Az emberi lét, a családi élet három nagy szükséglete a születés, a házasság és a halál. E hármas titok, amely a népnél még nem csupán családi esemény, nem anyakönyvi tény, nem orvosi vagy jogi művelet, hanem a vallás, költészet és tudomány folyton megújuló forrása, oka és célja. A hagyományos paraszti kultúrában a gyermek nagy tisztességnek számított. A házasságkötés első célja az utódokról való gondoskodás volt, folyamatossá téve ezzel a legfontosabb feladatot, a termelést.
A gyermekvállalás hagyományai és változásai
Erdei Ferenc megfogalmazása szerint „a paraszti osztályszerep elsőrendű követelménye a gyermekprodukció volt.” A 19. század utolsó harmadában Makón is még az a szemlélet uralkodott, hogy az asszony számára kötelező az évenkénti vagy kétévenkénti szülés. Általános vélemény volt a városban: „ha Isten báránkát ád, akkor legelőt is ád”, ezért a gyermeket „Isten áldásának, Isten akaratának” tekintették. Akár „Tizennégyen vagy tizenhatan vótunk testvérök”, vagy „Hat-nyóc gyerök egy családba, ez ojan természetös vót. Ezt ojan természetösnek vötték, hogy na, mán ennyi családjuk van. Talán kitüntetésnek vötték, akinek kevesebb vót. Mer tíz-tizenkét gyerök is nem ritka vót. Például ëgy családot ismertem a szomszédba, tizenegy vót.” Az asszonyok így indokolták a gyakori szülést: „azelőtt avvót a divat”.
A polgári fejlődés átalakította a családról és a házasság céljáról alkotott felfogást. Az életforma megváltozásával a polgárosodó parasztcsaládban már nem élt kötelező törvényként a gyermek évenkénti születése, természetesnek fogadták el a kevés gyermeket, sőt a családok különféle módokon arra törekedtek, hogy a gazdasági és egyéni érdekeiknek megfelelően két-három gyermeknél több ne szülessék. A 19-20. század fordulóján már kevesebb gyermek született, mint az előző évtizedekben, de a születések zuhanásszerű csökkenése az első világháború után szembeötlő.
A születésszám változása Makón (19. és 20. század)
Makón nem volt általános az egykézés, azaz az egy gyermek vállalása, de a tendencia megfigyelhető. Az 1920-29. évi statisztika összeállítója, Joó Imre az egész vármegyére vonatkoztatta: „A születési ezrelék ezen 10 éven belül feltűnően csökkenő tendenciát mutat. Lehetetlenség elmenni szó nélkül e tény mellett. Ha az összetevő eredőket kutatjuk, azt látjuk, hogy általában a városban vagy a nagyobb lakosságú községekben érezhető legjobban a születések számának a csökkenése. […] Ma még nem beszélhetünk vármegyénk területén egykéről, de a fönt vázolt jelenség annak vetíti előre árnyékát. A városi lakosságnál csökken legjobban a szaporulat, itt is a legműveltebb, talán a legvagyonosabb elemnél. Örök motívumai nyilván a kényelemszeretet, a vagyon eloszlásának megakadályozása és talán a rossz gazdasági helyzet, amely a gyermekek kellő nevelését látja veszélyeztetve a több gyermekben.” Ugyanezt a jelenséget Erdei Ferenc úgy látta, hogy bár nem általános Makó társadalmában az egykézés, de minden osztályban megtalálható. A polgárság örökségként kapta. A gyermekek születésének csökkenésével kialakult az új családeszme, de ez nem jelentette azt, hogy még a két világháború között is ne lettek volna nagy családok, ahol öt-hat, esetleg tíz-tizenkét gyermek született. Ebben az időben azonban már lenézték az ilyen családot, a sok gyermeket. Az asszonyt maradinak, „negyvennyócasnak” nevezték.
