A szülészet és nőgyógyászat egyetemi szintű oktatása Magyarországon 1635-ben, a Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetemen kezdődött az 1769-ben felállított orvosi karon. Ekkor a szülészeti ismereteket a sebészeti tanulmányok során sajátították el a hallgatók, és az orvosdoktori, sebészmesteri diplomával rendelkezők szerezhettek szülészmesteri képesítést. Emellett a szülésznők képzése is az egyetemen történt, bábatanfolyamok keretében.
Miután az egyetem Budára, majd Pestre költözött, az 1811/12-es tanév második szemeszterében megalakult az önálló Elméleti és Gyakorlati Szülészeti Tanszék. Ennek élére a fiatal, 31 éves Frankenburg Jakab sebész- és orvosdoktor, szülészmester nyert kinevezést, aki 1812-1814 között vezette a tanszéket. A tanszék Pesten, a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca és az Újvilág (ma Semmelweis) utca sarkán lévő, korábban jezsuita kolostornak használt kétszintes épület három helyiségében működött. Évente körülbelül 70 szülés zajlott le. Frankenburg szerette volna a Rókus Kórházba költöztetni a tanszéket, azonban ezt a kórház vezetése nem támogatta. További terveinek megvalósítását korai halála akadályozta meg.
Frankenburgot Stáhly Ignác követte helyettes tanárként a tanszék élén, amelyet 1814-1816 között vezetett. Később a Gyakorlati Sebészeti Tanszéket (ma I. Sebészeti Klinika) vezette 1817-től 1854-ig. Birly Ede szintén rendkívül fiatalon, 29 éves korában kapta meg kinevezését a tanszék élére. Orvosi tanulmányait Bécsben végezte, Boër professzor tanársegédjeként dolgozott. Az első bécsi iskola elveinek folytatójaként a klasszikus, konzervatív szülészeti gyakorlatot valósította meg a tanszéken. A szülés lefolyását természetes folyamatnak tekintette, amely során a „kíméletes várakozás” elvét képviselte, csak végső esetben látta indokoltnak a műtéti beavatkozást, például fogóműtét végzését.
Birly Ignác tekintélyére utal, hogy két tanévben töltötte be a kar dékáni (1836/37 és 1837/38) és egy tanévben az egyetem rektori tisztségét (1841/42). Királyi tanácsosi címet is kapott. Vezetése alatt a tanszék épületét természeti katasztrófák (árvíz és tűzvész) sújtották. A szülések száma fokozatosan emelkedett, az 1850-es években már több mint 500 szülés zajlott le évente. Ő is a tanszék bővítéséért harcolt, azonban küzdelmei sikertelenül végződtek. Bár Semmelweis Ignácot személyesen is jól ismerte, tanait nem alkalmazta. Hirtelen bekövetkezett halála után átmenetileg Walla Ferenc tanársegéd kapott megbízást a tanszék vezetésére.
A meghirdetett tanszékvezetői állást Semmelweis Ignác Fülöp nyerte el, aki 1855-1865 között vezette a tanszéket. Egyetemi tanulmányait Pesten és Bécsben végezte, és az utóbbi városban szerezte orvosdoktori, sebész- és szülészmesteri oklevelét. A tanszék akkor még mindig az Újvilág utcai épület második szintjén működött. Kézmárszky professzor leírása alapján az épület földszintjén a boncterem, az első emeletén a Vegytani Intézet foglalt helyet. A tanszék ablakai a szűk udvaron levő halottaskamrára és a szemétgödörre nyíltak. Négyéves küzdelem után, 1859-ben Semmelweisnek sikerült áthelyeztetni a tanszéket az Országúton (ma Múzeum körút) levő, Hild József által tervezett Kunewalder-ház második emeletére. Itt 28 ágy állt a szülészet rendelkezésére, és a szülőszobán kívül öt gyermekágyas szobában helyezték el a megszült nőket lényegesen jobb higiénikus körülmények között, azonban ez a helyszín sem volt megfelelő. Érdemes megemlíteni, hogy az épületben működött Balassa sebészeti tanszéke is. Néhány esetben együtt operáltak. A hazánkban végzett első petefészek-eltávolítás során is Balassa asszisztált Semmelweisnek.
