Az abortusz utáni szindróma: a titkolt gyász és a gyógyulás útja

Adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor valaki úgy dönt, hogy a terhességét megszakítja. Az okokba kívülről szinte lehetetlen mélyen belelátni. Vannak nők, akiket kevésbé érint meg döntésük következménye, mások pedig komoly pszichés problémákkal küzdenek utána. De felmerül a kérdés, hogy mire érdemes odafigyelni, ha ezzel a helyzettel találkozunk? Egyáltalán milyen tünetei vannak a posztabortusz szindrómának?

Mi is az abortusz utáni szindróma (PAS)?

A pszichológusok nevet is adtak ennek a sokszor nagyon összetett, változatos formákat öltő tünetcsoportnak: Abortusz Utáni Szindróma (Post Abortion Syndrome, röviden PAS) vagy posztabortusz szindróma. A betegséget a poszt-traumás stressz kategóriájába sorolják. Fontos azonban megjegyezni, hogy a posztabortusz szindróma (PAS) nem önálló betegségkategória, sem az Amerikai Pszichológiai Társaság, sem az Európában elfogadott kategória-rendszernek nem része, így orvosi értelemben nem diagnosztizálható.

A PAS valójában a poszttraumás stressz szindróma egyik speciális fajtája. Ebben az esetben a traumatikus élmény nem más, mint maga a magzat elvesztése. Ezen a ponton egy veszteségélmény feldolgozásaként gyászmunkához hasonlíthatjuk a PAS időbeni lefolyását.

Az abortuszról sok téveszme kering a köztudatban. Számos valótlanságot terjesztenek az abortuszipar anyagilag érdekelt munkásai is, különösen Nyugaton. Az egyik legnagyobb hazugság közülük az az állítás, hogy „az abortusz megoldja a nő problémáját”. Pedig a problémák csak akkor kezdődtek igazán - állítja sok-sok nő, aki rengeteget szenvedett rossz döntése következményeitől. „Kényszerítve éreztem magam, nem láttam más kiutat - de bárcsak ne tettem volna” - hangzik el számtalanszor azokon a segítő találkozásokon, ahol az abortuszon átesett, és annak testi-lelki következményeit éveken, évtizedeken át szenvedő nőkön próbálnak meg segíteni.

A pszichológiai kutatások kimutatják, hogy a legtöbb ember megkönnyebbülést érez egy abortuszt követően, és nem szenvednek hosszú ideig. Azonban David M. Fergusson 2006-ban Új-Zélandon közzétette szakmai körökben nagyra értékelt kutatási eredményeit a „Fiatal nőknél végzett abortusz és a későbbi mentális egészség” témában. Ebben kimutatta, hogy egy terhességmegszakítást követően majdnem minden második nő pszichésen megbetegszik. Ezeket a viselkedésmódokat és megbetegedéseket egyetlen korábbi megtapasztalással sem lehetett összefüggésbe hozni, hangsúlyozta Fergusson.

Az USA-beli Institute for Pregnancy Loss (elvesztett terhességekkel foglalkozó intézet) egyik tanulmánya is alátámasztotta a PAS létezését. Az összes megvizsgált 217 amerikai nő 65%-a szenvedett halmozottan jelentkező tünetektől, mint amilyen az abortusz ismételt megélése (flashback), a felfokozott izgalmi állapot vagy az elfojtási mechanizmusok jelentkezése, amelyek ún. trauma utáni stressz zavarral (angol rövidítése: PTSD) járnak együtt. A vizsgált csoportba tartozók mintegy 14,3%-ánál a PTSD diagnosztizálásához szükséges összes kritérium megállapítható volt.

