ragyogó és jól fegyelmezett hadsereg, mint ez a kettő: a sípok, dobok, harci trombiták, ágyuk oly harmóniában voltak, amilyen még a pokolban sincs soha. Először az ágyuk söpörtek el körülbelül hatezer embert mindkét részről; azután a muskétások szabaditották meg ezt a legjobb világot vagy kilenc-tizezer bitangtól, akik rontották itt a levegőt; a szurony is elegendő oka volt néhány ezer ember halálának. Az áldozatok száma jóval tulhaladhatta a harmincezret. Végül, mialatt a két ellenséges király, kiki a maga táborában, a Te Deum-ot énekeltette, Candide arra határozta magát, hogy máshova megy elmélkedni az okok és okozatok felől.

Candide, amily gyorsan csak tudott, egy másik faluba menekült: ez a bolgároké volt s az arab hősök hasonlóképen bántak el vele. Haldokló roncsok közt járva és romok közt bukdácsolva, végre kijutott Candide a háboru szinteréről; tarisznyájában volt még egy kevés élelmiszer és Kunigunda kisasszonyt még egy pillanatra sem feledte el. Végül egy olyan emberhez fordult Candide, ki egy nagy gyülekezetben teljes óra hosszat beszélt a kegyességről: ez a szónok, átható pillantást vetve rá, ezt kérdé tőle: »Minek jöttél? valami jó ügy hozott ide? - Nincsen okozat ok nélkül, felelt szerényen Candide; a dolgok mindég szükségszerüen kapcsolódnak egybe és minden a lehető legjobb célra teremtetett; elkerülhetetlen volt, hogy elüzzenek Kunigunda kisasszony mellől, hogy vesszőfutásban legyen részem és kellett, hogy összekolduljam az ennivalómat, amig nem tudom a kenyeremet megkeresni; mindez nem történhetett máskép. - Barátom, kérdé a hitszónok, azon a nézeten vagy, hogy a pápa az Antikrisztus? - Még nem hallottam erről beszélni, felelé Candide; de akár az, akár nem, annyi bizonyos, hogy nincs betevő falatom. - Nem is érdemled meg, hogy jóllakjál, mondá a prédikátor; eredj, te gazfickó, pusztulj innen, te nyomorult, ne kerülj soha többet a szemem elé.« A prédikátor felesége, kidugván fejét az ablakon és elgondolván, hogy olyan ember áll előtte, ki kételkedett a pápa antikrisztusi mivoltában, hirtelen rázuditotta egy edény tartalmát...

Ó egek! Egy ember, ki nem volt megkeresztelve, egy Jacques nevü jámbor anabaptista, végig nézte, mily kegyetlen és csufondáros módon bántak el egyik testvérével, egy lelkes, kétlábu, tollatlan lénnyel; hazavezette otthonába, megfürdette, kenyeret és sört tett elébe s még két pengő forinttal is megajándékozta, sőt munkát is akart neki adni gyárában, hol perzsa szőnyegeket készitettek, mi Hollandiában szokásos volt. Candide, inkább a részvéttől mint a borzalomtól indittatva, a jámbor Jacques anabaptistától kapott két pengő forintját odaadta a borzalmas állapotban lévő koldusnak. A fantom mereven nézte őt és a nyakába borult; Candide ijedten tántorodott vissza. »Nagy ég! mondá a nyomorult a másik nyomorultnak, hát nem ismered fel a te kedves Panglossodat? - Mit kell hallanom? te vagy az, drága mesterem, te jutottál ily borzalmas állapotba? Mily szerencsétlenség ért? miért nem maradtál a világ legszebb kastélyában? mi történt Kunigunda kisasszonnyal, minden lányok gyöngyével, a természet remekmüvével? - Nem birom tovább, mondá Pangloss.« Candide rögtön elvitte őt az anabaptista istállójába és egy kis kenyeret adott neki; mikor Pangloss kissé erőhöz jutott, megkérdezte tőle: »Nos mi van Kunigundával? - Meghalt, válaszolt a másik.« Ennek hallatára Candide elájult; barátja magához téritette csöppnyi romlott ecettel, melyet az istállóban talált. Candide kinyitá szemeit. »Kunigunda meghalt! Ó, hol talállak meg téged, elképzelhető legjobb világ? De vajjon mily betegség ölte meg? nem az-e, hogy szapora rugások közepette látott engem kikergetni atyja-urának gyönyörü kastélyából? Erre Candide ismét elájult; de amint magához tért és mindent elmondott, ami a szivét nyomta, az okról és okozatról kezdett kérdezősködni s elegendő okát kereste annak, hogy Pangloss ily szánalmas állapotba jutott. - Jaj! mondá amaz, a szerelem juttatott ide, a szerelem, az emberi nem vigasztalója, a világmindenség fenntartója, az érzékeny lények lelkesitője, a gyöngéd szerelem. - Jaj! mondá Candide, én is ismertem a szerelmet, a szivek kormányzóját, a lelkek lelkét; sohasem volt belőle több hasznom, mint egy csók és húsz farbarugás...

