A laboratóriumi lombikok laboratóriumi üvegedények, melyeket anyagok tárolására és feldolgozására használunk. Régies megnevezése a göreb (zömmel a retortára). A lombik általános név, mellyel több laboratóriumi eszközt jelölünk. Ezen eszközök a legkülönbözőbb alakkal és mérettel rendelkeznek. Közös bennük, hogy van egy szélesebb test részük és tetejükön egy keskenyebb (hengeres) nyitott nyakrészük.
A lombik a görög ambiksz (ἄμβιξ) szóból ered, jelentése: kifelé hajló szélű csésze vagy pohár. A laboratóriumi lombikokat alakjukon kívül méretük szerint is megkülönböztetjük, leggyakrabban millilitertől pár literig fordulnak elő. A lombikokat más laboratóriumi eszközöknél gyakrabban készítik (leggyakrabban hőálló) üvegből, mivel elsődleges szerepük az anyagok feldolgozásánál (forralás, desztillálás) van. Egyes lombikok, mint a gömblombik, retorta és néha a mérőlombikok belső (vagy női) hengeres üvegcsiszolattal rendelkeznek. Ezen csiszolatok révén összeépíthetők más eszközökkel, amennyiben a csiszolatokat vákuumzsírral is megkenjük egy ilyen rendszer összeszerelése előtt, akkor az egész rendszer vákuum alá helyezhető. Mérőlombikok csiszolatai nem ilyen célt szolgálnak, ezeket a jó lezárhatóság érdekében képezik ki. A csiszolatokba ugyanis csiszolatos üvegdugók is illeszthetők. A lombikokat leggyakrabban oldatok készítésére, tárolására, gyűjtésére, egyes esetekben térfogati mérésére használjuk. Gyakran reakciókat viszünk bennük véghez a hozzá tartozó műveletekkel (keverés, melegítés, hűtés, oldás, forralás, kristályosítás vagy desztilláció). Különböző típusú lombikok fordulnak elő a gyakorlatban, melyeket különböző feladatoknál alkalmazunk. Mérőlombik - nagy pontosságú térfogatmérést tesz lehetővé folyadékok bemérésénél. Dewar-edény - egy kettős falú edény, melynek falai között vákuum van. Ez akadályozza a külső és belső tér hőcseréjét, vagyis főként nagyon alacsony hőmérsékletű rendszerek tárolására alkalmas (folyékony nitrogén).
Az alkímia eredete és céljai
Az alkímia a természetfilozófia ősi ága, egy tradicionális tudomány, amely az okok és okozatok józanul felfogott rendjére épül. Valamikor azt a tudományt jelölte, amelyből azóta a kémia lett - ebben az értelemben módszeres kutatást jelent. A középkorban mégis művészetnek nevezték, melynek célja a fémek transzmutációjának létrehozása volt. A metafizika szempontjából általában a lélek megtisztításának, felemelésének, megváltásának és megistenítésének („Opus Magnum”) folyamatait rejti és tárgyalja.
Az alkímia mélyebb megértéséhez ennél jóval többre van szükség. Tudni kell, hogy maguk a szerzők - amennyiben fennmaradt néhány komolyan vehető mű - sokszor bevallottan félreértelmezhetően vagy értelmetlenül fogalmaztak, egyrészt, hogy kiemeljék a fizikai-kémiai leírások allegorikus voltát, másrészt pedig a kor tudományos színvonalának megfelelően. Az alkímiának Egyiptom volt a bölcsője. Az egyiptomi alkímiáról nagyon keveset tudunk, s a későbbi görög alkímiáról (Kr. u. IV. század) is csak kevés információ maradt meg. A görög alkimisták mesterüknek az állítólag egyiptomi Hermész Triszmegisztoszt vallották.