Arra nem törekedtek a családok, hogy csak egy gyermek szülessen. Azt tartották, hogy „ahun egy van, egy sincs”. Ha meghal a gyermek, nincs, aki a szülőket ellássa. Indoklásként a vagyon fennmaradását, a nagyobb kényelem megteremtését hozták fel. A gyermekek számát Makón is a paraszti életfeltételek és az ezekkel együtt járó életforma, értékrendszer megváltozása befolyásolta. Legfontosabb szempont volt a családi földtulajdon, a vagyon megtartása, pontosabban a félelem a szétaprózódásától. Az igényesebb élet utáni vágy a szegényebbeknél is azt a célt tűzette ki a szülővel, hogy a kevésnek biztosítson jobb életmódot. Természetesen a szülők kényelemszeretete is oka volt a kevés gyermek születésének.
A 20. században ott született sok gyermek egy családban, ahol a szülők még a régi értékrendszert, erkölcsi normákat tartották magukra kötelezőnek, vagy ahol a vagyontalanság miatt a művi beavatkozást nem tudták megfizetni. Kisebb mértékben, de tudatlanságból, tájékozatlanságból is született több gyermek.
Termékenységi rítusok és hiedelmek
Elfogadott vélemény volt, hogy a házasságkötés után egy évre szülessen meg az első gyermek. Ennek biztosítása érdekében már a lakodalomban találkozunk olyan szokáscselekvésekkel, amelyek általánosan ismertek voltak. A termékenység érdekében végzett ilyen rítus a gabonával szórás, vagy, hogy a lakodalomban gyermeket ültettek a menyasszony ölébe. Hasonlóan ismert és gyakorolt szokás volt, hogy a jókívánságok közt a bőséges gyermekáldás is szerepelt. Ezek között általános volt: „szaporodjatok, mint a csicsóka”; „járjatok szöröncsével, szaporodjatok, mint a csicsóka”. Gyakran kívánták azt is, hogy „ijjasodjatok, fiasodjatok, mint a házi nyulak,” vagy „olyan sokan lögyetök fiaim, mint a kotlóscsirke”. A jókívánságok kifejezték azt is, hogy a lakodalom után egy évre szülessék meg a gyermek. „Jövő ilyenkor a körösztölőbe mulassunk így”; „adja az Isten, hogy jövőre körösztölőt üljünk”. Akinek kilenc hónapra vagy néhány nappal később született meg a gyermeke, azt mondták rá: „csak épp, hogy a mi kötőnkbe esött”, vagy „kötő alatt hozta”.
Születésszabályozás a paraszti társadalomban
Erdei Ferenc szerint a születésszabályozásnak mindenféle formáját tiltotta a paraszterkölcs, tehát „annyi gyermek született, amennyi éppen születhetett. A parasztság átalakulása azonban megszüntette itt is a természet önkényét. A birth controlnak mindenféle formája polgárjogot nyert a falusi parasztság körében is, sőt éppen a legbrutálisabb módszerek honosodtak meg.” A tudatos és nagyarányú születésszabályozás a polgári fejlődés szülötte, bár mint Gémes Balázs a születésszabályozás történeti formáit is bemutató munkájában megállapítja „a népességnövekedés szabályozására irányuló törekvés szinte egyidős az emberiséggel”. A születéskorlátozás érdekében egyaránt folyamodtak mágikus, valamint tapasztalati hátterű eljáráshoz, s mint Erdei is utalt rá, veszedelmes, durva beavatkozásoktól sem riadtak vissza. Gémes Balázs csoportosítása szerint a születésszabályozás formái a gyermekgyilkosság, magzatelhajtás és a fogamzásgátlás. Makón mind a háromra találni példát.
Temesváry Rezső Előítéletek, népszokások és babonák a szülészet tárgykörében Magyarországon című munkájában a fogamzásgátlás és magzatelhajtás 19. század végi már széles körben alkalmazott módszereit mutatja be. Az ott említett racionális és irracionális módok egy része Makón is megtalálható volt. Különösen él még az emlékezetben a magzatelhajtás, és ez azt bizonyítja, hogy a modern orvosi ellenőrzéssel végzett gyógyszeres védekezés előtt a születésszabályozásnak ezt a módját alkalmazhatták a leggyakrabban.
