Zelenák Krisztián festőművész pályafutása során számos kihívással és önfelfedezéssel teli úton járt, mire kialakította sajátos művészi látásmódját és az általa megfogalmazott „KÉP-TÁJ” fogalmat. Tanulmányait Pécsett és Münchenben végezte, mesterei között szerepel Sean Scully is. Alkotói gondolkodásának középpontjában a tér, a struktúra és a gesztus viszonya áll. Művei gyakran a látható és az érzékelhető határmezsgyéjén születnek.
Zelenák Krisztián, a 20. század hatvanas-hetvenes évei kiemelkedő grafikusművész nemzedékének egyik leghangsúlyosabb tagja, 1976 augusztusának elején költözött Zalaegerszegre. Számos hazai és nemzetközi egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Munkáit múzeumok, galériák és alternatív terek egyaránt bemutatták. Többszörös díjazott alkotó, ösztöndíjas műtermi programok résztvevője.
A kezdetek és a Nagybányai örökség
A nyolcvanas évek végén a Színművészetire, Zeneakadémiára vagy a Képzőművészeti Főiskolára bejutni hihetetlenül nagy teljesítmény volt. Zelenák Krisztián számára ez ötödikre jött össze, előtte majdnem szobrásznak vették fel. Már akkor is vonzotta a szobrászat, a plasztika.
Egy olyan csapatban készült a felvételire, ahol Szlávik Lajos volt a mester, aki Nagybányai szemléletmódot hozott. Szlávik Szőnyi Istvánhoz járt, aki Réti Istvánnál végzett. Nagybánya a maga idején forradalmi dolog volt, de mire Zelenák Krisztiánék a főiskolára kerültek, inkább lenézett, avíttnak számító hagyomány lett, ám ők nagyon hittek benne. A festészetre, és nem a felvételire készültek.
Mivel a személyibe munkahely kellett, mindenki háztakarító, újságkihordó és hasonló volt, ami azért is hasznos volt, mert reggelre minden megvolt, és gyakorlatilag egész nap lehetett festeni. Mire felvették, a helyzet megváltozott, ráadásul akkorra már azt is nagyjából látta, hogy nem igazán tud azonosulni azzal, ami ott fogadta.
Főiskolai évek: keresések és áttörések
Először Dienes Gáborhoz került, akiről semmi rosszat nem tud mondani. Nagyon korrekt volt, és korrektül meg is beszélték, hogy egyikük sem tud a másikkal mit kezdeni. Miután felvették, Dienessel nem nagyon ment a közös munka, aztán próbálkoztak, próbálkoztak, majd Dienes kapott egy ösztöndíjat, és elment Amerikába.
A Kisképzőből jött egy tanár helyettesíteni, egy végtelenül kedves figura, nem akart ott semmit, nem akarta előadni magát, tulajdonképpen gondozta őket nagy szeretettel, és semmibe nem piszkált bele. Zelenák Krisztiánnak egyre inkább elege lett abból, hogy még csak nem is konfrontálódtak. Közben rengeteg szobrászt ismert, velük tanyázott, velük kocsmázott, velük volt nagyon jóban.
Ismerte a szobrász szakon Somogyi Józsefet is, aki remek pedagógus, szobrász és diplomata volt egyszemélyben. Már a főiskola előtt is bejárhatott hozzá mintázni, mivel Karczag Éva szobrász, akivel akkor együtt volt, szintén nála tanult. Somogyi tulajdonképpen szerette, amit csinál, legalábbis kapott tőle visszajelzéseket. Nem volt megveszve a dolgaiért, de érdekteleneknek sem találta őket. Ez is történt, mintázott orrba-szájba, iszonyatosan élvezte. Az utolsó másfél hónapban visszament a festő szakra. Festett négy-öt életnagyságú tanulmányt, meg pár kisebbet, és a szoborral együtt megvolt az éve.
A Firenzéi kaland és a döntés
Járt Somogyi osztályába egy srác, aki kiment Firenzébe szobrász szakra. Sokat mesélt róla, és kiderült, hogy azért ott nem olyan a színvonal, mint nálunk. Zelenák Krisztián úgy gondolta, miért ne, megpróbálja ő is. Leveleztek, elküldött egy portfóliót, és már úgy volt, hogy lényegében mehetett is. Nagyon élvezte, jó kis túra volt, azzal a lendülettel lement Szicíliáig, érdekes volt egyedül utazni, de viszonylag gyorsan eldöntötte, hogy ő nem akar Firenzébe menni. Nagyon jó város, de nem akarta ezt. Valahogy nem látta magát, ahogy önti a bronzot, faragja a követ. Nem érezte, hogy erre rá tudnak épülni a következő évei.
