Az elefántok szaporodása egy összetett és lenyűgöző esemény, amelyet évek óta tanulmányoznak a tudósok és a természet szerelmesei. Ebben a cikkben alaposan megvizsgáljuk az elefántok csodálatos szaporodását és azokat a különböző szempontokat, amelyek valódi rituálé teszik.
Az elefántok társas élete és szaporodási folyamata
Az elefántok köztudottan komoly társasági és szociális életet élnek. A vadonban az elefánthímek és a nőstények külön élnek. Az elefánttehenek csordákba tömörülnek és együtt nevelik a kiselefántokat. Amikor a fiatal hím, kb. 14 éves korára ivaréretté válik, elhagyja a csoportot és vagy egyedül, vagy más hímek csoportjával él tovább. A hímek legközelebb csak a párzási időszakban találkoznak a nőstényekkel.
Az elefántok szaporodásának folyamata a pár kiválasztásával kezdődik. Az ivarzási időszak kezdetétől az elefánttehén készen áll a párzásra. Évente kb. négyszer tüzelnek, miután 12 éves korukra ivaréretté vállnak. Az ivarzási időszak a vemhesség és az elefántborjú nevelésének ideje alatt kimarad. Amikor az elefánttehén tüzel, feromonokat bocsát ki, amelyekkel magához vonzza a hímet, továbbá hangjelzésekkel hívja az elefántbikát és tudatja velük, hogy készen áll a párzásra. Általában a nőstény elefántok inkább a nagyobb, erősebb hímeket részesítik előnyben, növelve az egészséges, szívós utódok esélyét.
A hímeknél a párzási időszak évente pár hónapig tart, ilyenkor nagyon magas a tesztoszteron-szintjük. Az elefántbikáknál ez egy fokozottan agresszív időszak, ilyenkor uralkodik a többi hím felett. Az elefántbikák vizelete szintén feromonokat tartalmaz, a hím így tudatja a nőstényekkel, hogy készen állnak a párzásra. A bikák hangosan hívják és keresik a tüzelő nőstényeket. Az elefánttehenek szinte mindig olyan bikát választanak, amely szintén párzási időszakban van, valószínűleg azért, mert olyankor ezek az uralkodó bikák, akik elnyomják a többi hímet.
Amikor az elefántbika talál egy tüzelő nőstényt, az ormányával megérinti az elefánttehén hüvelyét, hogy mintát vehessen a vizeletéből. Ezután megízleli a „mintát”, innen tudja meg, hogy a nőstény valóban készen áll-e a párzásra. Ha az elefánttehén valóban tüzel, és elfogadja a hím közeledését, akkor mindezt megengedi neki. Párzáskor az elefántbika a hátsó lábaira állva hátulról meghágja a nőstényt. Párosodás közben a mellső lábaival kapaszkodik a nősténybe. Maga a közösülés csak pár percig tart, de a két elefánt gyakran ezután is együtt marad, közben az ormányukkal simogatják egymást, vagy összefonják az ormányaikat, mintegy összeölelkezve.
A vemhesség és a borjak születése
Sikeres párosítás után egy elefánt terhessége körülbelül 22 hónapig tart, ami a leghosszabb a szárazföldi emlősök közül. Az afrikai elefánt viszonylag ritkán, nagyjából 4 évente ellik egy-egy borjat, a vemhessége pedig majdnem két évig, 22 hónapig tart. A szülés idejének közeledtével gyakori, hogy a többi nőstény elefánt kört alkot az anya körül, hogy megvédje és biztonságot nyújtson a szülés közben. Az elefánttehén ellés közben hátsó lábait behajlítva leguggol. A vajúdás akár két órán át is tarthat. Egy afrikai szafari résztvevőinek sikerült lefilmezniük egy elefánt születését és a csorda reakcióját. Ritka és nagyon különleges pillanatot élhettek át Dél-Afrikában azok a szafarizó turisták, akik éppen akkor haladtak el egy elefántcsorda mellett, amikor az egyik elefánttehén elkezdett elleni. Még a sokat látott szafari vezetőket is megdöbbentette a látvány.
A videón jól látszik, hogy a csorda egy-egy ellés alkalmával hogyan védi az anyát és az újszülöttet. Miután az anya tisztára nyalja a borjút, többen is segítenek neki talpra állni. A csorda azonban a védelmezésen túl kifejezi örömét is az új családtag érkezése láttán és hatalmas trombitálásba, láthatóan ünneplésbe kezdenek. Ezeket a különleges és megható pillanatokat rögzítették ezen a szafarin, akik valószínűleg életük egy legcsodálatosabb pillanatait élték át.