Pangloss igy felelt: »Ó, kedves Candide-om, bizonyára emlékszel Paquette-re, a mi felséges bárónénk csinos komornájára; karjaiban a paradicsom gyönyöreit élveztem és e gyönyöröknek köszönhetem most a pokoli kínokat, melyeknek martaléka lettem: a lány meg volt fertőzve, talán bele is halt. Paquette egy tudós ferencrendi baráttól kapta a nyavalyát, ki a forrásig ment vissza, mert őrá meg egy vén grófnőtől ragadt, ki viszont egy lovassági kapitánynak köszönhette; az utóbbi egy márkinőtől kapta, ez egy apródtól, emez egy jezsuita noviciustól, ki egyenesen Kolumbusz Kristóf egyik bajtársától szerezte. Ami engem illet, én már senkire sem származtatom, mert én belehalok. - Ó Pangloss! kiáltott fel Candide, milyen különös családfa! Biztosan maga az ördög ennek az őse! - Egyáltalában nem, válaszolá a nagy férfiu, nélkülözhetetlen kelléke és szükséges alkotórésze ez a lehető legjobb világnak; mert ha Kolumbusz nem kapta volna meg Amerika egy szigetén ezt a nyavalyát, mely megmérgezi a nemzés forrását, sőt amely gyakran magát a nemzést is lehetetlenné teszi, mi világos ellentétben áll a természet nagy céljával, akkor nem lenne se csokoládénk se biborfestékünk; azonkivül figyelembe kell venni, hogy a mai napig csakis a mi földrészünkön terjedt el ez a betegség oly nagyon. A törökök, indusok, perzsák, kinaiak, japánok még nem is ismerik, de megvan rá az elegendő ok, hogy néhány évszázad alatt ők is alaposan megismerjék. Minálunk azonban bámulatosan felvirágzott, különösen a nagy hadseregekben, melyek jól fegyelmezett, derék zsoldosokból állnak, kik kezükben tartják az államok sorsát; biztosak lehetünk benne, hogy ha harmincezer ember szép csatarendben ugyanilyen erővel szemben áll, akkor huszezren vannak megfertőzve mindkét részről. - Mily csodálatos ez, mondá Candide, de téged meg kellene gyógyittatni. Ezek a szavak elhatározásra birták Candide-ot; a kegyes anabaptista Jacques-nak lábai elé vetette magát és oly meghatóan festette le előtte barátja szánalmas állapotát, hogy a jámbor férfiu habozás nélkül házába fogadta Pangloss doktort és kigyógyittatta a saját költségén. Pangloss a kezelés alatt csupán egyik szemét és fülét vesztette el. A filozófus szépen tudott irni és kitünően értett a számtanhoz, igy hát az anabaptista Jacques könyvelőnek alkalmazta.

