A csecsemőgondozás és a gyermekhalandóság kérdései már a 18. század második felétől kezdve jelentős figyelmet kaptak az orvostörténeti forrásokban, és ez a tendencia a 19. században is folytatódott, sőt, fokozódott. A bábaság, a dajkaság, a szoptatás, a mesterséges táplálás, a gyermekgyilkosság és a lelencügy mind egymással összefonódva jelentek meg az egészségügyi dokumentumokban.
Az áldatlan, gyakran tragikus viszonyokért jó ideig többnyire a bábákat okolták, majd lassan a szoptatást nem vállaló nőket hibáztatták. Velük párhuzamosan a bérért mindenre képes, többnyire alantas személynek beállított szoptatós dajkákat, a megesett lányokat is felelőssé tették. Csak a 19. század második felében került elő a lelenctartók és a lelencek kapcsán a társadalmi felelősség kérdése is.
A csecsemő- és kisgyermekkor történeti vonatkozásai iránti érdeklődés az 1980-as években jelent meg a társadalomtudományokban. Néprajzkutatók, történészek, filozófusok, orvos- és neveléstörténészek foglalkoztak a kisgyermekkor történetének különböző aspektusaival. A kutatási módszertan is sokrétűvé vált, nemzetközi együttműködések is megvalósultak.
Az 19. század végére és a 20. század első harmadára vonatkozóan két forrás is jól példázza az említett szokások szívósságát és anakronisztikus jelenlétét. Az egyik Temesváry Rezső szülészorvos országos felmérése, melynek során kérdőíves módszerrel tárta fel a vidéki Magyarország szülészeti helyzetét. Megállapította, hogy a babonák és tévhitek szerepe sokkal nagyobb volt, mint amire számított. A másik példa családi vonatkozású: Dr. Bartha Béla, Tarnaméra körorvosa naplójában számol be arról, hogy körzetében a parasztasszonyok nem pusztán szorosan pólyázzák a csecsemőket, hanem deszkára kötik őket. Ehhez a szokásukhoz olyannyira ragaszkodtak, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel is alig-alig sikerült őket lebeszélni róla.
A csecsemőgondozás gyakorlata és elmélete
A csecsemőgondozásról szóló első magyar nyelvű, orvosi jellegű munkák a 16. század második felétől kezdődően jelentek meg. Ezekben a várandósság, szülés, szoptatás, csecsemőgondozás, illetve a kisgyermekek orvoslása témaköréről találunk fejezeteket. A 18. századtól kezdődően az ilyen jellegű művek száma ugrásszerűen megnőtt, szerkezetük egyre strukturáltabbá vált, felfogásuk pedig közelíteni kezdett a mai tudományossághoz.
Nemzetközi viszonylatban úttörő volt Nils Rosen svéd királyi orvos (1706-1773) munkássága. 1752-ben kiadott De morbis infantum című művét tekintik az önálló pediátria (gyermekgyógyászat) kezdetének. Számos nyelvre lefordították, magyarra Dombi Sámuel ültette át, és 1794-ben Orvosi tanítás a' gyermekek nyavalyáiknak megesmérésekről és Orvoslásokról címmel tette közzé, a helyi viszonyokra alkalmazva.
A helytelen szokásokat és gyakorlatokat az orvosok által írt felvilágosító munkákban, valamint a családi levelekben is tetten érhetjük. Az orvosok Európa-szerte ugyanazokkal a tévképzetekkel, káros praktikákkal találkoztak és küzdöttek egészen a 20. század elejéig: a túl melegen tartással, a szoros pólyázással, a csecsemők túletetésével, a higiénia hiányával, valamint a betegségek félrekezelésével.
A szoros pólyázás már az ókortól ismert volt. A kicsit tetőtől talpig szorosan bekötözték, gyakorlatilag csak a fejét tudta mozgatni. A szokás következtében a csecsemő nem tudott mozogni, végtagjai nem erősödtek, bőre kisebesedett. A bonyolult pólyát csak ritkán bontották ki, napi egyszer, legfeljebb kétszer, hiszen sok időt vett igénybe az újrapólyálás. Így a tisztábatétel, tisztántartás is erős hiányosságokat szenvedett. A gyermeket szorította a pólya, bőrét kidörzsölte a vászon, kicsípte a vizelet. E szokatlan gyakorlat célja az volt, hogy a csecsemő törzsét és végtagjait kiegyenesítsék és egyenesen tartsák, méghozzá azért, mert testét formálhatónak hitték.
A túl meleg tartás és a szellőztetés hiánya már a szülések folyamán is állandó konfliktusforrást jelentett az orvosok és a bábák, illetve a falusiak között. A szülés helyszínéül szolgáló helyiséget még nyári melegben is befűtötték. A csecsemőt - évszaktól függetlenül - alaposan felöltöztetik, bebugyolálják, a sapka pedig elmaradhatatlan. A magas hőmérséklethez való ragaszkodást több hippokratészi kijelentéssel is kapcsolatba hozhatjuk.