Mother and Calf Rescued from Muddy Tomb | Sheldrick Trust
A kiselefántok gondozása és fejlődése
Az elefántok utódgondozása a születés utáni szakaszban akár 8-10 évig is eltarthat, a szoptatás pedig átlagosan két évig tart. Az újszülött elefántborjút az anya a többi nősténnyel együtt neveli fel, az apa segítsége nélkül. Az elefántok növekedésének és fejlődésének kulcsfontosságú szempontja a szoptatás. Ahogy a borjú növekszik, továbbra is gyorsan nő a súlya és a mérete. Hat hónapos korára egy elefántbébi körülbelül 300 kg súlyú lesz, és körülbelül 6 láb magas lesz. Ezt követően tovább nőnek, amíg körülbelül 10-15 éves korukban el nem érik az érettséget.
Az anyaelefántok döntő szerepet játszanak borjaik fejlődésében. Fizikai védelmet, táplálékot és érzelmi támogatást nyújtanak. Azt is megtanítják a borjúnak, hogyan éljen túl a vadonban, hogyan találjon táplálékot és vizet, ismerje fel a ragadozókat, és hogyan védekezzen ellenük. Ahogy a borjú növekszik és egyre önállóbbá válik, egyre jobban felfedezi környezetét. Szilárd táplálékot, például leveleket és ágakat kezd enni, és anyjától szoptat. Ahogy erősödik és magabiztossá válik, a borjú elkezd játszani és szocializálódni a falka többi tagjával. Életének első néhány évében a borjú alapvető készségeket és viselkedési formákat sajátít el anyjától és a csorda többi felnőttétől. Például megtanulja, hogyan használja a csomagtartóját étel- és vízivásra, és hogyan kommunikáljon más elefántokkal hangok és testbeszéd segítségével.
Az emberekhez hasonlóan minden elefántborjú egyéni, és megvannak a maga kedvelései és nemtetszései, erősségei és gyengeségei. Az egyik legérdekesebb tény az elefántbébikkel kapcsolatban, hogy sok tekintetben hasonlítanak az emberi csecsemőkre. Kíváncsiak és játékosak, nagy a tanulási vágyuk. Erős a memóriájuk, és sokáig emlékeznek a dolgokra.
Különleges esetek az állatkertekben: a szoptatás nehézségei
2018-ban egy afrikai elefántborjú (Loxodonta africana) született a Nyíregyházi Állatparkban. Gajdos László, az állatpark igazgatójának közlése szerint a valószínűleg nőstény ivarú új utód problémamentesen jött világra, anyja gondoskodóan terelgeti kifutójukban és már a csapat többi tagjával is megismertette. Az ország legnagyobb elefántcsapatát a Nyíregyházi Állatpark tartja, a sóstógyógyfürdői látványosságban most négy afrikai és három ázsiai elefánt él. Az igazgató megjegyezte, míg ázsiai elefántból több egyedet tartanak a hazai állatparkok, addig afrikaiból keveset láthatnak a látogatók.
A budapesti állatkertben is született elefántborjú, melynek szoptatása kihívások elé állította az állatpark gondozóit. A kis elefánt egész nap, majd éjjel sem evett, és láthatóan egyáltalán nem kereste anyja emlőit sem. Bármilyen trükkel próbálták arra rávenni, semmiféle hajlandóságot nem mutatott a szopásra, ezért az állatorvosi csapat nem várt tovább, péntek hajnalban úgy döntöttek, hogy elkezdik a mesterséges táplálását. Nehéz döntés volt, mert ha túl korán kezdik kézből etetni, akkor végképp nem kezdi el keresni anyja emlőjét. Az ápolók csütörtök hajnali ötig vártak a döntéssel, de mivel a kis állat nem találta meg anyja emlőjét, végül a mesterséges szoptatás mellett döntöttek.
Az állatkert különleges tápanyagokat is rendelt, amelyekkel szükség esetén folytatható az elefántborjú táplálása. Pénteken az anyát már altatás nélkül is megfejhették az állatorvosok, és borja többször is kapott a mamájától származó tejből. A kicsi hívásra egyből odament a cumisüveghez. Végül péntek éjjel a nőstény két emlőjét bekenték kifejt elefánttejjel, szőlőcukorral, és kókuszzsírral, bízva, hogy az édeskés, ínycsiklandozó illat evésre bírja a borjút. Hajnalban még csak próbálkozott, de a reggeli tréning alatt már jó 20 percig cumizott egyedül. A szoptatás hatására a kiselefánt láthatóan jól volt, és egész nap energikus mozgással követte anyját.
Végül három nap után, szombat reggel megtalálta anyja emlőjét és mintegy 20 perces önfeledt szopással megtöltötte bendőjét! Bizonyság erre, hogy még a szája szélén is csorgott az éltető nedű! Az újszülött állat nőstény, így ha sikerül felnevelni, itt maradhat Budapesten az anyja mellett. Ugyanis a hím elefántborjakat az ivarérettség elérésekor el kell szállítani az anya mellől más állatkertbe.
