A terhességmegszakítás körüli erkölcsi és politikai vitában mindkét oldal előszeretettel hivatkozik a biológiára. A neves neurobiológus, Frederick R. Prete szerint ez zsákutca. „A biológia nem szolgálhat olyan ellentmondásmentes igazságokkal, amelyek megalapozhatnák politikai és etikai nézeteinket” - olvasható cikkében.
Prete korántsem látja egyértelműnek az emberi élet kezdetének kérdését. A tudomány ugyanis nem tudja pontosan és világosan meghatározni általában az élet kezdetének, különösen nem az emberi élet kezdetének pillanatát. Már az sem világos, hogy pontosan hogyan is határozhatók meg az élőlények.
Általában a reprodukciós készség, a szerves struktúra, a növekedés, a környezeti hatásokra való reagálás képességét, az energiafelhasználást és hasonlókat szokták az élet definíciójának tartani, ám számos esetben ezek alapján sem különíthető el az élő és az élettelen.
Az emberi élet kezdete: Folyamat vagy pillanat?
Az emberi élet kezdetének (és végének) határai szintén nem könnyen azonosíthatók - folytatja Prete. Mindkét esetben sokkal inkább folyamatról van szó, mintsem egy könnyen meghatározható pillanatról. Nem meglepő, hogy a fogantatás pillanatát még a biológusok sem tudják egyértelműen meghatározni.
Egyes megközelítések szerint az ivarsejtek összeolvadását tekintik annak (ami persze önmagában is folyamat, hiszen a hímivarsejtnek a petesejt több rétegén kell átjutnia), noha az összeolvadás után még ki kell alakulnia a két kromoszómapárból az újnak.
Sőt, az is kérdéses, hogy biológiai szempontból milyen jelentősége van a texasi szigorításban döntő szerepet játszó első szívverésnek. Prete szerint ugyanis az első szívverés nem vízválasztó sem az élet, de még csak az önálló életre való képesség szempontjából sem. Nem véletlen, hogy a Legfelsőbb Bíróság az abortusz szabályozását meghatározó amerikai precedensben is azzal legalizálta a terhességmegszakítást a 24. héttel bezárólag, hogy az embrió addigra válik életképessé.
Cikkében Prete hangsúlyozza, hogy nem az abortusz szigorításának ügyében akar állást foglalni, pusztán annyit állít, hogy bármilyen kényelmesnek tűnik is, nem lehet pusztán biológiai alapon eldönteni a kérdést, vagyis nem spórolható meg az ideológiai vita és az etikai mérlegelés. Prete eszmefuttatása arra világít rá, hogy legalábbis részben világnézetünk által befolyásolt szemantikai kérdés, hogy mikortól tekintjük életnek az életet.
Az abortusz szabályozása és a „szívhangrendelet”
A dolog érdekessége, hogy valójában az első szívverésre hivatkozó texasi törvényjavaslat sem pusztán a biológiára hivatkozik. Ezt már csak azért sem tehetné, mert ha komolyan vesszük, hogy az élet a fogantatással kezdődik (bárhogyan is definiáljuk azt), akkor a zigóta elpusztítását már az első szívverés előtt is gyilkosságnak kellene tekintenünk. Márpedig a törvény a hatodik hétig engedélyezi az abortuszt, leszámítva azon eseteket, amikor a terhesség a terhes nő életét veszélyezteti.
Ráadásul a törvény még a hatodik hét utáni abortuszt sem emberölésként szankcionálja: a beavatkozásban segédkezőket 10 ezer dollárig terhelő bírsággal sújtja, ám a terhességmegszakítást kérő nőt egyáltalán nem bünteti.
Magyarországon 2022. szeptember 13-án Pintér Sándor belügyminiszter önkényesen, szakmai egyeztetés nélkül közzétette a Magyar Közlönyben a „szívhangrendeletként” ismertté vált módosítást. Ez jogi értelemben nem számít szigorításnak, de a gyakorlatban negatív következményei lehetnek. Egy várandós nőnek a terhességmegszakításhoz ma Magyarországon be kell mutatnia egy olyan szülész-nőgyógyász által kiállított leletet is, amely rögzíti, hogy számára az egészségügyi szolgáltató a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon bemutatta.