Gerzson Pál és a gobelin
Visszajött, és viszonylag gyorsan hozott két-három döntést, mert tudta, hogy valahogy ki kell kerülni ebből az állapotból. Végiggondolta, kik tanítanak a festő szakon, és rövid idő után arra jutott, hogy ott a Gerzson Pál, akit akkor épp nem nagyon szerettek a főiskolán, mert az 1989 előtti időszakban tanszékvezető is volt, meg talán párttag is. Gerzson festészete nem ragadta meg annyira, nem talált hozzá igazán utat, de valahogy kiderült, hogy ő úgy foglalkozik a festészettel, hogy nála remélhet rendes korrektúrát. Nyaranta Szigligeten tartott művésztelepet. Levonatozott, és felvetette neki, hogy át szeretne menni hozzá. Átvett. Az első időben nem találták a hangot egymással, ő azt hitte, Zelenák Krisztián nem tiszteli művészként. Volt némi félreértés, aztán egy idő után elkezdték megérteni, mit akar a másik, és tényleg jó barátság alakult ki közöttük.
Orbán propagandája sokkal profibb, mint amiről Kádár valaha álmodhatott – Ungváry Krisztián interjú
A gobelinnek van egy nagyon speciális színkeverési technológiája, fonalakkal jön létre az optikai színkeverés, nagyon izgalmas történet. Ráadásul már akkor is műteremhiány volt, zsúfoltak voltak a műtermek. Fél év után kialakult, hogy lesz egy nagy gobelinje, ami legalább kétéves munka, és akár a diplomamunkája is lehet. Rájött, hogy tulajdonképpen ez tök jó neki, mert áthordta a festő cuccait, a terem egyik felében festeni fog, a másikban szőni, és szépen be is rendezkedett. Néha jött szövögetni egy-egy lány, de nagyjából egyedül dolgozhatott. Gerzsonnal megbeszélte, hogy havonta egyszer-kétszer átslattyog a munkáival. Akkor már elkezdett nagyméretű képeket festeni. Volt úgy, hogy egy 160×250-es farosttáblával ment át az Izabella utcába, és ez így Gerzsonnak is tökéletesen jó volt. A gobelin melós dolog, életforma, két évig valóban napi szintű munkát jelentett. Nagyon sok fázisa van: a tervezés, a színkeverés, aztán a szövés, szövés, szövés. Egy 150×170-es méretű képet szőtt végül.
Külföldi ösztöndíj és a pálya alakulása
Addigra már annyira jó volt a kapcsolata Gerzsonnal, hogy bár az osztályban több olyan srác is volt, akik stílusban közelebb álltak hozzá, mégis Zelenák Krisztián lett az egyik, akit ajánlott egy féléves svájci ösztöndíjra Genfbe. Persze ebben nagy valószínűséggel az is szerepet játszott, hogy ő volt az egyetlen, aki franciául tanult. A svájci ösztöndíj egyik fantasztikus előnye az volt, hogy baromi sok pénzt kaptak egy alapítványtól. Egy házban laktak hasonló korú filmesek, képzőművészek, össze voltak eresztve, és együtt bandáztak, dolgoztak. Lehet, ha most lenne friss diplomás, és kapna egy hasonló lehetőséget, jobban elgondolkozna, hogy visszajöjjön-e? Ráadásul a rendszerváltás idejéről beszélünk, épp megváltozott a világ. Tehát a külföldi ösztöndíj lendületet adott a pályájának.
Amikor visszajött, akkor még egyáltalán nem tudott megélni abból, hogy fest, nem ismert galériásokat, gyűjtőket, az egész akkor kezdett kialakulni. Csinált mindenfélét, koncertjegyeket is árusított az utcán, de egyszer például építettek egy öt méter magas eszkimó iglut hungarocellből egy klímaberendezéseket gyártó cég kölni kiállítására. Ez már egész közel volt a szakmához. Folyamatosan festett, mindig az volt a legfontosabb. Mohácsi András ajánlására meghívták tanítani az Iparművészeti Egyetemre, amit most MOME-nek hívnak. Elkezdett óraadó tanárként, folytatta mint tanársegéd, majd adjunktus lett. Tizennyolc évig csinálta megszakítás nélkül, ami eleve nagyon hosszú idő. Két éve otthagyta a tanítást.
A „KÉP-TÁJ” filozófia
Saját festészetének fontos része a világról alkotott fogalomalkotás, definiálás, gondolkodás. Magát is azok közé sorolja, akik folytatnak valamiféle klasszikus hagyományt; rendkívüli izgalomban tartják az anyag lehetőségei, az ábrázolás, a kifejezés kérdései. Őt a festészet lehetőségei izgatják. Valahogy belemélyed a fénybe, a fény természetébe, figyeli, mi és hogyan működik bizonyos helyzetekben. Ez nagyjából a hagyományos festészeti irány folytatása egy olyan, magát festőnek gondoló embertől, aki nyilván nem zárkózik el a jelen dolgaitól sem.
A diplomája a gobelin és két hasonlóan nagyméretű táblakép volt, amiket bretagne-i kirándulásai motiváltak. Elkezdett nyaranta a természetben dolgozni, aztán megindult a Szobamozi sorozata - ott a beeső napfényt vizsgálta -, később kiment a gangra. Nem az egyikből következik a másik, de valamilyen összefüggés mégis van közöttük. Alapvetően olyan festő, úgy is szocializálódott, azt tanulta, és ma is igaz rá, hogy mindig valamiféle látványélményből indul ki. Természetesen a látványhoz való viszonya nagyon sokat változott.
