Az abortusz témája világszerte, így Magyarországon is, rendkívül érzékeny és megosztó kérdés. Az elmúlt időszakban nemzetközi és hazai szinten is felerősödtek az abortuszellenes hangok. Míg néhány hónapja Alabama államban törvénybe iktatták az USA jelenleg legszigorúbb abortuszszabályozását, addig itthon (még csak) elméleti szinten foglalkoznak a szigorítás kérdésével. Vannak, akik nem kevesebbet állítanak, hogy valójában a művi terhességmegszakítás miatt fogy a népesség, és hangoztatják, hogy abortusz nélkül bizony már több tízmillióan is élhetnének az országban. A diskurzusokban gyakran hiányzik a nő, mint érző lény szempontja, akinek az abortusszal nem egyszer élete legnehezebb döntését kell meghoznia. Az, hogy a nők milyen élethelyzetben, milyen érzelmi állapotban, milyen anyagi körülmények között, milyen párkapcsolati szituációban hozzák meg ezt az elhatározást, nagyon úgy tűnik, valójában senkit nem érdekel. Ahogy az sem, hogy vannak helyzetek, mikor a terhességmegszakítás nem is a nő választása. Sőt, ez a lehetőség a legtöbb esetben át sem fut az emberek agyán.
Személyes történetek az abortusz mögött
Amikor az abortusz szigorításáról esetleg betiltásáról folyik a vita, kimondva vagy kimondatlanul, de a társadalom egy része a nőket teszi felelőssé a kialakult helyzetért. Nem vizsgálják meg a teljes képet, egyszerűen csak ítélkeznek. Talán ez volt az oka annak, hogy a cikksorozatunkban megszólaló nők nem csak, hogy segítőkészen és nyíltan válaszoltak a kérdésekre, de többen voltak, akik meg is köszönték ezt a lehetőséget. Tudjuk jól, hogy az emberi agy szeret sémákban gondolkodni, így egyszerűsítve a saját dolgát - az abortuszra azonban nem létezik séma. Nincs fekete-fehér, minden élethelyzet egyedi. Nekünk, kívülállóknak pedig a hibáztatás és ujjal mutogatás helyett valójában annyit kellene tennünk, hogy ha már egy nőnek át kellett esnie egy ilyen traumán, akkor meghallgassuk a történetét és segítséget nyújtsunk a feldolgozásában. Lássunk néhány történetet:
Enikő, 21 éves: A trauma és a túlélés
„21 éves vagyok egyedülálló. Bántalmazott gyerek voltam, így semmilyen családi háttérrel nem rendelkezem. Egy népszerű étteremben vagyok felszolgáló. Erről annyit kell tudni, hogy 10-23 óráig dolgozom hetente öt napot. Egyik este a munkából hazamenet egy építési terület mellett kellett elmennem buszterelés miatt. Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok nem volt bennem kétely, hogy mit kell tennem. Nem tudtam elviselni a megrázkódtatást és felnevelni egy halálfélelemben, rettegésben, gyalázatban megfogant gyermeket. Bár tudom, hogy nem tehet róla, de el akartam felejteni ezt a traumát. A védőnő a történtek tudtában nem is próbált meggyőzni. Egész életemben nagy családot akartam. Amíg nem éli meg az ember, hogy milyen egy nőnek egy ilyen terhet cipelni addig nincs joga ítélkezni. Szeretném, ha mindenki, aki ezeket a nőket (és persze csak a nőket, mert a férfiaknak ehhez „semmi közük és nem hibásak egyáltalán”) gyilkosnak tartja és lelketlennek, az belegondolna abba, ha most megtudná, hogy azonnal gondoskodnia kell egy élőlényről… Meg tudná tenni? Anyagilag, mentálisan, fizikailag? Ja és persze jól!”
Anna, 24 éves: A védekezés melletti 1% és a jövőtervezés
„24 éves vagyok, már sok éve biztos párkapcsolatban élek, pár éve házasok is vagyunk. A műtéten most nyáron estem át. Én nem gondolkodtam az abortuszon, hanem teljesen biztos voltam benne, amint megláttam a második csíkot a teszten. Ez az az eset, amit úgy szoktak hívni, hogy a védekezés melletti 1 százalék. A cég mosdójában csináltam meg tesztet és legalább fél óráig sírva ültem bent, mikor határozottan két csíkos lett. Tudtam, hogy egy baba most sajnos nem fér az életembe. Habár stabil a házasságom és nem is keresünk rosszul, de egy kis albérletben lakunk, ami persze méregdrága, ezért alapból is kilátástalannak tűnik a saját ház terve, nemhogy úgy, ha még bevállalunk mellé egy babát is, akit technikailag nem is nagyon tudunk hova tenni a lakásban. Ráadásul épp a próbaidőmet töltöttem a munkahelyemen, az első főállásomban az egyetem elvégzése után és pontosan tudtam, hogy egy stabil karrierből gyesre menve sem könnyű folytatni, nemhogy pályakezdőként. Ráadásul hiába a stabil kapcsolat, ha a munka mellett alig van időnk egymásra, általában csak aludni fekszünk le egymás mellé…. Egyszerűen tudtam, hogy ennek a gyermekem is kárát látná. A férjemnek persze elmondtam. Nagyon megértő volt, rögtön azt kérdezte, hogy én mit szeretnék, amire én csak annyit tudtam felelni, hogy nem szeretném. Innentől kezdve, habár próbált segíteni, de kicsit úgy éreztem, hogy eltávolítja magát a helyzettől. Még három barátnőmnek mondtam el, ők sokat segítettek, de senki másnak. Meghallgattam a szívhangot, gondoltam az majd átkapcsol bennem valamit, de sajnos nem. A műtétemet magánkórházban végezték, senkin nem lehetett érezni, hogy megvetne a döntésemért, ahogy másnap a műtét napján sem. Míg a tágító hatott, addig volt időm megbeszélni a babámmal mindent. Tényleg beszéltem hozzá, ahogy sokszor korábban is. Bocsánatot kértem tőle és megígértem neki, hogy visszajöhet, amint összeszedtem magam és olyan anyukája tudok majd lenni, amilyet érdemel. Szentül hiszem, hogy ez segített abban, hogy ne emésszen fel a bűntudat. Szerintem összességében lelki szinten nekem erőt adott, most már sokkal többet tudok magamról, arról, hogy erős vagyok és most már a férjemmel is merünk beszélni a babatervezésről. Ami még kicsit odébb van, de rajta vagyunk, hogy betarthassam a babának tett ígéretemet és stabil környezetet teremtsünk minden értelemben.”