Külön figyelmet érdemel az a szemlélet, amellyel ritkán ugyan, de még az első világháború után is találkozhattunk, amely semmilyen formában nem akarta megakadályozni a gyermekáldást. Ez a hagyományos gyermekközpontú család öröksége, amelynek következtében még a két világháború között is találkozunk nyolc-tíz, vagy még ennél is több gyermekkel egy családban. „Ráhattuk. Ha lössz, lössz, ha nem lössz, nem lössz. Sëhogysë (védekezett a férfi). Elengették szabadon. Nem vót sömmi së. Ha lött vóna, akkor nem lött vóna tíz-tizenkettő mög tizennégy-tizenhat gyerök ëgy háznál.” „Az én anyám avval eresztött el»Hadd rá fiam, lögyön, amennyi lönni akar! Në húzd életedön át a torongyáját«! A fogamzásgátlás körébe vonható eljárásoknak van valamelyes tapasztalati hátterük. Makón is sokáig élt és gyakorolt volt a védekezésnek az a formája (amely országosan is általánosan elfogadott volt), hogy amíg szoptat az asszony, addig nem esik teherbe. A megelőzés másik általános elve volt, hogy „ne engedjék össze a magvakat”, Makón is ismert volt és alkalmazták. Ennek egyik módja volt, hogy a nő kimosakszik közösülés után. A másik ismert módszer volt, hogy a nők szeretkezés után nyomkodással, erőlködéssel, köhögéssel igyekeztek a magvat minél inkább eltávolítani a hüvelyből. „Én az anyámtul azt a tanácsot kaptam, hogy amikor mán végeztünk, akkor én álljak csak így négykézlábra és köhögjek. És akkor kiszalad, mert sikamlós. Kipróbáltam és jó is vót. Kisiklott.” Valószínűleg a kötelező katonáskodás révén terjedt el a férfiak körében a megszakított közösülés módszere, s a 19. század végére már általános lett ez a védekezési forma.
A férfiak védekezésével kapcsolatban Makón is ismert volt az a mondás, hogy „eredj a szobába, oszt köpj a konyhába”; „had mönjön lepedőre, pöndölre”. A megelőző és óvó eljárások ellenére is gyakran előfordult, hogy az asszony úgy maradt, amikor még vagy amikor már nem kellett a gyermek. Ilyen esetekben szerettek volna megszabadulni a terhességtől. A bekövetkezett terhesség megszakítását célzó eljárásoknak is volt racionális alapjuk. A kevésbé veszélyes módszerek közé tartozott, hogy olyan tevékenységeket folytattak, amelynek eredményeképpen „elmén a gyerek”. Ilyennek számított, ha a terhes nő nehéz dolgot emelt; elszorította magát; asztalról, padkáról leugrott; mások átugrották a jászolt. A tevékenység nem végződött mindig eredményesen. „Nem olyan zsákba van az, nem olyan könnyen mén el” - véleményezték az idősebbek. „Vittem én még 10-15 liter vizet is, mög zsákkal a kukoricát, mög a búzát a hasamra, hogy mönjön a gyerök, mégse mönt el, nem bizony.” Hőhatáson alapultak a gőzölések, füstölések. Gyakran ült a terhes asszony meleg vízbe. A forró fürdők hatását gyakran füvekkel próbálták fokozni.