Két hónap mulva kénytelen lévén ügyeinek elintézése céljából Lisszabonba utazni, magával vitte hajóján a két filozófust. Pangloss az uton megmagyarázta neki, hogy ezen a világon minden a lehető legjobban van elrendezve. Jacques nem volt ezen a nézeten. »Valahogy ugy kell legyen, mondá, hogy az emberek elhagyták eredeti természetöket, mert hiszen nem születtek farkasoknak és mégis farkasokká lettek. Isten se huszonnégy fontos ágyukat se szuronyokat nem adott az embereknek, és ők mégis szuronyokat és ágyukat gyártottak, hogy ezekkel pusztitsák egymást. Megemlithetném még a csődbejutottakat és az igazság-szolgáltatást is, amely lefoglalván a bukott kereskedők vagyonát, megfosztja tőle a hitelezőket. Az elgyengült utasoknak egy része, azon megfoghatatlan izgalom hatalmába kerülve, melyet a hajó hánykolódása okoz az idegekben és a test minden részecskéjében, már nyugtalankodni sem tudott a veszély miatt; az utasok másik része jajveszékelt és imádkozott; a vitorlák elszakadtak, az árbocok összetörtek, a hajó léket kapott, dolgozott aki birt, egyik a másik szavát nem hallotta, senki sem parancsolt. Az anabaptista segiteni óhajtott valamit s a fedélzeten tartózkodott; egyszerre csak egy őrjöngő matróz durván meglökte s ő elterült a padozaton. De az erős ütéstől, melyet az anabaptistára mért, maga a matróz is annyira előre lendült, hogy fejjel lefelé kibukott a hajóból: megakadt és függve maradt egy törött árboc roncsán. A jámbor Jacques segitségére siet, kimenti őt, ámde a nagy iparkodás közben tengerbe pottyan a matróz szeme láttára. Ez veszni hagyja őt anélkül, hogy egy tekintetre is méltatná. Candide közeledik, észre veszi jóltevőjét, amint egy pillanatra kibukkan a vizből, majd örökre elmerül a hullámokban: utána akar ugrani a tengerbe, de a filozófus Pangloss megakadályozza őt, bebizonyitván, hogy a lisszaboni kikötő egyenesen azért alakult, hogy ott ez az anabaptista megfulladjon. Alig hogy a városba értek, siratva jóltevőjük halálát, midőn egyszerre megrendült lábuk alatt a talaj; a tenger tajtékozva önti el a kikötőt, összetöri a partnál horgonyzó hajókat, hamu és lángfolyamok öntik el az uccákat és nyilvános tereket; a házak összeomlanak, a tetők a fundamentumokra fordulnak és a fundamentu...

A beszélgetés sokáig tart, mindenféle kérdés szóba kerül: a kormányforma, az erkölcsök, az asszonyok, a művészetek, a mulatságok. „- Hogyan, nektek nincsenek barátaitok, kik tanitanak, vitatkoznak, kormányoznak, büvész­kednek és akik megégetik az embereket, ha más véleményen vannak? Candide érdeklődik az udvari emberektől, hogy mi a szokás, pl. A király örömmel és barátságosan fogadja őket, és megmutatja a fővárost. A király meglepetten fogadja hőseink távozási szándékát, mondván, hogy butaságot csinálnak, hiszen Eldorádóban mindent megkaphatnak, amit csak akarnak. „- Semmi mást nem kérünk felségedtől, mondá Cacambo, csak néhány kost, mely élelmiszerrel s országod kavicsaival és sarával legyen megterhelve.« A király mosolygott e kivánságon.

Eldorádó egy tökéletes világ utópiája. „Végre egy végtelen nagy síkság terült el szemök előtt, áthághatatlan hegyektől szegélyezve; a föld az emberek gyönyörűségére és szükségleteinek kielégítésére volt megművelve; a hasznos mindenütt a kellemessel társult: az utakat gyönyörű formájú, ragyogó kocsik lepték el, melyeken feltűnő szépségű férfiak és asszonyok ültek; nagy vörös kosok húztak a kocsikat és gyorsaságban még az andalúziai, tetuani és mequinezi paripákon is túltettek”. Egy tökéletes világ, tökéletes emberekkel, tökéletes gazdasággal. Egy hely ahol minden a legeslegjobban van. Eldorádó városában egy olyan világ testesül meg, ahol minden tökéletes, oly módon, ami a mi világunkba sose lehetne. Lényegében egy tükröt tart fel nekünk, hogy milyennek kéne lennünk, a világunknak milyennek kéne lennie, ám ez egy megvalósíthatatlan elképzelés. Az ilyen elképzelt, pozitívan bemutatott világot hívjuk utópiának. Ez a hely lehet a jövőben, vagy a jelenben, esetleg egy párhuzamos univerzumban, ahol csak el tudjuk képzelni. Mint oly sok irodalmi műben, Voltaire Candide-jában is megjelenik egy utópikus világ. Valahol Dél-Amerikában található. A mű szereplői, egy hajótörés következtében találtak ide, bár nem ez volt az úti céljuk. Ez mutatja azt a tényt, hogy Eldorádóba szándékosan nem lehet eljutni, csak és kizárólag egy véletlen folytán.