Semmelweis a második bécsi iskola működése alatt tette zseniális felfedezését és dolgozta ki a gyermekágyi láz profilaxisát. Ezt követően az általa vezetett Szent Rókus Kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán, majd a pesti egyetem szülészeti klinikáján igazolta megfigyelését. Semmelweis a klinika igazgatójaként a gyermekágyi láz megelőzése érdekében tett intézkedéseket az „Utasítás”-ban foglalta össze, amely talán az első protokollok egyike volt. Semmelweis írja könyvének előszavában: „…ellenszenvvel tekintek mindenre, ami írással kapcsolatos”. Ennek ellenére lelkesen támogatta és segítette barátját, Markusovszkyt az Orvosi Hetilap kiadásában. Ő is és tanársegédei (Báthory, Maizner, Fleischer, Kreutzer) rendszeresen publikáltak az Orvosi Hetilapban, ezenkívül több német nyelvű közleményük is megjelent. A klinikán ekkor kezdődött a rendszeres tudományos publikációs tevékenység.
Balassa javaslatára Birly professzor korábbi tanársegédje, Diescher János követte Semmelweiszt a tanszék élén, aki 1866-1874 között vezette azt. Már 1849-ben egyetemi tanári kinevezéssel rendelkezett, de nem pályázott 1855-ben a tanszék vezetésére. Pest népszerű szülészeként volt ismert, de tekintélyes általános orvosi praxissal is rendelkezett. Korábban elméleti orvostant, általános kór- és gyógyszertant tanított az egyetemen. Vezetése alatt a tanszék további kórtermekkel bővült. Semmelweis tanítványai - Ráth Zoltán, majd Kézmárszky Tivadar - voltak a tanársegédei. Utóbbi már ekkor aktív publikációs tevékenységet folytatott. Kézmárszky Diescher engedélyével és támogatásával, sőt buzdításával jelentést írt a klinika 1869/70. tanévi működéséről, amelyért köszönetét fejezte ki professzorának. A beszámolójának részletei a Gyógyászat című folyóiratban jelentek meg, amelyekből kiderül, hogy 1869. október 7. és 1870. július 17. között 1,75% volt az anyai halálozás aránya (617 szülőnő közül 11 halt meg). Érdekes, hogy Diescher „A gyermekágyi láz kóroktani szempontból” című rendkívüli tantárgyat hirdetett meg.
Diescher professzor 1873-ban kérte a nyugdíjazását, azonban ez csak egy év múlva következett be. Utolsó évének első fél évében a gyermekágyi lázban meghalt szülőnők aránya jelentősen emelkedett. Májusban 60 szülést követően 7 gyermekágyas halt meg gyermekágyi lázban. Az orvostörténelem elmarasztalja Dieschert, mert Semmelweis tanait nem vette figyelembe. Bruck Jakab tanítványa szerint azonban nem a Semmelweisszel való szembenállás, hanem a kellő szigor hiánya vezetett a magasabb anyai halálozásához a klinikán és a Rókus Kórházban egyaránt.
Kézmárszky Tivadar 1874-1902 között vezette a szülészeti klinika, majd 1879-ben nyilvános rendes tanári címet kapott. Kinevezését követően bevezette a betegekkel kapcsolatos adatok pontos rögzítését, a betegfejlapokat és a kórlapokat. Elkötelezetten harcolt az orvosképzés és a szülésznőképzés különválasztásáért. Nevéhez fűződik a bábaképző intézet megalakítása. Semmelweis egyik korai követőjeként az aszepszis tanait szigorúan betartatta a klinikán, ennek ellenére a gyermekágyi láz halálozása még évekig jelentős volt.
Semmelweis Ignác 1855 és 1865 között volt a klinika igazgatója. Trefort miniszter segítségével a klinika 1879-ben új épületbe, a Bánffy-sarokházba költözött, amely akkor a Stáció (ma Baross) utca és Mária utca sarkán állt. Először kapott a klinika önálló épületet, amelyet nem kellett más tanszékekkel megosztani és ahol a nőgyógyászati osztály is elkülönült a szülészettől. Közel húsz éven át biztosított volt a klinika otthona, amely azonban továbbra sem elégítette ki a szükségleteket, annak ellenére, hogy 1881-től a bábaképzés a megalakult II. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikára került. Kézmárszky tovább harcolt a kor kívánalmainak megfelelő klinika felépítéséért. Küzdelmét siker koronázta, és 1892-ben az országgyűlés megszavazta és egyben biztosította az új klinika felépítésének költségét. Ezt követően Kézmárszky professzor és Kiss István egyetemi magántanár, építész európai tanulmányút során számos szülészeti és nőgyógyászati klinikát kerestek fel, hogy a látottakat felhasználják a klinika tervezésénél. Az új klinika lényegében a Bánffy-ház helyén, illetve mellette épült fel két lépcsőben. A Baross utcai épületrészt 1897-ben adták át, először ebbe költözött a tanszék, majd a Bánffy-ház helyén felépült Mária utcai részleget 1898-ban vette birtokba a klinika, amely azóta is itt működik.