Legtöbb veszéllyel azok a módszerek jártak, amelyek során valamilyen szúró eszközzel felnyúltak a méhbe, és felszakították a magzatburkot. Ezek az eszközök (tű, bicikliküllő, kiskampó, orsó, toll, táragyökér [lat. Helleborus Purpurascens]) igen brutálisak voltak, nem egy esetben végzetes következményekkel járt használatuk. „Ëggyet hallottam, oszt a kismenyöcske belehalt. Persze, mikor bevitték a kórházba, akkor elmonta, hogyhát mit mondott neki a bábaasszony. Mi vót? Táragyökér, föl a méhibe. Tudja, mi az a táragyökér? Régön avval táragyulták mög a disznót, a fülibe dugták, oszt odaszítta a nedvet, oszt akkor lërothatt a füle. Ez az a táragyökér. Ezt hallottam, hogy csinálta az a kismönyecske. De asztán a bábaasszonyt is lëcsukták, elvitték. Büntették űket, ha ilyesmi kidurrant. De régön vót mán.” A bábáknak fontos szerepük volt a születés szabályozásában. Makón is szokás volt, hogy tanácsot adtak a nőknek a terhesség megelőzésére, de gyakran működtek közre a terhesség megszakításában, a magzatelhajtásban. A magzatelhajtás, az angyalcsinálás, a születésszabályozás legelterjedtebb módja volt évszázadokon keresztül. A tiltott műtétre időnként fény derült, különösen a 20. században, amikor a beteg nő kórházba került. A magzatelhajtást a törvény szigorúan büntette. Büntetést kapott az anya is és a műtétet végző (legtöbbször bábaasszony) is. Annak okára, hogy mégis hosszú időn keresztül fennmaradt és gyakori volt, Deáky Zita értékelő-elemző tanulmányának szavai világítanak rá: „…a magzatelhajtás ugyanolyan szolgáltatás, az asszonyi közösség által elvárt feladat volt, mint a kenés, a szülési segédlet, az újszülött első fürösztése stb. Ha az egyik bába megtagadta elvégzését, akkor elmentek egy másikhoz, ezzel az abortust megtagadó a továbbiakban hátrányt szenvedett: elpártoltak tőle, nem bíztak benne, nem fordultak hozzá segítségért, rossz hírét kelthették stb. A bábák önként vállalva ugyan, belekényszerültek, belesodródtak a magzatelhajtás elvégzésébe, még akkor is, ha a törvény és az egyház szigora, az anya esetleges károsodása fenyegette. A tét nagy volt, ezért fizetni kellett.”
A magzatelhajtás mellett az újszülött megölésére mint a népességszaporodás szabályozásának legrégibb formájára szórványosan ugyan, de Makón is találtunk példát. Minden esetben kiderült a gyermektől való szabadulásnak ez a legbrutálisabb, legembertelenebb módja, amely mind a közvélemény, mind a törvény szemében súlyos bűnnek számított. Az olyan családban, ahol nem született gyermek, orvoshoz fordultak. Minden esetben racionális, kimutatható okokra vezették vissza a gyermektelenséget, amelyet tudomásul vettek. Ennek ellenére előfordult, hogy meddőség esetén „mán próbálkoztak másik férfivel is, meg mindön, de nem ért sömmit së”. Örökbefogadást vagy közvetlen családból vagy állami gondozásból tettek. Az örökbefogadott törvényes örökösnek számított.
A terhesség megélése és a női szerep
A fiatal menyecskét figyelte a környezete, és különböző véletlenszerű jelenségekből következtettek a közeli gyermekáldásra. Ha egy társaságban feldőlt a pohár, már mondták: „körösztölő lösz hamarosan”. Hasonló következtetést vontak le abból is, ha gólya jelent meg a háznál. A terhesség jelzésére használták azt a kifejezést, hogy „gólya röpdös a háztetőn”. A családban nem készítették fel a lányokat a házaséletre, nem tartották fontosnak és illőnek erről beszélni. Előfordult, hogy a fiatalasszony akkor vette észre, hogy terhes, amikor megmozdult benne a gyerek, vagy már nagy volt a hasa. „Buták is vótunk. Máma többet tud ëgy tízesztendős lány, mint tudtunk fiatalasszony korunkba. Ha beszéltek valamit előttünk, azonnal »Mars kifele!«. Mindönt titkoltak. Nem világosítottak föl akkor minket. Sömmit së! Maj mögtanújja a maga nyomorúságán! Mög is tanútuk. Nem törőttek vele. Ëngöm nem okosított még az anyám së. Sömmibe së” - emlékezett az 1897-ben született H-né.
