Kiss Gy. Csaba, a Széchenyi-díjas magyar irodalomtörténész, művelődéstörténész, címzetes egyetemi tanár és az MTA doktora, 1945. április 2-án született Budapesten. Diplomáját 1968-ban szerezte az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-német szakon. Életútja során 1974-1980 között a Nagyvilág című lap rovatvezetője, 1988-1992 között pedig a Hitel munkatársa volt. 1995-ben az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docense lett. Dolgozott a Magyar-Lengyel Történész Vegyesbizottságban és a Magyar-Szlovák Történész Vegyesbizottságban is. Kiss Gy. Csaba a nyolcvanas évek ellenzéki mozgolódásainak egyik kulcsszereplője, 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója volt.
Az alábbiakban Kiss Gy. Csaba visszaemlékezései alapján tekintünk vissza az 1987-es évre és a rendszerváltás korának eseményeire, gondolataira és dilemmáira.
1987: A változás előszobája
„1987-ben már nemcsak az volt egyértelmű számomra, hogy nem érzem magaménak a kádári Magyarország politikai rendszerét, valami módon személy szerint is változtatni szerettem volna rajta” - írja Kiss Gy. Csaba. Már jóval korábban világos volt számára, hogy a kommunista rendszer történelmi távlatban elmúlásra van ítélve. Azonban az ellenzék fogalmának meghatározása sem volt egyértelmű akkoriban. Egy 1995-ben megjelent monográfiában még csak kísérlet sincs a fogalom definíciójára. „Létezett volna valaminő csoport, netalán titkos szervezet, amelynek fölhatalmazása lett volna meghatározni? És kitől kapta volna a mandátumot erre? Mi tett volna valakit a »demokratikus ellenzék« tagjává? Fölavatás, kinevezés?” - teszi fel a kérdéseket. Kiss Gy. Csaba szerint „1987 Magyarországa kétségkívül egy másik világ volt. Más politikai viszonyok uralkodtak, más törvények szabályozták az emberek életét, mások voltak lehetőségeik. Amihez hozzátartozott, és erről gyakran megfeledkeznek az akkori helyzet későbbi elemzői, az a fontos körülmény, hogy egy külső nagyhatalom hadserege állomásozott az országban.”
A Lakiteleki Találkozó és az MDF születése
A forrongó időszakban, amikor sokan érezték úgy, hogy itt a pillanat, nem szabad tovább várni, került sor a lakiteleki találkozóra 1987. szeptember 3-án. Ezen a napon Erdmann Gyula kollégám Dáciájával már jó korán házunk elé gördült, és rövid dudálással jelezte, indulhatunk. Pár héttel korábban Kiss Gy. Csaba járt nálunk, református barátai és atyánkfiai útján keresett egy helyet, ahol szűk körben levetíthetné az első lakiteleki találkozón készített videót. Végül a levéltárban kötött ki, ahol egy félig-meddig baráti körnek tekinthető társaság előtt bő kommentárokkal kísérve lejátszotta a kazettákat. S utána rögtön meg is hívott két személyt a szeptember 3-i újabb összejövetelre, érzékeltetve, hogy alighanem olyan meghatározó fordulat következik, ami még az ország sorsát is befolyásolhatja, de legalábbis felülírja az eddigi ellenzéki stratégiákat. Reggel, az indulás pillanatában barátnőm - réges-régen a feleségem - az utolsó búcsúintésnél még félig ironikusan - lehet, hogy abszolút ironikusan? - utánunk szólt: „Aztán alakítsátok a történelmet!”
„Azok közé tartoztam, akik először egy szűkebb körrel, 30-40 fővel szerették volna elindítani az építkezést, azonban a Lezsák Sándor szervezte lakiteleki találkozón 185-en voltak. Pozsgay Imre invitálását Bíró Zoltán intézte - én nem hívtam volna meg őt az első, szűkebb összejövetelre. Akkoriban úgy gondoltam, hogy Pozsgay vendég Lakitelken, aki védőernyőt biztosít a rendőri zaklatással szemben. Mások viszont még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy a Lakiteleken megalakuló Magyar Demokrata Fórum a Pozsgay által vezetett Hazafias Népfront keretében működjön. Ez nekem és a jelenlévők többségének elfogadhatatlan lett volna; nem kívántuk az MSZMP-vel együttműködni, még annak reformszárnyával sem.”
