Az amerikai gettóból küzdötte fel magát, mélyről indult, de annál magasabbra repült. Josephine Baker, az első valóban világhírű fekete művész, nemcsak egy banánszoknyás táncosnő volt, hanem annál sokkal több. Freda Josephine McDonaldként született 1906. június 3-án, St. Louisban. Utcai táncosnőként kezdte, az iskolát tízévesen otthagyta.
Tizenöt éves volt, amikor férjhez ment egy Willie Baker nevű férfihoz, és egy fekete vaudeville-társulattal körbeutazta az Államokat. Később New Yorkban egy revücsapatban kezdett táncolni. Az együttes Párizsig meg sem állt, a híres Folies Bergere-ben lépett fel, Josephine az ikonikus banánszoknyájában, szinte meztelenül.
A közönség imádta, hisz párizsi kópéság és New York-i csibészség jellemezte. Rendhagyó produkciója volt, tojást tojt, mint egy strucc, közben kotkodácsolt. Tánc közben is a mókán járt az esze, szemeivel bandzsított, nyelvét nyújtogatta, mindezt tánccal, pantomimmel vegyítve. Áradt belőle Afrika füstös egzotikuma és az erotika. Nem sokkal később elvált, de a Baker nevet megtartotta. Menedzsere tíz évig egy olasz arisztokrata, Pepito Abatino volt, akivel ez idő alatt együtt is élt. Josephine a férfiakhoz és a nőkhöz egyaránt vonzódott, szeretői között volt Frida Kahlo is.
Josephine Baker felemelkedése Európában
Josephine Baker 1925-ben a Revue Nègre sztárjaként Párizsban egy éjszaka alatt robbant be az európai szórakoztatóiparba, és pár éven belül Európa egyik legjobban fizetett előadóművésze, ünnepelt, körülrajongott sztárja lett. A háború utáni világ felejtésre, a valóságból néhány órányi kiszakadásra való igénye okán a mulatók, szórakozóhelyek, látványos színpadi előadások óriási közönséget vonzottak.
Kosztolányi Dezső szerint Baker népszerűsége nem pusztán tehetségével, különleges előadói stílusával magyarázható: „Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel irtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert, karddal, kicsit fel is emelje, szellemileg. (…) Baker is ezért olyan »nagy«.”
Josephine Baker 1925-ben ebből mindössze annyit érzékelt, hogy ajánlatot kapott, szerződjön Párizsba. A nagyon fiatal, saját bevallása szerint lapos, se nem elég fekete, se nem elég fehér Baker Amerikában teljesen eredeti, semmihez sem fogható, védjegyévé vált táncával, fintorjaival, bandzsításával, bohóckodásával tűnt ki a többi fekete kórusgörl közül. Párizsban igazi sztár lett belőle.
A Revue Nègre egyik nagy újdonsága volt - azon kívül, hogy csak fekete szereplőket vonultatott fel -, hogy Baker szinte meztelenül (csupán tollakkal borítva, tangában) lépett fel. Az erotika tehát alapvető összetevője volt a show-nak, nem csekély ellenérzést keltve a publikum egy részében. Ám ez esetben számolhatunk egy talán még fontosabb összetevővel: a meztelenség a „vadállati” tánccal párosulva a „primitív”, „törzsi” képzethez társított csupaszság, az ősi, civilizáció előtti állapot megidézője is. A banántánc, amelyet már egy következő mulatóban, a Folies-Bergères-ben adott elő 1926-ban, és amelyhez a híres banánövet viselte, szintén inkább utalt az afrikai gyökerekre, különösen együtt a kirobbanóan energikus, vad és ősinek feltételezett tánccal.
Josephine Baker Magyarországon
Baker Prágából érkezett Budapestre 1928. április 24-én. Karinthy Frigyes már április 28-án interjút készített vele, amely a Pesti Naplóban jelent meg. Az „erkölcstelen” táncosnő budapesti szereplését a Parlamentben is megvitatták, interpelláció formájában tiltakoztak ellene a keresztény képviselők, valamint a későbbi nyilas pártot alapító Meskó Zoltán képviselő.
Ezért Bakernek, aki május 1-től lépett fel a Royal Orfeumban, előző délután be kellett mutatnia az előadását a budapesti rendőrfőkapitány és számos magas rangú tisztiviselő előtt. A „vizsgán” Baker előadása átment, igaz, nem fedetlen felsőtesttel jelent meg, mint Európa többi részén. Josephine Baker magyar előadók felvezető előadása után, a műsor második részében lépett színpadra.