Amikor az asszony biztos volt abban, hogy teherbe esett, legelőször a férjével vagy az édesanyjával tudatta az állapotát. A terhesség kifejezésére Makón változatos és választékos szavakat használtak. Mondták, hogy „mán úgy vagyok; úgy maradtam”; „másállapotba; boldog-; vagy olyan állapotba” került a menyecske. Az állapotos és várandós kifejezések mellett ismert, hogy „örömöknek nézök elibe; mostmán nem vagyok magam”; valamint a „bölcsőre hízik” megnevezés is. Gyakran emlegették úgy a terhesség időszakát: „amikor a hatodikkal járt”; „első terhös vótam”; „mögszaporodott a család”. A terhesség közlését nem tartották különösen fontos eseménynek. Makón is megfigyelhető, hogy a terhességet nem tekintették betegségnek, hanem olyan másállapotnak, amely az élet természetes velejárója. A másállapot bekövetkeztével - mivel hosszú ideig tartott - a nő nem számíthatott semmilyen kiváltságos helyzetre a munkában, a mindennapok rendjében. A család és a környezet tudomásul vette a menyecske állapotát, de az élete, különösen szegényebb családokban nem változott meg. A napi munka, feladatok továbbra is megmaradtak, amelyeket el kellett végezni. Mind a gazdák, mind a szegények körében általánosan elfogadott elv volt, hogy a könnyebb szülés reményében az állapotos asszonynak mozogni, dolgozni kellett.
A gyermekágyas időszak jelentősége a magyar néphagyományban
Amikor a mai édesanyák a szülés utáni regenerációról, a „negyedik trimeszterről” vagy a baba-mama kötődésről olvasnak, gyakran modern, pszichológiai vívmányként tekintenek ezekre a fogalmakra. Pedig ha visszatekintünk dédanyáink és ükanyáink világába, egy olyan komplex, rituálékkal teli és mélyen közösségi alapú támogató rendszert találunk, amelynek bölcsessége előtt a mai szakemberek is fejet hajtanak. A paraszti kultúrában a szülés utáni első hat hét, azaz a bűvös negyven nap a teljes elszigeteltségről és a pihenésről szólt. Ez az időszak a „tisztátalanság” és egyben a „szentség” határmezsgyéjén mozgott, ahol az újdonsült anyát mentesítették minden fizikai munka alól. A magyar néphagyományban a gyermekágyas asszony helye a szoba egyik sarkában elkülönített, függönnyel elzárt területen volt, amelyet Boldogasszony ágyának neveztek. Ez nem csupán egy bútor volt, hanem egyfajta „szentély”, ahol az anya és újszülöttje védve volt a külvilág tekintetétől és a mindennapi élet zajától. A lepedőnek több funkciója is volt: egyrészt óvta a kismamát a huzattól és a fénytől, másrészt távol tartotta a „szemmel verőket” és a rosszindulatú szellemeket. A néphit szerint a gyermekágyas asszony és a még meg nem keresztelt csecsemő rendkívül sebezhető volt a természetfeletti erőkkel szemben. Az ágy körüli rituálékhoz tartozott, hogy bizonyos tárgyakat helyeztek el a szalmazsák alatt vagy a párna mellett a védelem érdekében. Gyakran tettek oda olvasót, imakönyvet, vagy akár egy kést és egy gereblyét is, hogy elijesszék a „váltott gyerekkel” fenyegető gonosz lényeket.
A komatál és a közösségi támogatás
Komatál
A modern édesanyák egyik legnagyobb kihívása a szülés utáni hetekben az önellátás és a háztartás vezetése. Dédanyáink idejében ez a probléma ismeretlen volt, köszönhetően a komatál intézményének. A rokonság, a keresztszülők és a szomszédasszonyok szigorú rend szerint váltották egymást, és minden nap meleg, tápláló ételt vittek a gyermekágyas házhoz. A komatál tartalma mindig a legjavából készült: aranysárga húsleves, paprikás csirke, töltött káposzta és frissen sült kalács került az ünnepi kendővel letakart tálakba. Kiemelt figyelmet fordítottak a szoptatást segítő ételekre és a vérképzést támogató borokra. Ez a szokás tehermentesítette a családot, hiszen a férjnek és a többi gyereknek sem kellett az élelem miatt aggódnia. A látogatók azonban nem maradhattak sokáig; az étel átadása után gyorsan távoztak, hogy ne zavarják az anya nyugalmát. A gyermekágyas asszony és az újszülött ellátása a bába feladata volt. Az asszony és a család élelemmel való ellátásáról a közeli nőrokonok gondoskodtak. Rendszeresen hozták a főtt ételt, a komatálat. A komaasszonyok ételhordási szokásainak legtöbb helyen kialakult rendje volt, és sokszor meghatározott ételeket, általában az adott vidéken a legfinomabbnak tartott étkeket vitték a gyermekágyas asszonynak és családjának.