A posztabortusz szindróma és a gyász
A posztabortusz időszakban, azaz a műtét után a társadalmi elítélés, az anya hibáztatása, mint a magzat halálát okoló személy beállítása, a titkolózás mind nehezítik a veszteségérzés átélését.
Láthatjuk, hogy az érzelmek közt nem csak negatívak vannak: Adler az abortuszra adott emóciókat 3 csoportra osztotta:
- pozitív érzelmek (megkönnyebbülés, feszültség csökkenése),
- szociálisan meghatározott érzelmek (szégyen, bűntudat, rossazllástól való félelem),
- belsőleg meghatározott érzelmek (megbánás, aggodalom, kétely, düh).
Ezek az ambivalens érzelmek nem csak közvetlen a műtét után jelentkeznek - az abortusz után 1 évvel is hatásuk van; ezt nevezzük komplikált gyásznak, hisz az anya egyszerre kötődik és utasítja el a magzatot.
A hosszútávú hatások máshogyan is megfigyelhetők: az anya igyekszik kerülni a veszteségre emlékeztető helyzeteket. Halogatja a nőgyógyászati vizsgálatokat, kerüli az eset helyszínét, nem szívesen tartózkodik babák között. Ez az egyik formája a posztabortusz időszakában bekövetkező poszttraumatikus stressz zavarnak (PTSD). A másik tünet a nappali rémálmok, „betörések”, a fájdalmas emlékek újraélésének kontrollálhatatlansága.
Az abortusz hiába történik saját döntés alapján: a műtét után ugyanúgy végbemegy a gyászfolyamat, ha nem nehezítenek a társas-társadalmi tényezők, akkor segítenek az anyának feldolgozni az eseményt. A kórházból kikerülő perinatális vagy prenatális veszteséget elszenvedett anyák gyásza sokszor ugyanúgy nem talál megértést (csakúgy, mint a művi abortusz után) - kultúránk inkább a gyors továbblépésre buzdít, ezzel tagadva a magzat gyászolásának megélését.
„Ne csüggedj, majd eljön a te időd!” Az ilyen és hasonló mondatok mögött talán a segítségnyújtás nehézsége állhat: hiszen ez a helyzet a hallgató félnek is fájdalmas, mély. Erős támaszt kíván meg tőle - amit lehet, nem tud megadni. Így a tagadásba menekül, és a veszteséget átélt anyát is ebbe az irányba tereli toxikusan pozitív mondataival.
A perinatális veszteségnél kiemelt jelentősége van annak, hogy az anya látja-e halott babáját: tud-e vele találkozni és el tud-e tőle búcsúzni. Ugyanis enélkül nehéz egy fantáziát, egy álmodott képet elengedni. E találkozás során mikroszinten lezajlik egy egész élet. A szülővé válás fordulópont az ember életében: új életcélokat ad, jelzi a személyiség érettségét, illetve kapcsolódást nyújt a korábbi generációkhoz. A sikertelen terhességnél ezek a lélektani (és biológiai) folyamatok már elindultak. A trauma megrendíti a párt közös jövőképükben, a nőt az anyaság és a férfit az apaság szerepében. Ezt fokozza, hogy a veszteséget átélt nők „nem kerülnek bele” az „anyák csoportjába”, ezzel marginális helyzetbe sodródnak.
A prenatális és a perinatális veszteség után kifejezetten fontos szerepe van a környezetnek: támogatni, meghallgatni, segíteni a hétköznapi teendőkben. Ilyenkor az anya hajlamos önmaga hibáztatására: bűntudatot érez, amiért elveszítette magzatát. Ez a düh olykor kifelé is megnyilvánulhat: az orvosok, a kórház okolása. A másik gyakori emóció az igazságtalanságérzés: „Miért pont én?”