Elsőként híres banántáncát adta elő, majd a szintén védjegyévé vált „strucctáncot”. Ezután dalokat énekelt „a nigger plantage songok romantikájával”, köztük Irving Berlin Always című szerzeményét, majd zárószámként egy nyolctagú jazz-zenekar kísérete mellett charlestont táncolt. A híradások kitértek az öltözékére is, ezek szerint rengeteg ékszert (kar- és lábperecek, gyémántok), az énekes számokhoz „remekbe hímzett gyönyörű crêpe de chine ruhát” és gyémántokat, a charlestonhoz földig érő ezüstselyem ruhát viselt.
Baker budapesti tartózkodásához, mind az élő, mind a filmes megjelenéshez köthető a korszak több kiemelkedő plakátja. Réz Diamant Tibor (1885-1960) egyik alkotása Baker filmfellépését hirdeti a Forumban: ez hosszúkás formátumú, és a művésznőt félalakban ábrázolja. Réz Diamant ügyesen egyensúlyoz Baker hírhedt meztelenségének ábrázolásával: felsőtestét félig egy, a bőrétől alig elütő színű textil fedi, ám a hangsúly az ékszereken, fehér gyöngysorán és hatalmas karika fülbevalóin van.
A Royal Orfeum műsorához készült Réz Diamant egy másik mesteri, végsőkig stilizált hirdetése. A plakát minden szempontból takarékosan bánik eszközeivel: szöveges információ mindössze a felül megjelenő „Royal Orfeum”, alul pedig a legszűkszavúbban: „Baker”. Valóban, Bakernek ekkor már nem volt szüksége több beharangozásra, a pesti publikum pontosan tudta, mire számíthat.
Az "Az én babám egy fekete nő" dal
Baker 1928. június 2-án elutazott Budapestről, miután „harmincegy teltházas előadást csinált a Royal Orfeumban”. Ám egy év múlva, 1929 márciusában egy hónapra visszatért ugyanoda, még mindig a hosszúra nyúlt turné keretén belül. A szokott számain kívül - Josephine kérésére - Pásztor Árpád Kék álarc címmel egy rövid darabot írt neki, amelyben néhány soros magyar nyelvű szerepe volt, illetve magyar dalt is énekelt, köztük az „Az én babám egy fekete nő” című slágert, amelyet egyenesen ő inspirált.
Az előadás talán legérdekesebb része ekkor a pesti közönség számára az volt, hogy Baker rádiózenére táncolt, amelynek technikai kivitelezéséért a Phillips céget dicsérte a sajtó. Josephine Baker utoljára 1958 júniusában jött Budapestre, ahol öt koncertet adott, majd Miskolcon és Debrecenben is fellépett.
Az emberi jogok és a "szivárványcsalád"
Gyermeke nem lehetett, ezért 1947-ben elhatározta, hogy gyermekeket fogad örökbe a világ minden részéről, feketét, fehéret, sárgát, rézbőrűt, arabot, zsidót... összesen tizenkettőt - ahogy ő nevezte, a szivárványcsaládot. Mindegyik gyermekét eredeti hite, vallása alapján nevelte, azt bizonyítandó, hogy a rasszizmus nem velünk születik, hanem tanuljuk. Francia otthonában több állatot tartott.
Josephine élharcosa volt a faji egyenlőségnek. Visszautasította, hogy szegregált közönség előtt lépjen fel, hiába kínált neki 10 000 dollárt egy szórakozóhely Miamiban. Ettől még az sem tántorította el, hogy ezután fenyegető telefonhívásokat kapott a Ku-Klux-Klan tagjaitól. Kijelentette, hogy nem fél tőlük, és nem fog meghátrálni.
A II. világháborúban betöltött szerepe és búcsúja
A II. világháborúban titkos ügynöki feladatokat vállalt a németek ellen. Jegyzeteit láthatatlan tintával a kottáiba rejtette, vagy a fehérneműjében csempészte át. Az 1960-as, ’70-es években fokozatosan eltávolodott a színpad világától. Búcsúkoncertjén Sophia Loren, Mick Jagger, Liza Minnelli és Diana Ross állva tapsoltak neki. Hatvannyolc éves korában lépett fel utoljára Párizsban, majd a műsor után, szokásához híven, hajnalig mulatott. Hemingway a legérzékibb nőként írta le, akivel valaha találkozott, Picasso szerint Josephine volt a modern Nefertiti.