Kézmárszky professzor napjainkban is korszerű szemléletmódot képviselt az oktatásban. Véleménye szerint: „Hivatásában nem bőséges ismeretek kellenek az orvosoknak »mindenről«, hanem megértés, gondolkodni tudás arról a kevesebbről, ami alapja a többinek is.” Kiemelt figyelmet fordított arra, hogy a tanítás minél inkább gyakorlati jellegű legyen. A betegekkel szemben gyöngéd emberies bánásmódra szoktatta hallgatóit. A klinikai oktatás ebben a szemléletben zajlott a XIX. században.
Kézmárszky professzor váratlan halála után Bársony János professzor (1903-1926 között tanszékvezető) határozta meg a klinika fejlődését. Több mint 20 éves igazgatói tevékenysége során a klinikáról igen nagy számban jelentek meg tudományos közlemények. Hazánkban a vezetése alatt álló klinikán először 1910-ben alkalmaztak sugárterápiát méhnyakrákos betegek gyógyítása céljából. A klinika tovább bővült az úgynevezett „pavilon” épületrésszel, amely az onkológiai és fertőzésben szenvedő betegek elkülönítésére szolgált. Bársony professzort az 1922/23-as tanévben az egyetem rektorává választották. Kezdeményezésére alakult meg a Magyar Nőorvosok Társasága.
A meghirdetett tanszékvezetői állást Kubinyi Pál nyerte el (1926-1928 között), aki Tauffer egyik legkiválóbb tanítványa volt, és a szegedi egyetemen vezette a szülészeti és nőgyógyászati klinikát. Kitűnő manualitással rendelkezett, különösen az onkológiai műtétek során szerzett hírnevet, de a méhnyakrák szűrésének is kezdeményezője volt. Kinevezését követően még egy év sem telt el, amikor műtét közben agyvérzés érte. Aznap az ötödik műtétjét végezte. A kor legkiválóbb belgyógyászprofesszorai (Korányi Sándor, Kéthly László, Herzog Ferenc) még aznap kollégájuk betegágyánál konzíliumot tartottak, amely során bal oldali agyvérzéshez társuló jobb oldali bénulást állapítottak meg. Kubinyi professzor tolókocsiba kényszerült, többet már nem operált.
A kiírt tanszékvezetői állást ezúttal Frigyesi József (1929-1948 között tanszékvezető) magántanár, a Bakáts téri szülészeti és nőgyógyászati kórház főorvosa kapta meg, aki korábban szintén a Tauffer-iskola tagja volt. A kiváló operatőr számos országban tartott bemutató műtéteket. Orvosi kara rendkívül sok publikációt jelentetett meg. Frigyesi klasszikus iskolateremtő professzor volt, klinikájáról öt egyetemi tanár, 15 magántanár és több főorvos került ki. Tanítványai között találjuk Zoltán Imre és Horn Béla professzorokat. Két alkalommal töltötte be rövidebb ideig a rektori feladatkört. Igazgatói működése alatt lépett fel a gazdasági világválság és tört ki a II. világháború. Frigyesi az első szülész-nőgyógyász, akit a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választottak 1946-ban. Három évvel később megvonták tőle a címet, majd 40 év múlva rehabilitálták. Két alkalommal a rektori tisztséget is betöltötte, de egyszer sem teljes tanéven keresztül.
Frigyesi professzort követően Horn Béla professzor (1948-1972) kapott felkérést a klinika irányítására először megbízott vezetőként két évre, majd az egyetem névváltozásával (a Pázmány Péter Tudományegyetem Eötvös Loránd Tudományegyetem - ELTE - nevet vette fel) egy napon, 1950. szeptember 1-jén tanszékvezető tanári kinevezést kapott. Az Orvostudományi Kar a következő évben kivált az ELTE-ből és Budapesti Orvostudományi Egyetem néven működött. Az 1950-es években a klinikán létrejött a Toxicosis Kutató Laboratórium és Osztály, az Erosio Ambulancia. A szülési fájdalomcsillapítás céljából a várandós nők pszichoprofilaktikus előkészítését vezették be. Horn professzor nevéhez fűződik a szülés utáni cervixellenőrzés kötelező alkalmazása. Hazánkban az első Rh-izoimmunizáció miatti újszülöttkori vércserére 1951-ben került sor a klinikán. Az 1960-as évek elején már gyermekgyógyász szakorvos dolgozott a klinikán, amely egyben a neonatológia alapjainak megszületését jelentette. Horn professzor szintén kiemelkedő operatőr volt, a pruritus vulvae gyógyítására új műtéti eljárást dolgozott ki.