A környezet sokszor tanácstalanságában reagál nem megfelelően, ugyanakkor általában az anya sem tudja, hogyan forduljon másokhoz, mire is van épp szüksége. Az anya mellett nem szabad elfelejteni, hogy az apa is gyászol: másképp, de benne is végbemegy a veszteség, az elengedés folyamata. Hiszen egy várandósság során/végén nem csak egy baba, hanem egy anya és egy apa is születik. Lehet szó prenatális/perinatális veszteségről vagy művi abortuszról, az ezt átélt nők és férfiak egy fantáziaképet, egy elképzelt jövőt gyászolnak, melyet átitat a mély bűntudat, a szégyen, az igazságtalanságérzés és a titkolózás.
Könnyebb megküzdeni a veszteség traumájával, ha nyíltan lehet az eseményről beszélni, ha hallgató, értő és érző fülekre talál a történet. Ezt sokszor nehéz megtalálni, így ajánljuk a pszichológus bevonását, vagy akár egy gyászfeldolgozó csoportba való csatlakozást.
Az abortusz és a feminista diskurzus
Az abortuszról szóló diskurzusban fontos hangsúlyozni, hogy az abortusz tiltása, korlátozása a nemi alapú hatalmi viszonyok egyik megnyilvánulása. Az abortuszjog megvonása kifejezetten a női biológiához, és az arra ráépülő társadalmi szerepelvárásokhoz kapcsolódik, melyek a nőket alárendelt pozícióban tartják. Szintén fontos ugyanakkor elismerni, hogy abortuszra női reproduktív szervekkel rendelkező, de magukat nem nőként azonosító, megjelenítő embereknek is szükségük lehet (pl. transznemű férfiak, vagy nem bináris emberek), akik nemi identitását az ellátás során tiszteletben kell tartani.
1. Hogyan jelent meg az abortusz a feminista diskurzusban?
A feminizmus első hulláma (19. század vége, 20. század eleje az első világháborúig) a nők állampolgári jogait helyezte előtérbe, élen a szavazati joggal. A századforduló New Womanje még a „szabad szerelmet” hirdette, a kollektív politikai harc azonban fegyelmet és megfontolt stratégiát kívánt. A mainstream mozgalom elengedte a reprodukciós jogokat, melyekért csak olyan szakadárok szálltak síkra, mint az „egyedüljáró, disszidens feminista” Helene Stöcker, vagy Stella Browne, akik előre látták, hogy a kivívott állampolgári jogokkal a nők nem fognak tudni maradéktalanul élni, ha nem rendelkezhetnek a testük, a termékenységük felett, nem határozhatják meg, hogy mikor és mennyi gyereket vállalnak.
Az USA-ban és Nyugat-Európában kirobbant második hullám (1960-as, ‘70-es évek) ismerte fel, hogy az írott jog értelmében vett egyenlőség kevés, és a feminizmusnak a privát szférával is foglalkoznia kell: a személyes ügy politikai kérdés (the personal is political). A reprodukciós jogokért folytatott küzdelem eredménye például a brit abortusztörvény 1967-es reformja, valamint 1973-ban az USA-ban az első trimeszteri abortusz jogát szövetségi szinten garantáló Roe kontra Wade ítélet.
Magyarországon 1973-ban egy aktivista csoport aláírásokat gyűjtött a tervezett népesedéspolitikai reform (abortuszszigorítás) ellen, és alternatív szakmai javaslatokkal is előállt. A kilencvenes évektől a harmadik hullámban már a reprodukciós igazságosság került előtérbe, figyelembe véve a színesbőrű és/vagy mélyszegény, bevándorló, fogyatékossággal élő nők jogfosztását.
A negyedik hullámot a #metoo mozgalomtól szokás eredeztetni, azonban, mivel a fundamentalista jobboldal folyamatos ellencsapásokat mér a nők reprodukciós jogaira, ezek váltak most ismét a központi kérdésekké.
2. Hogyan illeszkedik az abortusz a genderellenes diskurzusba?
A genderellenes mozgalom, rövidebben: genderpánik egy globális jelenség, mely a „genderideológia” fogalma segítségével igyekszik érvényteleníteni minden, a hagyományos-hierarchikus nemiszerep-szemlélettől elszakadó véleményt, célkitűzést, politikai irányelvet illetve sok esetben akár tényt is.