A legelső ilyen az volt, amikor erdőben készített kicsi szénrajzokat. A szén nagyon alkalmas a megfigyelt tónusviszonyok foltszerű rögzítésére, tehát kevésbé hangsúlyosak a formák. Ezt a részt átfedte, amikor elkezdte a beeső napfény pászmáit rajzolgatni otthon. Szinte rögtön meg is lett a címe a tematikát összefogó névnek, ez lett a Szobamozi. Azt nézte, hogy mi történik a fénnyel a szobájában. Nyáron most is járja a vidéket, rajzol, fest, ami részben nyilván feltöltődés is. A képek egy része adott esetben elkészül úgy a helyszínen, hogy ki is állítja őket, más részük pedig jegyzet, vázlat, ötlet, lehetőség.
A téli időszakban, amikor az ember beszorul a fűtött vagy fűtetlen műtermekbe, legtöbbször ezeket a témákat, vázlatokat próbálja feldolgozni, ami sok esetben azt jelenti, hogy új utakat próbál belőlük nyitni. Ezt fejelte meg, amikor nagy olajképek születtek a Szobamoziból. Ezzel kapcsolatban mondta Szüts Miklós kollégája, barátja, hogy „te a szobában is az erdőt rajzolod, az erdőben meg a szobát”. Tehát ezek nem egymás utáni váltásban jönnek, hanem jönnek-mennek, néha az egyik csúszik előrébb, néha a másik. A gang, a szobamozi és az erdő - ezzel létre is jött az a készlet, amivel dolgozik. A gang négy-öt évig tartott, aztán nem folytatódott. Az ember mindig kitalál magának egy belső szobát. Nyilván kell valami, amit leginkább valami belsővel tudunk azonosítani. Ezek a fényrendszerek, a tónusrendszerek, a kontrasztok rendszerei, illetve a ritmus. A foltok ritmikája, az észlelés egész strukturáltsága.
Közben meg az ember kimegy a tájba, fantasztikus dolgokat lát, elképesztő dolgokat, és szinte mindig felmerül a kérdés - mi a fenének festeni? Valami gikszer van ebben a dologban. Erre mondta a hallgatóknak annak idején - és ez nem csak egy tájrészletre igaz, mert ha ránézünk egy kelkáposztára, arra is -, hogy az bizony nem akar semmit, békében akar maradni, és ebben a helyzetben meg kell érteni, hogy aki akar itt valamit, az én vagyok. Nem idegenkedik ettől a gondolattól. Nagyon szeret nézni, figyelni. Jól elvan úgy is, hogy hosszasan nem beszél; nagyon fel tudja dobni, ha olyan témákra, jelenségekre lehet vagy kell figyelnie, amely tanulmányozása valamilyen szempontból megegyezik a saját kíváncsiságával. Ezt a figyelést, látást nagyon fontosnak tartja, tehát leginkább az indítja festésre, hogy rájöjjön, mi a fene történik, amikor figyel. Mivé válnak a dolgok, amikor figyeli őket?
Nem tájképfestő, miközben iszonyatosan fontosak azok az élmények, amelyeket a tájban szerez. Szerinte Monet sem volt az, Ferenczy Károly sem, Nagy István sem volt az. Abban az élményben történik meg valami, hogy muszáj belőle valamit, mondjuk képet csinálnia, mert látni akarja és láttatni, ami történik. Nem illusztrálni akarja a dolgot, hanem látni akarja, hogyan keletkezik valami, ami eddig még nem volt, és egyszer csak a felületen megjelenik.
Nyáron képeket nézegettek egy művésztelepen, és valahogy rájött: itt vannak ezek az élmények, elkezd velük foglalkozni, de egy ponton túl - akár teljesen - leszakad róluk. Nem lényeges, hogy ott most egy domb volt vagy három, elkezd a dolog a saját ritmusa, a felületek milyensége alapján alakulni, és lesz valamivé, ami adott esetben köszönőviszonyban sincs a motívummal, ami kiváltotta. Innen már csak egy lépés volt, hogy rájöjjön, tulajdonképpen tájkép az, amire ő azt mondja. Ezen a nyomon tovább haladva most ősszel egyszer csak világossá vált, hogy számára olyan, hogy tájkép, nem létezhet. Ő nem tájképeket fest, hanem KÉP-TÁJakat. Ez szerinte nemcsak játék a szavakkal, hanem ő tényleg a kép tájékait műveli meg, és nem egy tájkép elemeit próbálja festői eszközökkel visszaadni.
A figurativitást nagyon szerette a főiskolán, fontos volt, de egy ponton el kellett hagynia. Most viszont az is elkezdte érdekelni, mi van, ha úgy foglalkozik figurákkal, mint a tájjal. Talán így valamit vissza tud hozni, mert kicsit fájó neki, hogy nincs.