A rómaiakra is nagyon hatott a rejtelmes egyiptomi alkímia. A régi Egyiptom alkimistáságát újjáélesztette a 4. században az az alexandriai tudós iskola, amely az aranycsinálásban való jártasságát hirdette, írásai alá pedig híres antik tudósok (mint Platón vagy Püthagorasz) nevét hamisította. Az alkímia második korszaka a 4. század közepe táján kezdődik és ezer esztendőnél tovább tart. A kémia előtudományának a története ekkor az alexandriai iskola működésével kezdődik. A 8. századtól fogva az alkímiát erősen művelő arabok ismereteinek forrása is Egyiptomból fakad. A modern kémia az arab alkimistáknak köszönhet sok vegyi eljárást, sokféle vegyület előállítását. Ők állították elő a tömény kénsavat (vitriol olaj), az ezüst-nitrátot (lápisz v. Az arabok leghíresebb alkimistája - minden idők alkimistái között a legnagyobb kutató - a 8. század második felében a Kúfában élő Dzsábir ibn Hajján (latinul: Geber) volt.
Ő volt az első, aki a fémek összetétele dolgában önálló kémiai elméletet állított fel. Azt a meggyőződést, hogy a fémek átalakíthatók, a következő tapasztalásokra alapították: ha a vörösrezet cinkércekkel olvasztják össze, aranysárgává válik, ha pedig arzéntartalmú vegyülettel, akkor ezüstfehér lesz. A sárgarézben (réz és cink ötvözete) aranyat, míg a réz-arzén ötvözetben ezüstöt véltek felismerni. Azt is tapasztalták, hogy a vas, ha cementvízbe (rézgálic-oldat) mártják, rézzé változik, s hogy a galenitből (ólom-szulfid) ólom, emebből pedig ezüst választható le.
A legfőbb ilyen titkos szer a bölcsek köve. Az a készítmény, amely tökéletes állapotban használva a nem nemes fémeket arannyá változtatja. Az alkimisták hajthatatlan kitartással dolgoztak rajta, hogy a bölcsek kövére szert tegyenek. Hiszen a bölcsek köve boldogságot és mindentudást is juttat. Felkutatták a természetnek mind a három országát, hogy a bölcsek kövének előállítására való anyagot feltalálják; a beszerzett anyagot azután mindenféle elképzelhető hatásnak kitették.
Híres alkimisták és felfedezéseik
Híres alkimista volt Németországban Albertus Magnus. Ő viszont már különbséget tett a fémek közönséges megváltozása és belső átalakulása közt. Ugyancsak nagy alkimista voltak a 13. századi Spanyolországban Raimundus Lullus (1235-1315), Franciaországban Arnoldus Villanovanus (wd) (1235-1312). Ők ketten eszelték ki a bölcsek kövéről azt, hogy annak segítségével az életet is meg lehet hosszabbítani. Villanovanus híres orvos volt és maga is élt a bölcsek kövéből kotyvasztott itallal. A bölcsek köve alkotórészének mondta ugyanis azt a folyadékot, melyet borszeszből készített, s aztán alaposan megfűszerezett.
Raimundus Lullus legendás, regényes alak és korának nagy tudósa volt. Állítólag ötszáznál több könyvet írt. Azt hirdette, hogy a bölcsek kövét megtalálta, készítette, s hogy aranyat, drágaköveket tud vele csinálni és hosszú életet és ifjúságot tud vele adni. Hívei külön szektát, a lullisták felekezetét alapították, amelyet XI. Gergely pápa kiátkozott. Egész sor nevezetes tudományos felfedezés fűződik az ő nevéhez, pl. a borszesz víztelenítése.
A természettudománynak ilyen értékes művelője volt Villanovanusnak és Lullusnak tulajdonképpen való mestere, az angol Roger Bacon, a híres doctor mirabilis (csodálatos doktor). Ő azoknak egyike, akik a kísérlet útján szerzett tapasztalást a kémiai ismeretek legfontosabb forrásának tartják. Milyen nagy ellentétben volt ez, a korát megelőző, hatalmas kijelentése azzal a meggyőződésével, hogy a bölcsek köve csakugyan van és hogy milliószor nagyobb mennyiségű nem nemes fémet színarannyá tud változtatni. Mint alkimista, a természettudomány történetében nagy hírre és megbecsülésre tett szert. A nagyítóüveg is az ő találmánya. A sugártörésről tett észleletei értékesek, napzárjavításai nevezetesek, filozófiai elmélkedései mélységesek. Ferenc-rendi szerzetes volt s tanítványa, Lullus is az volt. Írásai indexre kerültek s őt magát is fogságba vetették.