A „gender” („társadalmi nem”) kifejezést a feminizmus második hulláma kezdte el használni a biológiai nemünkre (sex) ráépülő társadalmi nemiszerep-elvárások és nemi sztereotípiák vonatkozásában. Ettől megkülönböztetendő a „gender identity” (nemi identitás, „pszichológiai nem”), a belsőként megélt nemünk, amellyel azonosulunk, amilyen neműnek tartjuk, „érezzük” magunkat.
A konzervatív genderellenes mozgalom, vagy „genderideológia”-ellenes diskurzus” eredete a IV. Női Világkonferencia (1995 Peking) vitáiban keresendő. Az akkori pápától, II. János Páltól (1978-2005) származik a „halál kultúrájának” fogalma, mely definíciója szerint „az élettel szembeforduló tudatos döntések rendszere” az abortusztól az eutanáziáig. A fogalmat, és magát a „genderideológia” ellenes harcot, a szociológusból botcsinálta morálteológussá vedlett Gabriele Kuby tette népszerűvé. A genderellenes mozgalom célkeresztjében áll az abortusz, sőt még a fogamzásgátlás legtöbb módja is.
3. Abortuszhelyzet ma
A globális tendencia, ha a puszta számokat nézzük, progresszív: a Reprodukciós Jogok Központja (Center for Reproductive Rights) szerint 1994 óta világszerte mintegy 50 ország hozott olyan törvényeket, melyek bővítették az abortuszhoz való hozzáférést - ezekből 18 a teljes tiltáson enyhített (Pl. Írország, Argentína). Mindössze négy ország szigorított: Lengyelország, Salvador, Nicaragua és az USA.
A globális visszacsapás legerősebb megnyilvánulása, mely az egész világot megrengette, a Roe kontra Wade hatályon kívül helyezése volt az USA-ban 2022. június 24-én. E döntés nyomán számos államban az erre az esetre előre megszavazott törvények (ún. trigger law) léptek érvénybe, melyek akár kivétel nélkül tiltják az abortuszt.
4. Érvek a döntés joga mellett
Feminista szempontból amellett érvelünk, hogy - az eredeti Roe kontra Wade ítélethez, és egyébként a hatályos magyar törvényekhez - igazodva az abortusznak az első trimeszterben szabadnak kellene lennie (azaz bármiféle feltételt vagy adminisztratív akadályt mellőzve kizárólag a nő döntésén alapulnia), ezt követően pedig bizonyos feltételek mellett engedélyezettnek.
„Az én testem, én rendelkezem róla” - mondják az abortusz jogát teljes természetességgel követelő nők. Valóban az ő testük része a bennük fejlődő, unikális, független emberi lény?
Az életpárti (proLife) és választáspárti (prochoice) álláspontok
A téma erősen megosztja a társadalmat, de még a katolikusokat is. Számos kérdés merül fel, mint például az, hogy lehet-e etikus? Alapjog-e? Mikor megengedett és egyáltalán megengedett-e?
Két világ összecsapását látjuk, ha a pro és kontra érveket hallgatjuk az abortuszról. A szabadelvű nők testi szabadságukat érzik veszélyben, míg a keresztények az egyházi tanításnál fogva, ellenzik az abortuszt.
„Az internet világában nagyon sok vélemény és felelőtlen állítás, féligazság kering. Nehéz eldönteni, melyikre bízhatjuk magunkat.” A valódi megoldás a prevenció lehet. Az, hogy megtanítjuk a fiataloknak, hogyan kezdődik az ember élete. Erről ugyanis nagyon keveset tudnak. Bármennyire hihetetlen, vannak olyan tizenévesek, akik nem kötik össze a szexet a gyermek fogantatásával, vagy simán úgy gondolják, hogy „ez velük nem történhet meg”. Amikor ott a baba, és dobog a szíve, simán elhiszik, hogy csak egy sejtcsomóval van dolguk és jogukban áll eltávolítani.
„Ha egy megfogant gyermek helyett mi dönthetünk, hogy akar-e élni, ilyen alapon az ugyancsak magatehetetlenül, öntudatán kívül lévő, intenzív osztályon fekvő beteg embert is le lehetne venni a lélegeztetőgépről. Ez azonban fel sem merül, nagyon helyesen!”