A találkozón „nem sok olyan helyet lehetne találni, ahol annyi szakmai és erkölcsi tőke esett egy négyzetméterre, mint abban a sátorban. Ha csak a közvetlen szomszédainkra gondolok, először Szabad György arca villan elém. Ott ült Gergely András, aki - mint nem túl régen végzett történész hallgatónak - ugyancsak az egyetemet idézte, de mögötte is ott volt egy sokak által számon tartott vállalkozás, hiszen a Kulin-féle Mozgó Világ társadalomtudományi rovatát ő szerkesztette. A közelben ült Benda Kálmán, aki kezdés előtt a Beszélőt lapozgatta. Szemben Albert Gábor barátságos arcát láttam, az 1944 utáni át- és kitelepítésekről szóló „Emelt fővel” című könyve akkor még sokaknak friss élménye volt. Pár hellyel odébb 56-osok ülhettek, az ebédnél az egyik megjegyezte, a barátja épp úgy meghagyta az utolsó falatot, mint a börtönben. Ebéd után a közelben ült le Sinkovits Imre, s miközben az Illyés Gyulával folytatott beszélgetéseiből idézett, akarva akaratlanul odacsempészte az októberi Bem téri versmondás pillanatát, az Ádvent a Hargitán és más nevezetes előadások egy-egy emlékezetes mondatát.”
Főbb események 1987-ben
- November 14.: Pozsgay Imre a vele készült interjúban nyilvánosságra hozza a lakiteleki Nyilatkozatot a Magyar Nemzetben.
- November 27.: Megjelenik Tollas Tibor cikke a Nemzetőrben „Mi történt Lakiteleken?”.
- December 13.: Brassóban 20 ezer munkás és diák tüntet a rendszer ellen.
- December 25.: Az Elnöki Tanács bejelenti a világútlevél bevezetését 1988-ra. A Magyar Demokrata Fórumot bemutató cikk jelenik meg a krakkói Tygodnik Powszechny hasábjain (A szerző: Szabadfalvy Árpád = Kiss Gy. Csaba).
1988-1989: A rendszerváltás felgyorsulása
„Három részre tervezett visszaemlékezéseim második kötete az 1988. január 1-től az 1989. június 16-ig tartó időszakról kíván számadást készíteni” - írja Kiss Gy. Csaba. 1988-ban kezdték el a Jurta Színházban a Magyar Demokrata Fórum nyilvános tanácskozásait megrendezni. Ez a civil társadalmi működés új szakaszát jelentette. Négy alkalommal sikerült megtartani ilyen fórumot - 500-700 résztvevővel. A másik tevékenységi forma volt Jelentés (alapos elemzés) elkészítése a romániai magyarok helyzetéről. Ekkor már százával menekültek Magyarországra főleg erdélyi magyarok, de kisebb számban románok is. A növekvő közéleti érdeklődésnek egyik fontos témája volt a határon túli magyarság helyzete. A Kádár-korszak legnagyobb szabású - engedélyezett - tömegtüntetésére június 27-én került sor Budapesten a romániai falurombolás ellen.
A magyarországi rendszerváltoztatás 1989-es eseményei - középszint
Az MDF és az SZDSZ viszonya
Kiss Gy. Csaba visszaemlékezései bemutatják a később engesztelhetetlen küzdelembe bonyolódó MDF és SZDSZ vezetőinek kommunista rendszer elleni együttműködését. „Számomra a lengyel minta volt a meghatározó. A Szolidaritás ugyan formája szerint szakszervezet volt, de lényegében nemzeti függetlenségi mozgalomként működött. Én becsültem a bátor dolgokat vállaló szamizdatos értelmiségieket, ám azt is tudtam, hogy az általuk illegálisan előállított kiadványokat 1986-87 előtt idehaza alig ismerték. A kádári kompromisszumot elfogadó magyar társadalmat nem lehetett megmozgatni ezekkel a kiadványokkal meg a Szabad Európában való szerepléssel. Úgy gondoltam, hogy egy széleskörű ellenzéki összefogásban lehet helye a radikális ellenzéknek. Jónak tartottam, hogy például a Jurta Színházban 1988 januárjában az alkotmányozásról tartott fórumon felszólalt Kis János, az SZDSZ későbbi elnöke meg mások is. Azt viszont érzékeltem, hogy a Konrád György által baráti társaságként meghatározott csoport az egész ellenzéket kézbe akarja venni. Ezért akarták az MDF-et is az 1988. május 1-jén megalakuló Szabad Kezdeményezések Hálózatába, a későbbi SZDSZ elődjébe bevonzani - mi erről persze hallani sem akartunk.”