A bába szerepe és a védelmi mágia
A szülés körüli események legfőbb irányítója nem az orvos, hanem a bába volt. Az ő szerepe azonban nem ért véget a köldökzsinór elvágásával. A bába az első napokban, gyakran az első héten naponta többször is meglátogatta a házat. A bába tudása generációkon át öröklődött, ötvözve a gyógynövényismeretet a tapasztalati úton szerzett orvoslással. Ő készített különféle füves főzeteket az utófájások enyhítésére, és ő tanította meg az anyát a baba helyes tartására. Érdekes módon a bába egyfajta lelki támaszként is szolgált. Ő volt az, akihez az anya fordulhatott a félelmeivel, hiszen a bába már asszonyok százait kísérte végig ezen az úton.
A múlt embere számára a világ tele volt láthatatlan veszélyekkel, és a gyermekágyas időszak volt az, amikor a „kapuk” nyitva álltak az ártó erők előtt. Számos olyan szokás létezett, amely a mai fülnek furcsán cseng, de a maga idejében életmentő óvintézkedésnek gondolták. A szemverés (igézés) elleni védekezés központi kérdés volt. Úgy tartották, hogy ha valaki túl hosszan vagy túl nagy csodálattal néz egy csecsemőt, akaratlanul is árthat neki. Ezért az idegeneket nem engedték a baba közelébe, és ha mégis látogató jött, kötelező volt megköpködni (szimbolikusan) a gyereket, vagy azt mondani: „ne legyen rajta igézet”. A tűznek is különleges szerep jutott: a gyermekágyas szobában a lámpának éjszaka is égnie kellett, és a tüzet sem volt szabad hagyni kialudni negyven napig. A fény és a meleg a tisztaságot és az életet jelképezte, ami távol tartotta a sötét erőket.
Tisztasági rituálék és regeneráció
Bár sokan azt gondolják, hogy a régi időkben a higiénia hiányos volt, a gyermekágyas időszakban meglepően szigorú tisztasági szabályok uralkodtak. Az anya első fürdetése a szülés után egyfajta rituális megtisztulás volt. Gyakran tettek a vízbe gyógynövényeket, például orbáncfüvet vagy kamillát, amelyek fertőtlenítő és nyugtató hatásúak voltak. A testi regeneráció szempontjából meghatározó volt a hasleszorítás gyakorlata. Egy hosszú, erős vászoncsíkkal tekerték körbe a kismama hasát röviddel a szülés után, hogy támogassák a belső szervek elhelyezkedését és segítsék a hasfal regenerálódását. A pihenés fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni: dédanyáink tudták, hogy a „negyven napos fekvés” nem lustaság, hanem a későbbi egészség záloga. Úgy tartották, ha egy asszony túl hamar áll munkába, „leszakad a méhe” vagy „megáll a teje”.
Templomi avatás és az apák szerepe
A gyermekágyas időszak végét a templomi avatás (egyházkelő) rituáléja jelentette. Ez volt az a pillanat, amikor az anya negyven nap után először hagyta el a házat hivatalosan, és ment el a templomba, hogy hálát adjon a gyermekéért és visszanyerje „tiszta” státuszát a közösségben. A szertartás során a pap megáldotta az anyát és az újszülöttet, ezzel jelképesen visszafogadva őket a társadalomba. Ez egyfajta pszichológiai lezárásként is szolgált: az anya túljutott a legnehezebb első heteken, a baba megerősödött, és mindketten készen álltak a normális kerékvágásba való visszatérésre. Ez a rítus segített az édesanyának feldolgozni a szülés traumáját vagy éppen örömét, és kijelölte a határokat a „betegszabadság” és az aktív anyaság között. A közösség ekkor láthatta először hivatalosan az újszülöttet, ami a társadalmi integráció fontos lépése volt.