Az abortusz utáni szindróma tünetei

A PAS tünetei nagyon összetettek, gyakran más betegségekben is előfordulnak, ezért ritkán hozzák összefüggésbe az abortusszal. A felismerését nehezíti az is, hogy a technika fejlődésével kíméletesebb módszerekkel, kevesebb szövődménnyel, humánusabb bánásmóddal végzik a terhesség-megszakítást, mely azt az érzetet kelti, hogy ez egy veszélytelen beavatkozás. Nézzük át a tüneteket, mert nagyon fontos ezek felismerése:

• Veszteség, gyász érzése: Érzi, hogy elveszített valakit, de nem láthatja, nem érintheti a testet, nem gyászolhatja meg nyilvánosan. Ez a feldolgozatlan gyász a bűntudattal és szégyenérzettel együtt nem múló szomorúsághoz, depresszióhoz vezethet.
• Félelem, szorongás: „Mit tettem? Átléptem egy határt. Isten megbüntet majd. Én is öltem, engem is bánthatnak.”
• Blokkolt érzelmek: Mivel nem tud szembenézni tettével és fájdalmával, sok nő inkább blokkolja érzelmeit és fásultan él tovább.
• Üresség, bénultság: „Üresnek érzem magam legbelül, mintha a testem csak egy kagylóhéj lenne.”
• Rémálmok: Például azt álmodják újra és újra, hogy egy kisbaba sír, de sehol sem találják, vagy hogy nem érik el. Rossz álmok előzetes jelei a posztabortív pszichés traumának. Ezek negatív, olykor drámai, gyakran magzatvesztéssel kapcsolatos álmok. Képsorokban éli át a történteket, mint aki hagyta, hogy megöljék a gyermekét; egészen sajátos depresszív állapot jelentkezik nála.
• Az abortusz villanásszerű újraátélése (flashback): Valami inger - egy hang (pl. porszívó, ami a szívógép hangjára emlékeztet), egy szag - kiváltja a hirtelen visszaemlékezést, akár testileg is.
• Évfordulós problémák: Sok nő tapasztalja, hogy minden évben akkor lesz depressziós vagy beteg, amikor az abortált baba megszületett volna, vagy az abortusz évfordulóján. Gyakoriak az ilyenkor történő balesetek is.
• A gyerek nő a képzeletében: „Éppen ekkora lenne, mint az a kisfiú.”
• Halál-tudat: „Végül, csak félig éltem túl a műtétet.” „Nem akartam elmenni, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy harcoljak, túl fáradt ahhoz, hogy gondolkodjak. Igazából nem én magam voltam az, aki aznap elment a kórházba, valaki más volt az. Azóta nem találom, hol is lehet az igazi én.”
• Elidegenedés a családtól, a barátoktól: „Engem úgysem lehet már szeretni azok után, amit tettem.” Sokszor megjelenik a harag, bosszúvágy is azok felé, akik nyomást gyakoroltak rá, hogy vetesse el a gyerekét.
• Alvási gondok.
• Piszkosság érzése, időnként takarítási mánia.
• Vágy, hogy újra éljen a gyereke, vagy helyette egy másik.
• Öngyilkossági gondolatok: Ennek rizikója tizenéveseknél 6-szoros abortusz után.
• Nehezen viselik a gyerekek jelenlétét, és értéktelennek érzik magukat.

A tünetek néha közvetlenül az abortusz után jelentkeznek, főleg fiatal lányoknál. De a tanácsadók szerint ennél jóval gyakoribb, hogy egy nő csak 5-12 évvel vagy még később jut el odáig, hogy segítséget kérjen. Általában valamilyen kiváltó esemény hozza felszínre az elfojtott problémát - stresszes időszakok, gyerekszülés, családtag betegsége vagy halála.

Miért titkolt az abortusz utáni szindróma?

A művi abortusz egyik legfőbb ismérve, hogy titkosított. Milyen lelki hatásai vannak a leplezettségnek? Már a műtét elvégzése, elvégeztetése is némileg titkolt. Mivel a magzatelvételtől általában azt várják az érintett nők, párok, hogy azzal tehertől szabadulnak meg, nem gondolnak arra, hogy pszichés és szomatikus következményei is lehetnek. A művi abortusz előtti két kötelező beszélgetésen még a védőnők sem helyeznek olyan hangsúlyt a terhességmegszakítás lelki hatásainak feltárására, mint amilyen mértékben említik ennek testi következményeit.