Mint fent említettem, hőseink itt egy tökéletes világgal találkoznak. De hogy ebben a világban hogyan valósulnak meg az egész művet végigkísérő eszméi a felvilágosodásnak? A felvilágosodás a politikai, jogi, és társadalmi kérdéseket helyezi a központba, annak az elképzelésnek felel meg, hogy a tudás kiterjesztésével egy igazságosabb és boldogabb világot valósíthatunk meg. Ez az utópikus világ, Eldorádó, azokat az eszméket és világelképzeléseket valósítja meg, amiket a felvilágosodás nagy filozófusai, célul tűztek ki maguk elé. Ez a lehetséges világok legeslegjobbika. Akkor miért hagyják el Candide-ék? E műben, habár tökéletesnek látjuk Eldorádót, valamilyen szinten mégis egy negatív értelmet vesz fel. Ezeket a negatív jellemzőket úgy tudjuk felismerni, ha szembeállítjuk Candide kertjével. Eldorádót a külvilágtól való elzártság, egyformaság, és emberidegenség jellemzi, míg Candide kertjét a világra való nyitottság, sokszínűség, és az egyéniség kibontakozása. A két világ gyökeres ellentéte egymásnak, habár ha nem vizsgáljuk meg jobban a művet talán észre se vesszük. Az író Eldorádó visszásságait elrejti a sok vonzó dolog mögé, a mi világunk apró boldogságait pedig a nagy katasztrófák halványítják el.

A mű elég meglepő befejezést kap, ami a a felvilágosodás korára egyáltalán nem jellemző. Candide a regény végén végül megtalálja az otthonát, a békéjét Törökországban egy kertben, ahol az élete végéig dolgozni szeretne. Ezt a döntést egy török bölcs tanácsára teszi, ki azt mondja, hogy hagyja az elmélkedést, a gondolkodást, helyette inkább művelje a földet, azaz evilági dolgokkal foglalkozzon. Ez a török bölcs szerintem Voltaire nézeteit vallja. Ezek után, a mű már nem is a felvilágosodás kérdéseire keresi a választ, hanem ellene megy. Voltaire életműve ma már jórészt irodalomtörténet, de a kisregények megmaradtak olvasmánynak. Voltaire 1759-ben Ferney-ben írta ezt a kisregényt. A főcím: Candide, mesés kalandok sorát ígéri, az alcím: vagy az optimizmus, a regény filozófiai tartalmáról árulkodik.