A gyermekágyas időszak alatt a férfiak, köztük az apa is, háttérbe szorultak. A szülés és az azt követő hetek egyértelműen a női szolidaritás színterei voltak. Az apának gyakran tilos volt a Boldogasszony ágyába feküdni, sőt, egyes vidékeken még a szobába való belépését is korlátozták az első napokban. Ugyanakkor az apa feladata volt a külső védelem biztosítása. Ő tartotta távol a hívatlan látogatókat, ő végezte el a nehéz ház körüli munkákat, és ő biztosította a család anyagi biztonságát, amíg az asszony lábadozott. A férfiak tiszteletben tartották a bába utasításait, és elismerték, hogy a gyermekágyas időszak egy olyan birodalom, ahol nem ők diktálnak.
Szoptatás és tejtermelés
A tejtermelés kérdése minden korban központi jelentőségű volt, és dédanyáinknak számtalan fortélyuk volt a tej bőségének megőrzésére. A szoptatás ideje alatt bizonyos ételek szigorúan tilosak voltak, például a bab, a lencse vagy a káposzta (kivéve a komatál speciális fogásait), mert úgy vélték, ezek „szélesítik” (puffasztják) a babát. Ezzel szemben a köménymagos rántott leves, a tejfölös ételek és a sok folyadék fogyasztása kötelező volt. A szoptatást övező rituálék közé tartozott, hogy az anya soha nem szoptatott idegen előtt, és mindig lefedte magát egy kendővel, nehogy a „tejét elvegyék”.
A gyermekágyas időszak ma
Bár ma már nem félünk a váltott gyerekektől és nem függesztünk kést a bölcső fölé, a gyermekágyas időszak lényege mit sem változott. A fizikai és lelki sérülékenység, a pihenés iránti elemi igény és a közösségi támogatás fontossága ma is ugyanolyan valóságos, mint száz évvel ezelőtt. Dédanyáink világában a gyermekágyas asszony „királynő” volt a maga birodalmában, akinek a kényelmét és egészségét a teljes közösség szolgálta. Nem volt kérdés, hogy kap-e segítséget, és nem kellett bűntudatot éreznie azért, mert nem ő takarított. Érdemes lenne a régi szokásokból visszacsempészni néhányat a mindennapjainkba. A „negyven napos pihenő” tisztelete, a környezetünkben lévő kismamák megsegítése egy tál meleg étellel, vagy a látogatási tilalom betartása a baba és az anya nyugalma érdekében olyan időtlen értékek, amelyek ma is hozzájárulhatnának a családok harmóniájához. A gyermekágyas rítusok végül mindig a nőről szóltak: arról az asszonyról, aki testével és lelkével új életet hozott a világra, és akinek ezért tisztelet, védelem és gondoskodás járt.
Gyakran Ismételt Kérdések a gyermekágyas időszakról
- Miért pont 40 napig tartott a gyermekágyas időszak? A 40-es szám bibliai eredetű, a megtisztulás és a várakozás jelképe.
- Valóban nem mosakodhattak a kismamák régen? Ez egy tévhit. Mosakodtak, de a teljes testet érő, hideg víztől óvták őket, nehogy „megfázzanak a méhükben”.
- Mi volt a legfontosabb tárgy a bölcső mellett? Gyakran egy fokhagymagerezdet, imakönyvet vagy egy darabka vasat (például ollót) tettek a bölcsőbe.
- Ki vihetett komatálat a házhoz? Elsősorban a keresztanya és a közeli női rokonok. Később a szomszédasszonyok is csatlakoztak.
- Miért nem nézhetett tükörbe a gyermekágyas asszony? A néphit szerint a tükör egy kapu a szellemvilág felé.
- Hogyan viszonyultak az apák a szülés utáni időszakhoz? Bár fizikailag távolabb maradtak az ágytól, az apák szerepe a védelemben és az anyagi javak előteremtésében kulcsfontosságú volt.
- Mikor érhetett vége hivatalosan az elkülönítés? A negyvenedik napon tartott templomi avatás után.