Az ókori eredetű orvoslási hagyomány, a Hippokratész és Galénosz által kidolgozott humorálpatológia is mélyen gyökerezett a csecsemőgondozási gyakorlatban. Lényege, hogy a test négyféle nedvből áll (vér, nyák, fekete epe, sárga epe), melyek egészséges egyensúlyban vannak egymással. Bármiféle betegséget ennek a kényes egyensúlynak a megbomlására vezettek vissza, a gyógyítás maga pedig az eredeti helyzet visszaállítására törekedett. A csecsemő és a kisgyermek ebben a rendszerben bizonytalansági tényező: folyamatosan nő, változik, következésképpen nem kerülhet egyensúlyba. Természetéből adódó állapota tehát a kiegyensúlyozatlanság, azaz a betegség “térfelére” száműzi őt.
A másik rejtett vonulatot a mágikus gondolkodás, a hiedelemalapú cselekvések és tabuk alkotják. A néphitben a gyermekeket újszülött, sőt, magzati koruktól körbeveszi a rontó hatalmaktól megvédeni kívánó mágikus gyakorlatok tömege. A születéstől a keresztelésig tartó időszak ugyancsak bizonytalan a gyermek számára, hiszen az egyházba, és ezáltal a közösségbe befogadó rítus előtt a csecsemő spirituális szempontból sokkal védtelenebb.
Az első fürdetésnek különleges jelentőséget tulajdonítottak. Bolyai Farkas tanácsa szerint szülés után alapos fürdetés szükséges, amely segíti a gyermek környezethez való alkalmazkodását, hőleadását és védi a hámréteget a ruházat okozta esetleges sérülésektől. A tisztán tartott gyermek a járványos betegségekkel szemben is ellenállóbb.
A szocializmus kora és a csecsemőgondozás
A szocialista pártpolitikában a nők és gyermekek helyzete, illetve a gyermekvállalásra buzdítás kiemelt figyelmet kapott. A gyerekek egyszerre voltak a boldogság forrásai, az „élet értelme” és apró kommunista harcosok. Az anyaságot általában romantikus költői dolognak tekintették, de hogy anyának, dolgozó anyának lenni mit jelent, azt csak az tudta, aki elnehezülő testtel és sajgó háttal dolgozott a földeken vagy a gépek előtt.
Az 1950-es évek nagy ipari fejlesztéseinél szükség volt női munkaerőre. Olyannyira, hogy sok gyár helyben biztosította a gyermekmegőrzést már akár hathetes csecsemőknek is. A hároméves gyermekgondozási segély (Gyes) 1967-es bevezetése előtt a szigorú szoptatási rend főként azt a célt szolgálta, hogy az anyák minél hamarabb visszatérhessenek dolgozni. A szülési szabadság akkoriban 12 hét volt.
A szocialista időszakban a természetes úton lezajlott szülés kórházi körülményeket jelentett. Ez a gyakorlat elsősorban a szülés körüli halálozás és a betegségek visszaszorítása miatt alakult ki. A korszakra jellemző volt a várandósgondozás és a szülés túlmedikalizálása. Sok olyan rendszer és rutin, amely ellen ma már mozgalmak küzdenek, ebben az időben alakult ki: az egészségügyi indok nélküli szülésindítás és a folyamatok mesterséges gyorsítása, a rutinszerű gátmetszés, a kötelező hátonszülés, az orvosok mindenható szerepe.
Pikler Emmi, a kisgyermeknevelés hazai nagyasszonya és dr. Spock amerikai gyerekorvos nagyhatású csecsemőgondozási kézikönyve nyomán a szocializmus korszakában szigorúan három óránként szoptatták a babákat. Erre már a kórházi tartózkodás napjaiban „ránevelték” az újszülötteket. Az anyáknak sokszor azt sem engedték, hogy kivegyék a pólyából a gyermeküket, a pelenkázást, fürdetést mind a csecsemős nővérek végezték. Éjszakánként a nővérek cukros teával csillapították a síró csecsemők éhségét.
Ez a gyakorlat csak a 80-as években kezdett lassan megváltozni az ún. rooming-in fokozatos elterjedésével, amikor az erre a célra átalakított bevásárló kocsikban a babák az anyukájuk mellett tölthették már az első napjaikat is vagy legalábbis a napjaik egy részét. Az elérhető statisztikák alapján kezdetben nagyon kevés nő élt a rooming-in lehetőségével.
Bár a szocializmus korabeli szülésélményét nem sok anya kívánja a lányának, a csecsemőgondozás ma már legtöbbször elavultnak számító egykori elveit sok mai nagymama igyekszik átadni a következő generációnak.