A kémiai tudást tágította a német bencés szerzetes Basilius Valentinus (wd), a legrejtelmesebb alkimista is. Egyrészt megszállott alkimistának tűnik, másrészt meglepően tiszta látású, korához képest fejlett szemléletű tudós, kísérletező, jó megfigyelő. Mint vegyész, sok kémiai felfedezést tett, többek között felfedezte az antimont és nevéhez fűződik a kvantitatív elemzés módszerének kidolgozása. Kísérleteket végzett a mérgekkel, amelyek az egészséges embernek károsak, a betegnek gyógyszerül szolgálhatnak.
A gyógyító alkimisták közt legnagyobb a 16. század híres orvosa, természettudósa, alkimistája: Paracelsus. Kalandos életű, regényes hírű és ezer mesének, legendának hőse. Egyetemi tanár is volt, de szabadszájúsága, új tanítása, forradalmi természete miatt világgá üldözték. Bár lenézte az „aranycsináló” alkimistákat, módszereiket azonban nemcsak ismerte, de át is vette, és ennek alapján új orvosi irányzatot teremtett, az iatrokémiát, amely gyökereiben változtatta meg az orvostudományt. A gyógyító alkímiának a híressége az 1580 körül, Brüsszelben született van Helmont is. Neki is sokat köszönhet a vegytani tudomány, ő is értékes vizsgálódásokat végzett s ő is hitt a bölcsek kövében. Azt híresztelte, hogy e kőből egy darabkája van, s hogy a bölcsesség e kavicsával nagy gyógyító eredményeket ért el. A bölcsek kövén kívül még egy más csodás anyagnak, az alkahest-nek a létezésében is hitt.
Az alkímia hatása a modern tudományra és a lombikbébi program
Fejedelmek, hatalmas császárok vetették rá magukat az alkímiára. Abban az időben, amikor Európa szerte a gyógyító alkímia lett uralkodóvá, ezek a hatalmas uralkodók az aranycsináló alkímia elbűvöltjei lettek. VI. Rudolf király prágai udvarában híres alkimista volt Jeronimo Scotto (wd) is. Az a kitartó munka, melyet az alkimisták céljaik elérésére fordítottak, a tudományra nézve is hasznos volt; pl. Brand (Hamburg) az emberi vizeletben a bölcsek kövét keresvén, előállította a foszfort, vagy Bötlger az akkoriban divatos copfok beporzására való fehér földdel (kaolin) kísérletezve, felfedezte a porcellán előállítását.
Az alkímia Nyugat-Európában lényegében a 17. századig virágzott, amikor is a fejlődő tudomány megfosztotta a hitelétől és utat tört az újabb kutató módszereknek. Az utolsó alkimisták között volt Johann Glauber, aki titkos vegyszerek és gyógyszerek készítéséből élt, és nátriumszulfátot állított elő (Glauber-só), továbbá különféle kloridokat is készített oly módon, hogy fémoxidokat savak hatásának tett ki.
A külföldi alkimisták sikereiről szóló hírek hallatán a magyar urak egy részét is elfogta a kísérletezés láza. A kolostorok, úri lakások egyik szobáját alkimista laboratóriumnak rendezték be. Híres alkimisták voltak Magyarországon: Melchior Miklós, Erdélyi Dániel, Hunyadi Bánfi János, Laszky Albert, Listi László és István, Csuzi Cseh János, Gömöry Dávid, Wallaskay János stb. Báróczy Sándor 18. századbeli iró, a széppróza mestere is rabja volt az alkímiának. Életének utolsó éveiben az aranycsinálás foglalta el minden idejét. Az alkímiának utolsó magyar képviselői Pápaffy Miklós és Salabszky József. Salabszky újszerű eszközökkel dolgozott, régi recipék szerint. Arra törekedett, hogy olyan tinktúrát állítson elő, amellyel a nem nemes fémeket arannyá lehet átalakítani.