Az abortuszon átesett nő gyakran nem akar a tüneteiről beszélni. És természetesen az sem segít, ha - a nem túl empatikus, és igen gyakran elítélő környezet szerint - az állapota az „ő hibája, az ő döntése, megérdemli, amit érez”. Mindegy, hogy ki az, aki ellenzi, illetve támogatja az abortuszt, ezek a nők valóban komoly bajban vannak, és mindenképpen segítségre szorulnak.

A lelki segítségnyújtás elmaradásának másik oka, hogy a nők - különösen a művi terhesség-megszakítás esetén - úgy érzik, nincs joguk segítséghez, mivel maguk tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek. A társadalom még ma is kizárólag a nőt hibáztatja, a férfiak felelőssége ritkán merül fel, ami pedig azt sugallja, hogy az ilyen helyzetbe kerülő ember felelőtlen, gondatlan és feltétlen hibáztatható. Sajnálatos tény, hogy Magyarországon nők ezreinek volt és van terhesség-megszakítása, mégis a legtöbben azt hiszik, ők az egyedüliek. Elszigetelődésük hátterében a titok, a szégyen áll, és így nem is kapnak segítséget ahhoz, hogy beismerjék gyermekük elvesztése miatti fájdalmukat.

Az abortusz utáni gyászfeldolgozás

A terhesség-megszakítás egy kényszerű döntés eredménye, amelyet gyakran követ fokozott veszteségérzés és kifejezett gyászreakció. Ez mind mélyen traumatizáló hatást és kóros lefolyású gyászreakciót indíthat el, különösen akkor, ha szoros kötődés alakult ki a babával, és ha a veszteség hirtelen, csaknem váratlanul következik be, ha az anyát az elvesztett gyermekhez ambivalens érzések fűzik. Ez utóbbi esetén gyakori az önvád és a depresszió.

A lelki gyötrelem hevesebb, fájdalmasabb lehet, mint a fizikai fájdalom. Ráadásul nincsenek rítusok, szertartások, amelyek segítenék feldolgozni a meg nem született gyermek elvesztését. A gyászfeldolgozás egyik fontos lépése a koporsó fölötti megállás. A legtöbb esetben nincs lehetőségük ezeknek a nőknek eltemetni a magzatukat. Csupán pszichés gyászfolyamatok és gyászceremóniák rendezése lehetséges.

A posztabortusz-szindróma az alábbi gyászfázisokon keresztül vezet a feldolgozáshoz:

1. Tagadás: Időtartamban a legváltozatosabb. Ilyenkor ugyanis olyan fájdalmas lenne szembenézni a ténnyel, hogy valóban véget ért egy emberi élet, hogy egyszerűbb nem gondolni rá. Amint jönnének a vádló gondolatok, a klasszikus tagadó lefojtja érzéseit. Például: „Az nem gyermek volt, csupán egy szövetcsomó.” Vagy: „Nem lett volna jó élete. Nincs elég pénzünk.” Ez a szakasz sajnos hosszú évtizedekre is elnyúlhat.
2. Harag és alkudozás: Ez egy nagyon ingatag időszak, ahol létezik egy „minden normális” alapelv. Egyszerűen nem lehet elkerülni, hogy a fájdalom és tragédia olyannyira közel kerüljön az Édesanyához, amilyen az valójában.
3. Depresszió és önsajnálat: A depresszió szakasza szintén hosszúra nyúlhat, de óvatosan kell bánni a túl gyors szakaszváltásokkal is, hiszen a cél valóban a teljes feldolgozás. Az önsajnálat szakaszában kell megtörténnie a fókuszváltásnak. A múltról a jövő felé kell terelődnie a gondolatoknak. Sokszor ugyanis blokkolt, bénult, motiválatlan állapot rögzül a szembesülést követően.
4. Elfogadás: Ez a szakasz zárja a feldolgozási folyamatot. Ekkor lassan új identitás épül és remény születik arra, hogy minden, ami történt javára váljon a gyászoló Édesanyának. Valóban lehetséges, hogy találkozva az élet alapvető kérdéseivel, látva az elmúlást, tapasztalva a törékenységet, úgy jöjjön ki a traumából a szenvedő, hogy élete új irányt vegyen.