Sok esetben ilyenkor pánikhelyzet alakul ki, az anya nem képes reálisan látni, és a negatív hatások csak azt sugallják, hogy a legegyszerűbb és legoptimálisabb megoldás számára az abortusz. Nagyon fontos, hogy ne ítéletet és elutasítást kapjon a külvilágtól, hanem a megfelelően támogató segítséget.
Statisztikák és társadalmi tabuk
Hazánkban 2021-ben 14 545 magzati halálozás és 21 907 terhességmegszakítás történt a KSH adatai szerint.
| Év | Magzati halálozás | Terhességmegszakítás |
|---|---|---|
| 2021 | 14 545 | 21 907 |
A vetélés mintha önmagában megkérdőjelezné a nőiséget, az alkalmasságot. „Kezdjük ott, hogy az első trimeszterben nem illik elmondani, hogy valaki terhes, mert nagyobb az esély rá, hogy elmehet a gyerek. Miért jobb úgy, hogy akkor senki nem tudott róla? Ha valaki elmondja, és elvetél, akkor rá lehet fogni, hogy na látod, így jártál! Hübrisz!”
„Nem is az a kérdés, miért lett tabu, hanem az, hogyan tudunk ennek véget vetni” - magyarázza Csábi Anna rendező, hozzátéve, hogy a tabusítás lehet az oka annak is, hogy a nők többsége sokszor nincs felkészítve arra, mi fog vele történni fizikailag egy vetélés során - keveseknek mondják el, hogy ha megvan a baj, akkor az milyen biológiai eseményekkel járhat együtt.
„Magánemberként az egészségügyi dolgozókat sem hibáztatom, pláne egy csodálatos szülésélménnyel a hátam mögött. Egy türelmes, empatikus orvosnak (is) köszönhetem ezt, és nem ő volt az egyedüli ilyen. Tény azonban, hogy a nagy átlagnak nincs a veszteségek kezelésére megfelelő gyakorlata, képzése, és magukat is óvják azzal, hogy érzelmileg nem vonódnak be. Nem tudom, hogyan reagálhatnának jobban arra, ami a nőkkel történik, a hír közlésétől kezdve a műtéten át egészen a hazamenetelig, de biztos, hogy sok esetben lenne rá megoldás. Szerintem azért is érdemes ilyen kicsi lépésekben beszélni erről, hogy ne egy támadás útján változzon a helyzet, hanem ők is megérezzék, változtatásra van szükség”.
Az abortusz és a férfiak
A férfiak is gyászolhatják az abortusz során elveszített gyermeküket, a feldolgozatlan veszteség még évek múlva is lelki zavarokat okozhat nekik, különösen, ha a nő beleegyezésük nélkül döntött az abortusz mellett.
Klinikai szakpszichológusként sok éve terápiákat vezetve, számos történetben helye volt az abortusznak. Viszonylag kevesen, de voltak, akik egyenesen azért kerestek meg, mert az abortuszuk veszteségét szerették volna elgyászolni vagy egyáltalán csak beszélgetni róla. Így került az abortusz és a férfiak témája az érdeklődésem fókuszába. Amikor elkezdtem utánaolvasni, láttam, hogy ennek a témának magyar nyelven nincs szakirodalma, így ha én nem találok szakirodalmat, akkor azok az emberek, akik egy ilyen élethelyzetben vannak, semmiféle kapaszkodót nem kapnak a hiteles információk szintjén.
Ennek nyilván van egy biológiai háttere, ami alapján a nők tudnak a férfiak nélkül dönteni ebben a kérdésben. Ha a közbeszédben szóba kerülnek az abortusz kapcsán a férfiak, egyből van egy nagyon komoly ellenállás, miszerint a nők jogait csorbítja, ha ők is beleszólnak a kérdésbe, így elkezdik szembenálló felekként értékelni a nőkét és a férfiakat.
Először is, sokat kellene arról beszélni, hogy az abortusz érinti a férfiakat is. Igen, ez így van. A vágóérték az, hogy honnan számoljuk az életet. Nyilván azok, akik fogantatástól, ők elítélik az abortuszt, akik pedig a születéstől, megengedőbben állnak hozzá. Az ember egyik nagy egzisztenciális kérdése a halál.