A lisszaboni földrengés óta (1755) megrendült a hit az isteni gondviselésben. Miért haltak meg a gyermekek anyjuk keblén? - kérdi Voltaire a katasztrófáról írt versben. Vajon mindenki bűnös volt-e, aki. ott elpusztult? Ezekre a kérdésekre a kor nagy filozófusa, Leibniz tételei álapján válaszoltak a XVIII. században. Ezeket hirdette a papság a teológiában, s ezek adtak választ a polgári kételkedőknek. Leibniz 1714-ben adta ki a La Monadologie című munkáját, amelyet Savoyai Jenő, a zentai győző számára állított össze. Ebben okoskodását két elvre, az ellentmondás és az ellenséges ok elvére alapította. Az utóbbival Voltaire is foglalkozik, eszerint: semmi sem lehet igaz, ha nincs elégséges ok arra, hogy éppen úgy és ne másképp legyen, bár az okokat még nem ismerjük (32. §). Leibniz megállapítja, hogy Isten monaszokat teremtett, apró létezőket, amelyek két egymástól független órához hasonlóan egymásnak megfelelnek. Isten gondolataiban a lehetséges világegyetemek végtelen sokasága van, de ezek közül csak egy létezhet. Kell, hogy Isten választásának elégséges oka legyen, amely őt inkább az egyikre, minta másikra bírta… És ez az oka, hogy a legjobb létezik, melyet Isten bölcsessége folyton megismer, jósága folyton választ; és hatalmánál fogva folyton létesít (53-54. Ez az oka annak, hogy a világban teljes harmónia uralkodik, melyben semmi sem történhet másképpen, mint ahogy tényleg történik (60. Ez a tanítás különösen a lisszaboni katasztrófa óta rendkívüli mértékben bosszantja a felvilágosítókat, s közöttük elsősorban Voltaire-t. Egyik levelében, melyet 1758. február 10-én írt Darget úrnak, ilyen módon gúnyolódik: „Szomorúan látom, kedves öreg barátom, hogy Leibniz lehető legjobb világában önnek nem a legkedvezőbb sors jutott osztályrészül; és amikor minden jól van, akkor az ön veséje egy kissé mindig rosszul van.” (Oeuvres complétes de M. de Voltaire, 1792, 85. köt., 317. 1., CLXXX. levél). Voltaire Ferney-ben sem érezhette magát biztonságban, ezért kisregényeit általában álnéven adta ki. Ezzel egyúttal érdekesebbé, vonzóbbá is tette őket. A Zadigot állítólag kaldeus eredetiből arabra fordították, s ezt a szöveget ültették át francia nyelvre. ACandide szerzőjéről ilyen tájékoztatást olvashatunk: „Dr. Ralph fordítása németből, azokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor Ralph zsebében találtak, aki Mindenben, 1759-ben halt meg.” Mondanunk sem kell, hogy dr. Ralph sohasem létezett, ezért sem elevenen nem írt regényt, sem holtában nem vehették ki a kézirat egy részét a zsebéből. Egyébként Voltaire többször letagadta a szerzőséget, amikor meggyanúsították vele. Tiltakozik a vád ellen Vernes úrhoz intézett levelében (N° CCXV., 381. 1., i. h.) és a Thiriot úrnak szóló szövegben is (CCXLII., 427. 1.). Az utóbbiban ügyesen megdicséri a Candide-ot, és szerzői önérzettel veszi tudomásul, hogy két párizsi ifjú magát teljesen hasonlónak képzeli a regény hőséhez. Arra is céloz, hogy ő maga Prococurante úrhoz hasonlít, lehetséges is, hogy a mindenből kiábrándult, nagy műveltségű férfiúban egy kissé saját személyiségét ábrázolta.

A Candide szatirikus és parodisztikus előfutára Jonathan Swift 1726-os regénye, a Gulliver utazásai volt. Ez a mű áll talán a legközelebb Voltaire regényéhez. Swift alkotása is egy naiv férfiú történetét meséli el, csakúgy, mint a Candide. Gulliver utazásai során a véletlen folytán ő is sok idegen nemzet kultúráját ismeri meg, és ezalatt őt is számos szerencsétlenség éri. A két könyv hasonlóságából adódóan a Candide-ot a Gulliver utazásai újraértelmezésének is tekinthetjük.

Swift könyvén kívül még két francia regény szolgáltathatott inspirációt Voltaire számára. Candide fejlődéstörténete alapulhat François Fénelon 1699-es regényén, a Télémaque-on, amelyben megjelenik a tudálékos tanító paródiája is. A Candide-ban szereplő Pangloss mester személyisége ezen a műn is alapulhat. Louis-Charles Fougeret de Monbron alkotása, a Cosmopolite (1753) is nagy hatással lehetett a Candide-ra.

A lisszaboni földrengés idejére Voltaire már befutott szerző volt, aki ismert volt humoráról, szatirikus és gúnyos stílusáról. 1746-ban ő lett az első író, akit a Francia Akadémia tagjává választottak. Az nem ismert, hogy Voltaire mikor írta a Candide-ot, de a legvalószínűbb feltételezés szerint a 1757-ben kezdett hozzá a műhöz, amely végleges formáját 1758 végére érte el. A kutatók úgy vélik, hogy Voltaire a mű nagy részét a 1758-ban, a Ferney-ben töltött ideje alatt írta, de alkotott még Schwetzingenben is, mikor a Pfalzi Választófejedelemségben, Charles Théodore-nál volt látogatóban három hétig 1758 nyarán. Annak ellenére, hogy szilárd bizonyítékok támasztják alá ezeket, továbbra is fennáll az a képzet, miszerint Voltaire három nap alatt írta a Candide-ot.

A Candide harminc fejezetből áll, melyeket kétféle módon csoportosíthatunk. Az első csoportosítási elv szerint a mű két részre oszlik, ebből az első rész a 17-18. fejezetig tart, mikor is Candide Eldorádóba érkezik, ahol szembesül a tökéletes állammal. Mint a legtöbb pikareszk regény esetében, a Candide-ban is megjelenik a drámai szerkezet. Ez alapján az író a bonyodalmat egészen a tetőpontig fokozza - a Candide esetében ez Eldorádó - amely nagyjából a mű közepén helyezkedik el. Az elő tíz fejezet Európában, a második tíz Dél-Amerikában, a harmadik pedig megint csak Európában, valamint az Oszmán Birodalomban játszódik.