Fontos tisztázni, hogy a speciális gyászfolyamat azokra vonatkozik, akik már átestek az abortuszon. Az abortusz felhozhat olyan múltbeli érzéseket vagy élményeket, amelyeket addig elnyomott magában. Például, ha a szexuális bántalmazás része a múltjának, talán újraélheti az azokhoz kapcsolódó érzéseket.

Segítségnyújtás és gyógyulás

Egy abortusz ugyanis nem csak a nőt érinti. Benne van a férfi/párkapcsolat/házasság is, és kihatással lehet a már meglévő-, vagy a később születendő gyerek(ek) életére is. Fontos lenne ezért ítélkezés nélkül segíteni önmagunkon, ha érintettek vagyunk; illetve a barátnőnkön/családtagjainkon, ha látjuk rajtuk a jeleket. Nem „csak” a megszakítás ténye miatt, hanem azért is, mert ez egy komoly értékválságot jelenthet. Olyan kérdések merülhetnek fel az abortusz után, amelyekben önmagát kérdőjelezi meg: Akkor most milyen értékek mentén élem az életem? Mi a fontos számomra?

A gyógyuláshoz vezető első lépés az, hogy találjunk egy empatikus segítő személyiséget, akinek elmondhatjuk az érzéseinket, akivel mindezt át- és kibeszélhetjük. Ha elfojtjuk a történteket, nem verbalizáljuk, azzal önmagában belső feszültséget okozunk. A második lépés a segítő személyiség kompetenciájától és életszemléletétől függ. Fontos, hogyan fogadja, nem mindegy, hogy csupán megérti az elhangzottakat, vagy szakemberként stratégiát is tud készíteni arra, hogyan lehet kisegíteni a magzatvesztő hölgyet a mélységből.

Sajnos, Magyarországon kevés az esélyük, hogy jó szakmai segítséget kapjanak, és nem is szívesen kérnek segítséget. Ugyanakkor az őszinte bűnbánat, a jó szentgyónás és egy pap, lelkigondozó megfelelő támogatása, az Istennel való gyermeki kapcsolat helyreállítása gyógyító hatású lehet, és helyreállíthatja a szenvedő nő sérült önképét, életkedvét. A gyermektől való bocsánatkérés, a gyász átélése, a kisbaba megsiratása teheti teljessé a gyógyulást, ami azonban nem azonos a felejtéssel. Az emlék olyanná válik, mint egy behegedt seb: mindennap látjuk, de már nem fáj.

A lelkigondozó részéről nem megbélyegzésre, hanem empátiára van szüksége, hogy a döntésével szembesülve meggyógyulhasson. „Isten szeretetét és megbocsátását mindenki átélheti, egyetlen feltétele, hogy vallja meg a bűneit előtte. A művi abortuszra is van bűnbocsánat. Lehetséges, hogy ezt könnyebb Istentől elkérni, mint önmagának megadni. Magának megbocsátani csak akkor tud az ember, ha átélte Isten kegyelmét.”

A gyógyuláson átment nők egy részének az lesz a küldetése, hogy kiálljanak, és megszólaljanak. Aztán szembesítsék az orvosaikat, (rossz) tanácsadóikat és a betegbiztosítókat oly módon a szenvedéstörténetükkel, hogy elmondják: „Nem, nem úgy történt, ahogy azt az abortusz előtt ígérték nekem.” Ha egyre több nő beszél az abortusz utáni panaszairól, ha egyre több ember szembesül ezekkel a dolgokkal, akkor leleplezhető lesz azoknak a csalása, akik mindent a szőnyeg alá akarnak söpörni, a tudatlanok pedig segítségben részesülhetnek.

tags: #abortusz #utani #szindroma