Kiss Gy. Csaba tagadja a népi-urbánus ellentét létét: „A két háború között létezett Magyarországon ez a konfliktus, de a népi-urbánus szembenállás fönntartása a kommunizmus idején a pártvezetés, különösen a kultúrpolitikát felügyelő Aczél György eszköze volt a kritikus értelmiség megosztására. A fogalom ráadásul pontatlan, mert nem lehet a nyolcvanas évek közepétől pezsegni kezdő félellenzéki vagy ellenzéki közéletet - környezetvédőket, értelmiségi klubokat, egyházi kisközösségeket - beszuszakolni ebbe a kétosztatú rendszerbe. Az induló MDF háttere főleg irodalmi szerkesztőségeket, baráti társaságokat jelentett. Konrád György egyszer azt mondta, az urbánus - úgynevezett demokratikus - ellenzék tulajdonképpen egy baráti társaság volt.”
A Szovjetunió és a nemzetközi helyzet
Békés Csaba hidegháború-kutató a HVG-nek nemrég úgy fogalmazott, hogy a gazdaságilag csődbe jutott Szovjetuniót a nyolcvanas években már a nyugati országok tartották életben, mert féltek az összeomlás miatt káosztól. Kiss Gy. Csaba azonban árnyaltabban látja a helyzetet: „Az akkori ellenzéknek nagyon kevés fogalma volt a Szovjetunió belső helyzetéről. A történész vélekedését kicsit túlzásnak tartom, mert valójában még a legjobban felkészült nyugati kremlinológiai műhelyek sem érzékelték, hogy a Szovjetunió az összeomlás szélén áll. 1985-ben voltam utoljára Moszkvában, láttam az üres polcokat, kollégáim napidíjukból jobb híján szamovárokat vettek szuvenírnek. Mégsem gondoltam közeli összeomlásra, mert folyt a fegyverkezés. Ráadásul először 1968-ban jártam a Szovjetunióban, egyetemi építőtáborban, s ott egy életre megtanultam, hogy Magyarország Nyugaton van - elképesztő viszonyok között éltek az orosz emberek, mégsem lázadoztak.”
„Igazából csak 1989 őszén, amikor elkezdtek dőlni a dominók. Komoly fejlemény volt, amikor az MDF-esek kezdeményezte 1989. augusztusi soproni páneurópai pikniken 600 NDK-s átjuthatott Ausztriába, és a magyar hatóságok már nem akadályozták meg őket ebben. Fontos volt a keletnémet menekültek kiengedése, ebben az akkori magyar kormány elismerésre méltón járt el. Az a tény, hogy ehhez a szovjetek hozzájárultak, döntő fejlemény volt. Újabban publikált, főleg lengyel forrásokból olvastam, hogy a szovjet vezetésben már a nyolcvanas évek elején viták voltak a csatlósországok elengedéséről.”
A rendszerváltás és a társadalmi csalódások
„A magyar társadalom a csődbe jutott rendszer után jobb életet várt, de csalódnia kellett. Óriási hibája volt az ellenzéki mozgalmaknak és az első szabadon választott kormánynak, hogy nem tette nyilvánvalóvá a katasztrofális gazdasági helyzetet. A magyar társadalomnak a lengyellel ellentétben nem volt meg a szabadság iránti belső igénye. A büszkeség jogos, mert a 36 milliós Lengyelországban 10 millió tagja volt a Szolidaritásnak. Nálunk csak bizonyos rétegek kötelezték el magukat a rendszer ellen. Ezért értettem egyet a különben nem igazán politikus alkat Csoóri Sándorral, aki akkoriban sokat beszélt a morális megújulás szükségességéről. A szabad magyar Országgyűlés sem zárta le egy ünnepélyes nyilatkozattal az embertelen tetteket elkövető diktatúra időszakát. Ezt például a cseh és a szlovák parlament is megtette a két állam 1993-as szétválása után. A világos erkölcsi alapok szerintem egy ország gazdaságának is jót tesznek.”
Antall József és az MDF vezetése
Kiss Gy. Csaba visszaemlékezéseiben Antall Józsefről is szót ejt: „Akkoriban a tagság még szinte egyáltalán nem ismerte, nekem már volt róla benyomásom, szűkebb körben többször találkoztunk. Antall József sokat küzdött azzal, hogy nem beszélt nyelveket, nem tudott igazán jól németül sem. Meglehetősen bizalmatlan volt az MDF első vezetőivel, Bíró Zoltánnal, Für Lajossal. Kétségtelen viszont, hogy az ellenzéki térfél legképzettebb politikusa volt, aki a nemzetközi politikáról mindent tudott. Neki nem a vitorlázás vagy a bélyeggyűjtés, hanem ez volt a hobbija, el tudta volna mondani például a hatvanas évekbeli dán kormány pártjait. Közjogi tudása, olvasottsága nagyon imponált Csoóri Sándornak, aki javasolta őt az MDF elnökének. Úgy gondolta, hogy Antall majd hallgatni fog rá, de persze ebből semmi sem lett. Az 1990-es választási győzelem után júniusban tartott országos gyűlésén Antall József mondott egy nagy beszédet, ebben ki nem mondva a társelnöknek jelölt Csoóri Sándort célozta.”