Utóda, egyben tanítványa, Csömör Sándor professzor (klinikaigazgató 1972-1990 között) érdeklődési területe az onkológia volt. Emellett szívügyének tekintette a perinatológia fejlesztését. A szülőszobán vezetése alatt került bevezetésre az intenzív magzati észlelés, és ekkor jött létre a klinika perinatalis intenzív centruma (PIC), amely azóta is hazánk legtöbb koraszülöttet ellátó központja. Kiváló neonatológusprofesszora, Kiszel János vezette a PIC-et, aki szülész-nőgyógyász szakvizsgával és kiemelkedő orvos-műszaki érdeklődéssel rendelkezett. Számos újítás fűződik a nevéhez, például a hordozható inkubátorba szerelhető Kiszel-Papp-respirátor, amely a klinikán készült. Az 1980-as években műszaki képzettségű munkatársaival központi őrző monitorrendszert fejlesztett, amely a koraszülöttek vitális paramétereinek folyamatos ellenőrzésére volt alkalmas. A koraszülöttek korszerű szállításáért küzdött, haláláig a klinikán működő Peter Cerny Alapítványi Mentőszolgálat kuratóriumának elnöke volt. Az oktatásban bevezetésre került a medikusok által kedvelt egyhetes bentlakásos gyakorlat.
A politikai rendszerváltással egy időben Papp Zoltán professzor (klinikaigazgató 1990-2007 között), a Debreceni Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának másodprofesszora került a klinika élére, aki korszerű praenatalis diagnosztikai központot létesített a klinikán. Ez magában foglalta a genetikai tanácsadót, az ultrahang, a citogenetikai és a DNS-, valamint a Fetopatológiai laboratóriumot. A klinika fő tudományos tevékenysége is e témakörhöz kapcsolódott. Megszületett a „Magzati és újszülöttkori orvostudomány” című PhD-program, amelynek keretében közel másfél évtized alatt 26 PhD-disszertáció született. A Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának épülete a XX. század elején. Ebben az időszakban 15 nemzetközi tudományos rendezvény szervezése kapcsolódott a klinikához. Közülük is kiemelkedik a „4th World Congress on Ultrasound in Obstetrics and Gynecology” (1994), a „18th International Congress of the Society of the Fetus as a Patient” (2002), valamint a „12th International Conference on Prenatal Diagnosis and Therapy, World Congress of International Society for Prenatal Diagnosis” (2004). A klinikán került megrendezésre 2003 és 2007 között évente a „Ian Donald Postgraduate Course on New Developments of Ultrasound in Obstetrics and Gynecology”.
A 21. században a születés, a szülés élménye kikerült a családi körből és a 19. század végétől kezdve egy kórházi térbe helyeződött át, a gyermekáldás hosszú hónapjai pedig szigorú orvosi felügyelet alá kerültek. A szülés társadalmi, lélektani tényezői tehát háttérbe szorultak. Ezzel egyidejűleg pedig háttérbe került az a támogató női közösség is, amely természetes módon adta át egymásnak a saját testéről, így a szülésről szerzett tapasztalatát, tudását, valamint a szüléshez kapcsolódó hiedelmeit. Ezzel lényegében eltűnt egy olyan megtartó közösség, amely az anyák támogatását szolgálta, maga a szülés, a szüléshez való viszony az évszázadok alatt pedig egy rendkívül ambivalens, tabukkal terhelt téma lett.
A szülészet, tudás és tudományosság fejlődése a 16-20. században Magyarországon jelentős változásokat hozott. A középkori szülés közösségi esemény volt, ahol a családtagok, a plébános és a helyi szakemberek, köztük gyakran csapatban dolgozó bábák nyújtottak segítséget. Az orvosok, illetve sebészek csak ritkán segítettek a szülésben, bár arisztokrata hölgyek szüléséhez gyakran hívták oda a család orvosát. A legtöbb középkori nő nem orvosi, hanem otthoni környezetben esett át a szülésen. A kórház csak az utolsó választás volt a szülő nő számára, a középkori kórházak a beteg szegényeknek fenntartott jótékonysági intézmények voltak.