Ahol tiltják az abortuszt, ott sok a születési rendellenesség
Réka, 37 éves: Családi válság és a titkolt terhesség
„37 éves vagyok, jelen pillanatban házasságban élek és három gyermek anyukája vagyok. A házasságom romokban. Foghatnám arra, hogy a férjem jó ideje az alkoholizmus útjára lépett, de nyilván az én hibám is, mert elhidegültünk egymástól, a házépítés, anyagi nehézségek sok-sok csorbát ejtettek a lelkünkön. Verbálisan rendkívül sokszor bántalmaz, azonban anyagi függésben vagyok tőle, mert főállású anyaként alig rendelkezem jövedelemmel, illetve a CSOK-os házunk is összeköt jogilag. Sosem gondoltam, hogy valaha megismerkedek más férfival, azonban ez idén megtörtént. A most elvetetett pici Angyalka is tőle fogant. Nem terveztük ezt a pici babát és tulajdonképpen, amikor megtudtuk, a lelkünk egy része örült, mert azt éreztük, hogy igazi szerelemgyermek ez a kisbaba, egy nagy csoda. Az hamar realizálódott, hogy jelen körülmények között felelőtlenség lenne életet adni egy picinek. Hogy mik ezek a körülmények? Például az, hogy én hivatalosan házas vagyok, aki szeretne elválni, azonban a férjem egyelőre nem hajlik erre, sőt, inkább megnehezítené ezt a helyzetet. Félek is tőle, mert egyszer megpofozott egy vita hevében. Azt el sem merem képzelni, mit tett volna, ha elé állok, hogy babát várok és válni szeretnék. Még így is rendkívül nehéz volt meghozni ezt a döntést, és nem csak én, hanem az apuka is rengeteget vacillált. Nagyon nehéz szívvel készültem a beavatkozásra. Rengeteget nőtt a pocakom az utolsó 1-2 hétben. Már kezdtem magam beleélni a kismamaszerepbe. Sokat simogattam a pocakomat, beszéltem hozzá. Elmeséltem a babának, hogy nagyon szeretem, de most nem lehetséges, hogy megérkezzen közénk, kértem, egy későbbi időpontban térjen vissza hozzánk. Nagyon sajnáltam, hogy az ultrahangon nem láthattam (úgy fordította az orvos, hogy ne lássam). A két terhességi tesztet és a műtétkor kapott karszalagomat elraktam, és szeretnék egy emlékdobozt készíteni majd ennek a kicsi babának, akire nagyon vágytam, mégsem szülhettem meg. Azóta is rengetegszer sírtam, szó szerint gyászolom azt a pici babát… Sajnálom, hogy sosem láthattam, nem tudhatom meg, milyen lett volna, nem érinthetem, nem ölelhetem magamhoz. Nagyon szeretnénk a párommal babát, amint a helyzetünk picit rendeződik. Mindketten igazán vágyunk rá. Én, mint keresztény szellemiségű lány, egy félévvel ezelőtt még zsigerből rávágtam volna az abortusz betiltásának gondolatára, hogy nagyon helyes.”
Dóra, 26 éves: A kényszer és a magány
„26 éves vagyok, egyedül élek. Az abortuszom most volt 26 évesen, két hónapja. Véletlenül sikerült, még nem terveztük. Hat hetes voltam, mikor rájöttünk, persze mindketten megijedtünk, de nem tűnt reménytelennek a helyzet. Próbáltam húzni az időt, hátha kicsúszunk a határidőből, de az anyja nem adta fel a tervét, így végül rákényszerítettek. Semmilyen segítséget nem kaptam, de még az orvosoktól sem. Össze-vissza passzolgattak, magamtól kellett kitalálnom azt is, hogyan indítsam el a folyamatot, és amikor elindult, akkor sem kaptam érdemi tájékoztatást az állapotomról, mert nekik az egész rutin volt. Én viszont életemben először voltam terhes és azt sem tudtam, mi történik velem. Az abortusz gyorsan lezajlott, már a szobámban ébredtem és az első dolgom volt a szobatársakat megkérdezni, hogy most megműtöttek, vagy csak álmodtam?!”