A mű a leibnizi filozófiát értelmezi, mely szerint az Isten folyton felismerő bölcsessége a világot tökéletessé teszi. Ezt a bölcsességet követte az 1755-ös, 9-es erősségű földrengés, amely például Lisszabont is letörölte a térképről, összeharácsolt aranykincseivel és kastélyaival együtt. Isten jóságát és létét, az ember életének értelmét ezután többen vitatták, köztük Voltaire is, hiszen láthatóan nem csak az igazán bűnös lelkek haltak meg akkor, hanem több ezer gyermek is, és az ember az egész helyzetet tehetetlenül szenvedte el. Voltaire művében szatirikusan közelíti meg a leibnizi filozófiát, szóval lenézi, és nem riad vissza a kor horrorisztikus vagy perverz jelenségeitől sem.

A történet Thunder-ten-Tronckh báró kastélyában kezdődik, Westphaliában. Az előkelő kastély lakói úgy gondolják, lakhelyük a világ legszebbje (a világuk tökéletes). Itt nevelkedik Candide (neve azt jelenti: nyíltszívű, jámbor, őszinte), aki a báró nővérének gyermekeke. A báró úrnak és a bárónénak két gyermeke van, a szép Kunigunda és egy fiú. A ház bölcs filozófusa a nagy tiszteletű tanító, Pangloss mester, aki valójában a kor naiv tudósát testesíti meg, Leibnizet és az ő optimista filozófiáját, hogy Isten világában minden bölcsen van elrendezve. Amikor Candide-ot meglátja Kunigundával, amint elcsattan egy ártatlan csók, Candide-ot a báró elcsapja a háztól. Candide egy Valdberg-hofftrarbk-dikdorff nevű városba ér, ahol két idegen megvendégeli, leitatja és bilincsbe verve a bolgár seregbe viszi katonának. Beletanul a fegyverforgatásba, de egy nap, elunva magát, sétára indul. Ezt szökésnek veszik és megbüntetik, választhat a golyó és a vesszőfutás között. (Vesszőfutás: katonai sorfalak között végigfutni, miközben a katonák puskavesszővel ütik, amibe nagy eséllyel belehal.) Ez utóbbit választja, de megússza, mert arra jár a bolgár király és felmenti a büntetés alól. Candide félig felgyógyulva máris háborúba kényszerül, de megszökik és előbb egy bolgár faluba megy, amit az arabok dúltak fel, azután egy arab faluba, amit a bolgárok igáztak le. Végül Candide Hollandiába jut, ahol koldulni kezd, és egy jótevő, Jacques, (a kereszteletlen, ám mégis szent ember, anabaptista) megszánja és befogadja magához, még munkát is ad neki. Candide ezek után újra úgy gondolja, igaza van Pangloss mesternek: tényleg minden a lehető legjobban van elrendezve ezen a világon. Másnap egy rossz külsejű koldusban felismeri Pangloss mestert, akit Jacques felfogad a könyvelőjének. (Voltaire szereplői kiváló emberek, akiket üldöz a balszerencse. Candide egy naiv fickó, akinek csak nagyon lassan formálódik a jelleme az utazások során. Jacques-nek Lisszabonba kell utaznia, ahová magával viszi az ifjút és a filozófust. Hajójuk azonban viharba kerül, és az út során Jacques egy matróz hibájából meghal. A hajótörés után kiúsznak a partra, de ott épp földrengés van. Segítenek a romeltakarításban. A bölcsek "szent hitítéletet" hirdetnek, ami igazából egy kis mészárlást, eretnekégetést jelent a nép szórakoztatására abban a reményben, hogy akkor majd nem sújt le Isten újabb csapásokkal. Candide a rémségek után vigasztalan, de egy öregasszony felkarolja és elviszi Kunigundához, aki sikeresen kiverekedte magát a kastélybéli támadásból. Úgy alakul, hogy Candide mindkét fogvatartó férfit leszúrja, érkezési sorrendben. Az öregasszony elmeséli, hogy ő egy palesztin hercegnő, aki elvesztette a családját és a vagyonát. (A hercegnő a fél fenekét is elvesztette, mert a katonák azzal laktak jól harc közben. Minden