Arra a kérdésre, hogy Antall József ügynök volt-e, Kiss Gy. Csaba egyértelműen válaszol: „Nem.”
A Nagy Imre újratemetés és Orbán Viktor beszéde
Visszaemlékezéseinek második kötete Nagy Imre újratemetésével zárul. Kiss Gy. Csaba akkoriban nem tetszett Orbán Viktor felszólalása, „Nem volt semmi baj vele, de akkor úgy éreztem, túllépett egy határt.” A rossz érzés okairól így vall: „Tényleg zajlottak tárgyalások a kivonulásról, de ma nehéz az akkori közhangulatot átérezni. A zsigereinkben ott volt 1956 emléke, fogalmunk sem volt, meddig lehet elmenni, mivel kockáztatunk a kelleténél többet. Már megvoltak a lengyel választások, ám még mindig nem tudtuk, mi lesz a történet vége.”
A harminc év távlatából
„Harminc év! Több, mint egy emberöltő. Visszatekintésem ezért első renden a fiatal nemzedéknek szánom. Azoknak, akik a 80-as években vagy később születtek. Ők lehetnek majd elfogulatlan bírái annak, ami velünk és általunk történt. Tanúságtétel gyanánt vetettem papírra emlékezéseimet. Szemtanú és résztvevő kér szót e könyv lapjain. Azt próbálta megfogalmazni szerzője, amit ő látott, tapasztalt. Amiről annak idején írásban is töprengett. Olyan eseményekről szól, ahol személyesen ott volt. Többek között egy történelmi szerepre vállalkozó mozgalom születésénél. Véletlenül, de föltehetően nem teljesen véletlenül. Évtizedek távlatából szeretnék magam is tisztában lenni azzal, mit tettem akkor, mit gondoltam. Emlékeket válogatva, kitéve magamat az emlékezés csélcsap mivoltának. Ez persze óhatatlanul elfogultságot is jelent.”
A változás utáni állapotról Kiss Gy. Csaba így fogalmaz: „Ki gondolta volna akkor, hogy a változás ilyen felemásra sikerül? Ki számolt azzal, hogy sok kis településen nem lesz erő annak megakadályozására, hogy a valamikor kollektivizált magántulajdont egy szűk csoport kisajátítsa? Ki gondolta volna, hogy a politika professzionalizálódó világából szép lassan eltűnik mindaz, amit a sátorban ülők többsége alapvetőnek tartott: a morális tartalom, a közösségben való gondolkodás, a társadalom minél teljesebb integrálásának magától értetődő követelménye? Ki gondolta, hogy a nyugat stabilitását hosszú távon garantáló értékvilágból alig valami gyökeresedik meg húsz év alatt, miközben az üres formákat szinte azonnal átvesszük. Ki gondolta volna akkor, hogy húsz év alatt kifejlődik egy politikus típus, amely már nem is akar igazi bizalmat és tiszteletet maga iránt, megelégszik azzal, hogy a PR-eszközökkel minél jobban „eladja” magát, kiváltképp, ha már szerzett magának helyet egy-két közbeszerzési döntő bizottságban. Hányan emlegették Orwellt, hogy a szavaknak vissza kell adni a valódi jelentését? Most vajon jobban állunk-e? Ki gondolta volna, hogy húsz év után esetenként fel kell eleveníteni a Kádár-kor túlélési technikáit, azzal biztatva magunkat, hogy a magunk kis terén legalább megpróbáljuk a lehetőségekhez képest a legjobbat adni. S azt vajon ki gondolta volna, hogy húsz év után 60 meghatározó, a közélet eseményire figyelő magyar értelmiségi - köztük jó néhány egykori „sátorozó”- a maguk felelősségét is erősen hangsúlyozva azon fog töprengeni, hogy vajon az „elárult szabadság” vagy az „elárvult szabadság” kifejezés adja-e vissza pontosabban a történtek lényegét.”
Kiss Gy. Csaba összegzi minapi közép-európai utazásainak tapasztalatát: „Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az első világháború vége óta nem volt ilyen kedvezőtlen képünk külföldön”. Ez annál fájdalmasabb, mert harminc évvel ezelőtt Magyarország presztízse a csúcson volt.