A 18. századig nem volt hivatalos bábaképzés Magyarországon, a tudás generációról-generációra szállt, anya adta tovább lányának. A szülésnél a nők voltak jelen, férfiaknak csupán a bába helyszínre szállítása volt a feladata. A szülésen csak kivételes, indokolt esetben voltak jelen a férjek, amikor a férfi fizikai erejére volt szükség. A magyar falusi, mezővárosi paraszti közösségekben a 20. század elejéig szigorúan a nemek szerinti munkamegosztás érvényesült. A szülés szempontjából erre változás a 18-19. század fordulóján érkezett el, amikor megkezdődött a szülészet tudományosításának iránya.
A 19. században a szülészet tudományosításával párhuzamosan a bábaképzés is megindult. Az orvosdoktorok ugyanakkor elmarasztalóan írtak a szülés körüli jövés-menésről, lármáról, helytelennek, megrögzöttnek ítélték ezt a szülési szokást. A kötetben az utolsó fejezet tér rá erre a folyamatra, az ezt övező problémákra, ugyanis a korszakban a legtöbb orvosdoktor tudatlannak és babonásnak tartotta a bábákat, akik helyett tehetséges férfiakat alkalmaztak volna. Mindemellett a 19. században is úgy tartották, a nagyszámú szülési mortalitásért kizárólag a bábák tudatlansága felelős.
A 21. században a szülés élménye visszakerült a nők figyelmének középpontjába. A háborítatlan szülés, az otthonszülés, a természetesség újra előtérbe került, és sok vád éri az orvosi beavatkozásokat. A női, megtartó közösség hiánya, amely korábban természetesen vette körül a frissen szült édesanyákat, mára problémává vált. A bábák egykori komplex szerepköre szétbomlott, a szülésznők munkaterülete pedig a kórház szülőszobájára korlátozódott.
A Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikája 2012-ben ünnepelte alapításának 200. évfordulóját. A klinika alapításától fogva jelentősen hozzájárult a szülészet és nőgyógyászat fejlődéséhez. Az elmúlt két évszázad alatt a klinika kiemelkedő gyógyítótevékenysége, orvosképzésben betöltött szerepe, valamint a nemzetközi és hazai tudományos életben elért eredményei alapján elismerést vívott ki magának.
A Bajai Szent Rókus Kórház története is tükrözi a szülészet fejlődését. Az 1795-ben létesített kórházat „első”, az 1840-es nagy bajai tűzvész utáni kórházat „második”, az 1903-ban létesített öt új épületből álló egységet „harmadik” kórháznak nevezik. A „negyedik” kórház kialakításában szimbolikus jelentőséggel bírt az új diagnosztikai pavilon, mely 1990-ben épült fel. Ez nemcsak építészetileg, de műszerezettség szempontjából is kiemelkedő volt a kórház történetében. 2000-ben bevezetésre került az ISO 9002 minőségügyi rendszer, 2004-ben átadásra került az új műtőblokk, mely a legmodernebb technikával felszerelve biztosítja a műtéti, sterilizálási feltételeket, valamint az intenzív osztály működését. A projektek megvalósításával a több százéves intézmény minden részében megfelel a XXI. század követelményeinek.
A 2014 szeptemberében átadott új belgyógyászati pavilonban egy központi épületbe költözhetett a belgyógyászati, neurológiai, a gyermekosztály, valamint a szülészet-nőgyógyászat. Az új épület földszintjén központi betegirányító rendszer került kialakításra. A központi betegirányítóhoz csatlakozik egy szintben a Sürgősségi Osztály, így egykapus betegbeléptetési rendszer működik. Az ötemeletes épület földszintjén korszerű ambulanciák, az alagsorban az egynapos sebészet helyiségei, illetve a patológia kapott helyet. 2015-ben került sor a Sürgősségi Betegellátó Osztály (SBO) átépítésére és a műszerpark megújítására. Ez év decemberében felavatták a kórházi kápolnát is, két magánszemély felajánlása révén.
A 21. században a szülészet a tudomány és a technológia fejlődésével folyamatosan újul meg. Az orvosi képalkotó eljárások, a genetikai vizsgálatok, a minimálisan invazív sebészeti technikák és a personalizált orvoslás mind hozzájárulnak a nők és újszülöttek egészségének javításához. A Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikája továbbra is élen jár a kutatásban, az oktatásban és a betegellátásban, hozzájárulva a szülészet és nőgyógyászat jövőjének alakításához.