nő fél fenekével a háremben. (Az öregasszony tehát Kunigunda ellentéte. Candide menekül, mert a megölt inkvizítortól elvett ékszerek lebuktatták és a sarkában liheg egy vizsgálóbíró a katonáival. (A háború és katonaság szatírája visszatérő szimbólumok.) Lesz Candide-nak egy szolgája is. A szolgája Cacambó, (a kor eszményi szolgáját jeleníti meg, aki mindenhová követi urát, bölcs döntéseket hoz helyette, kihúzza a pácból stb.) segíti a tudásával és a tanácsaival is. Átállítja a jezsuiták oldalára, mert ez biztonságosabb. Candide megismerkedik a tisztelendő tartományfőnökkel, akiről kiderül, hogy Kunigunda bátyja, nagy az összeborulás. De sajnos a tisztelendő úr nem nézné jó szemmel a házasságukat, mert Kunigundának 72 őse van, Candide meg csak Candide. Összekapnak és Candide megöli a tisztelendő urat. Felveszi a csuháját és abban menekül. Elfogják őket az Oreillons nevezetű vademberek, de kimagyarázzák magukat, azután csónakban haladnak tovább egy sötét barlangon át. A nagy fáradság megéri, mert egy csodálatos arany vidékre érnek, ahol még a gyerekek is drágakövekkel játszanak. Ellátják őket minden földi jóval és még fizetniük sem kell, mert mindent a kormány fizet. Eldorádóban vannak, a tökéletes helyen, Voltaire utópiájában, ahol az emberek mind intelligensek és önzetlenek. Eldorádó népének mindene megvan, ezért nem imádkoznak az istenükhöz, hanem hálálkodnak neki. Suriname felé tartanak. A városhoz közeledve látják, hogy egy néger fekszik a földön. Az embernek hiányzik a jobb keze és a bal lába. Candide ismét úgy látja, hogy a világ igazságtalan, de terve most jobban foglalkoztatja. Úgy gondolja, hogy kivásárolja a majd az időközben kegyencnővé lett kedvesét, de a hajóskapitány meglopja, ezért alig marad pénze, meg pár kiló gyémántja. Egy útitársat bérel magának. A legszerencsétlenebbet választja, hogy új nézőpontokat mutasson neki a filozofáláshoz. Ez a figura egy öreg tudós, Martin (ő Candide ellentéte, a pesszimista bölcselkedő). Útközben látják, hogy a kapitány hajója a lopott kincsekkel elsüllyedt... mégis rend van a világban. Martin azt mondja Candide-nak, hogy Párizs nem hozott neki semmi jót, Candide mégis megnézi. Ott azonban nem érzi jól magát, mindenki csak a gyémántgyűrűs kezét csókolgatja. (Itt Franciaország léhűtő és parazita társadalma jelenik meg.) Candide-ot átverik, és kicsalják a maradék pénzét, azután Angliába veszik az irányt. Végre Velencébe mennek, de nem találják Kunigundát. Candide egyre jobban hajlik arra, hogy átvegye Martin világnézetét. Meglátnak egy szerelmesen összebújó párt, de kiderül, hogy a lány szajha, a fiú pedig egy boldogtalan szerzetes (akitől megtudják, hogy a kolostor falai közt is csak viszály és gyűlölködés tanyázik). Ha már itt vannak, meglátogatják Pococurante szenátort. (Ebben a mindenkiből kiábrándult figurában Voltaire saját karakterét testesíti meg.) Teljesen életunt, mert mindene megvan, untatják a festmények, hangversenyek, az irodalom (akinek képviselőit is egyenként veti meg) és a szép nők is. Candide mégis úgy gondolja, hogy a szenátor boldog kell legyen, hiszen felette áll mindannak, amit birtokol. Előkerül Cacambó, akinek nagyon örül Candide. Cacambó elmondja, hogy Kunigunda Konstantinápolyban él Rákóczi szolgálatában és megcsúnyult nagyon. Candide Konstantinápolyba indul és hamarosan több halottnak hitt ismerőssel összefut: Kunigunda testvérével és Pangloss mesterrel (akik gályarabok), és az öreg hercegnővel is, aki Kunigundát szolgálta.

tags: #candide #eldorado #fogamzas