A felvilágosodás eszméinek térnyerése után az alkímia bizonyos gyakorlati és hibás aspektusai racionalizálódnak, asszimilálódnak egy proto-kémiának nevezhető, kezdeti tudományban. Ennek köszönhető, hogy a tudománytörténetben sokszor csupán babonáktól tarka áltudományként jelenik meg. A köztudatban az a nézet vált általánossá, hogy az alkímia csupán a könnyű pénzszerzés és meggazdagodás lehetőségét rejtette magában, egyébként teljesen értelmetlen és haszontalan szemfényvesztés volt. Kétségtelen, hogy az alkímia gyakorlatában igen sok volt a spekuláció, a szélhámoskodás, sokak életét terelte tévútra és váltak hiszékeny áldozatává. Viszont az is tény, hogy a vegyészet, a gyógyszerészet és az orvostudomány nem keveset köszönhet az alkimistáknak. Számos olyan vegyész, gyógyszerész és orvos volt, akik az alkímia módszereit, titokzatos vegyületeit a gyógyítás szolgálatába kívánták állítani.
Az alkímia mint tudomány, nem nevezhető egyértelműen sarlatánságnak, mivel elmélete szervesen beilleszkedett kora világképébe, filozófiájába. Gyökerei az antik, részben az arisztotelészi elképzelésben keresendők: minden anyag, így a fémek is a négy fő elemből - a föld, a víz, a levegő és a tűz - épülnek fel. Ilyen alapon logikus az a következtetés, hogy az anyagok akadálytalanul átalakíthatok egymásba, csak az alkotórészek arányát kell megváltoztatni. Ennek elérésére irányultak az alkimista kísérletek, az arany előállítását tűzve ki végső célként. Ugyancsak az arisztotelészi világkép sugallta azt az elképzelést is, hogy a fémek nem önmagukban léteznek, hanem szoros összefüggésben a csillagokkal. Innen ered a fémek égitest szerinti elnevezése, pl. ezüst - hold, arany - nap, higany - Merkúr stb. De számításba vették a szellemek jelenlétét is; minden anyagnak „lelke” van, amely az ideális tulajdonságok hordozója. Ezt a démont kergették, hogy birtokában, annak segítségével eljussanak az arany előállításának ismeretéhez.
Az alkímia a ma széles körben elfogadott tudományos felbontás szerint részben egy pszichológiai irányzat előképe, amelyet a 20. században egyrészt Carl Gustav Jung helyezett az érdeklődés homlokterébe, másrészt az összehasonlító vallástudomány úttörője, Mircea Eliade. Jung a kollektív tudattalanból származó ősképeket, archetípusokat látta meg az alkímia szimbolikájában, amelyek segítségével az egyén individuációs fejlődésében nehezen megragadható folyamatok válnak leírhatóvá, ezáltal az orvos a páciens saját tudattalanjából (képzelet, álom, hallucináció) előtörő képeket értelmezi amelyekről a tudat nem akar tudomást venni, illetve elutasít. Eliade más szemszögből közelít az alkímiai hagyományok felé. Forrásokat sorba véve rendszerez és magyaráz, miközben azt vizsgálja, hogy a kezdeti kohászat mesterfogásaiból, azokra építve, mint megszentelt mesterségből, az anyag (kőzet - érc - fém) átváltoztatásának lépései miképp vezethettek egy később (a szentség és a profán egymástól való eltávolodása szerint) elvonttá váló rítus és eszmerendszer, valamint a korai vallási gyakorlatok irányába.
A mesterséges megtermékenyítési (asszisztált reprodukciós) technikákat, és azokon belül a lombikbébi programot évtizedek óta nagy sikerrel alkalmazzák olyan pároknál, akiknek természetes úton nem sikerül a teherbeesés. A világ első lombikbébije 1978-ban született, nem sokkal később, 1984-ben pedig az első fagyasztott embrióból született baba is világra jött. Míg a hagyományos lombikprogram esetén frissen leszívott petesejtet termékenyítenek meg és ültetnek be néhány nappal később, addig az úgynevezett FET lombik során a korábban lefagyasztott, majd felolvasztott embriók kerülnek beültetésre az anyaméhbe.
A lombikbébi eljárás a mesterséges megtermékenyítési (asszisztált reprodukciós) technikák egyike. A fogantatáshoz szükséges ivarsejtek (petesejt és spermium) találkozása a testen kívül történik, majd a megtermékenyült és osztódásnak induló embriót visszaültetik a méhüregbe. Ezt az eljárást legtöbben lombikbébi néven ismerik, hivatalosan IVF (in vitro fertilizáció - szó szerint üvegben történő megtermékenyítés) a neve.
A leggyakrabban alkalmazott asszisztált reprodukciós eljárás a hagyományos in vitro fertilizáció és embrió transzfer (IVF-ET). Ilyenkor az érett petesejteket leszívják, megtermékenyítik a férfi spermiumával, majd 2-5 nap elteltével visszaültetik a méhüregbe. Az intracitoplazmatikus spermium injekció (ICSI) az IVF egyik válfaja, amit gyenge minőségű spermakép esetén alkalmaznak. Ilyenkor a petesejtbe közvetlenül befecskendezik a kiválasztott, jó minőségű spermiumot. Fagyasztott embrió transzfer (FET) is szóba jöhet még. Ilyenkor a korábban lefagyasztott embriókat felengedik és beültetik a méhbe.
Hogyan működik az IVF | A termékenység története | BBC Earth Science
A lombik kezelés folyamán az érett petesejteket leszívják és laborkörülmények között segítik a megtermékenyülésüket. Viszont embrió és embrió között is van különbség, így az embriókat osztályozzák. Amennyiben több embrió is megtermékenyült, nagyon fontos, hogy azt ültessék be, amelyik a legnagyobb valószínűséggel lesz a befutó. A beültetés előtt az orvos elmondja majd, hogy pl. A 3-as szám az embrió fejlődési szakaszát azonosítja. A két betű pedig azt jelöli, mennyire hibátlan az embrió. A sikerességi ráta tekintetében BB-ig nagyon jó eséllyel indulsz neki a terhességnek. Látszik tehát, hogy nagyságrendileg 50% az esélye a sikerességnek, ami nagyon-nagyon jónak mondható. Azt tegyük hozzá, hogy mivel lombik kezelést általában azok kapnak, akiknél természetesen nem jön össze a baba, így ezek a statisztikák ezektől a pároktól származnak.
A FET lombik kíméletesebb az anya szervezetével, mert nem kell ismételten gyógyszeres kezeléssel stimulálni a peteérést, így kisebb a hormonok okozta megterhelés, és a petesejt-leszívással sem kell terhelni újra az anyukát. Kutatások szerint a FET lombikkal születő babák egészségesebbek, egyes teóriák szerint éppen azért, mert az a fajta program nem jár együtt a hormonszintek jelentős változásával. A kiolvasztott embriók befogadására a női ciklusban fel kell készíteni a méhet, a méhnyálkahártyát és a szervezet sárgatesttermelését. Ehhez hormonok beadására van szükség, azonban a friss embriós lombikhoz képest rövidebb és kevésbé megterhelő a terápia. Ultrahanggal és vérvizsgálatokkal ellenőrzik a szervezet reakcióit, a hormonszinteket és a méhnyálkahártya vastagságát, hogy meghatározzák a beültetés ideális időpontját.
A jogi szabályozás szerint legfeljebb tíz évig őrzik a fagyasztott embriókat, legkésőbb eddig kell választania a párnak négyféle lehetőség közül: beültetés saját célra, adományozás, megsemmisítés vagy felajánlás kutatási célokra. Az adományozott embrió sok párnak jelent fényt az alagút végén, ezért érdemes megfontolni ezt a lehetőséget is, ha saját beültetés nem történik.