Az elefántok élőhelye és vándorlási szokásai
Ősi természete szerint az elefánt ma is a vizet nagyon kedvelő, azt nélkülözni sem tudó erdei állat. Amely vidéken még nincs kiirtva vagy elriasztva, ott annál sűrűbben bukkanunk az erdőkben a csordáira, minél dúsabbak vízben. És mentül gyakoribbak az erek, mentül kiterjedtebbek, benőttebbek a mocsarak, - tipikus dzsungel - annál kedvencebb tartózkodási helyük az. De megtaláljuk őket Afrika végtelen steppéin, hullámzó, beláthatatlan fűtengerein éppen úgy, mint Ázsia hegységeiben is. Ott nem törődik az irtózatos hőséggel, itt a dermesztő hideggel. Ceylonban éppen a dombvidék kedvenc tartózkodási helye; a Himaláján az elefántcsordák éppúgy a hóban sétálnak, akárcsak Afrika magas hegyein. A bogók földjén még 2000 m magasságban is megtaláltam az elefántok ürülékét s a bennszülöttektől tudom, hogy azoknak állandó tartózkodási helye a szomszédos hegyhát, mely már 3000 m-re emelkedik. E magasságban találta nyomaikat von der Decken, sőt 3500 m-re Meyer J. Ez a magasság már az erdőövet is meghaladja. Ez már az embermagas nádfüvek (Cyperus és Panicum) hazája. Itt ezek az elefánt kizárólagos táplálékai.
Szelidített elefántoknál is tapasztalhatunk ügyességet, kitartást és fáradhatatlanságot meredek hágók megmászásánál; emlékezzünk csak a híres történelmi tényre, midőn Hannibal seregét az Alpokon át a karthagói elefántok kísérték. Wallis közlése szerint utazó állatseregletek felhajszolták állataikat Kolumbia és Ecuador legmagasabban fekvő városaiba is, holott csak 4000 m-es hágókon érhetik el azokat. Scholz, az ismert állatsereglettulajdonos, afrikai elefántjaival gyalog utazta be egész Norvégiát. Nem kevésbé híres társa, Philadelphia, Svédországban az ő indiai elefántjával február havában egészen Ström városáig ment. Az pedig a 64° északi szélesség alatt van, s ott akkor 12-20° C hideg volt. Igaz ugyan, hogy mind a ketten az állataikat - a talpuktól a fejük búbjáig - rénszarvasbőrbe varrták be. Mert az tény, hogy az elefánt a hideg iránt nem érzéketlen. Bőre ugyan nagyon vastag, de majdnem teljesen szőrtelen. Azonkívül nála hiányzik a saját meleget visszatartó szalonnaréteg, amely például a bálna oly fontos hővédő berendezése. Idősebb indiai hím elefántok - állatkerti tapasztalás szerint - rendesen feltűnő kevés meleget igényelnek. Egyiküknek az éjszakai istállója téli reggeleken +2° C-ra is lehűlt, a nélkül, hogy ez az állat közérzetét kellemetlenül befolyásolta volna. Ellenben gyakran lát az ember elefántokat határozottan szenvedni, szomorúan reszketni, ha a nap nagyobb részét hűvös, esős időben kénytelenek szabad ég alatt tölteni.
Az elefántok alkalmazkodása és táplálkozása
Sem a magas bérceken, sem a szelíd hajlású dombokon, sem lenn a síkságokon nem ragaszkodik szorosan az erdőségekhez; tanyájában alig válogatós. Táplálék után nem igen jár, mert hiszen az erdő, a dzsungel azt majdnem mindig bőven nyújtja, hanem nagy kedvelője a zavartalan nyugalomnak, a csendnek. Csak a háborgatás, a zaj űzi el tartózkodási helyéről. De ha egyszer kénytelen azt változtatni, akkor óriási távolságokra megy el. Néha mintha céltalanul kódorogna. Hónapokig a pusztaságok végtelen fűtengerét rója, feltéve, hogy azon imitt-amott terpeszkedik egy-egy gyérlevelű, csapott koronájú mimóza. Fellelhető gyakran a mocsarakban is, ahol a bugás, ringó nád a vidék legmagasabb növénye. Tanyázik bárhol, ahol csend és víz van; a víz az éltető eleme. Az egyik folyamparttól a másikig vezetnek a csapások, törések; mindenik tócsa, mocsár a nyugalom, a megújhodás tanyája nekik, mert nagy élvezettel fürödhetnek, fecskendezéssel hűthetik magukat. Milyen élvezet az: a mocsárban hűtőzni!
Afrika közepén, a Kongó vidékén, ahol még napjainkban is aránylag sok elefánt van, néhanapján nehéz reájuk akadni, mert igen mozgékony életet élnek. Heuglin mondja: „Szép holdvilágos éjeken sokszor hallja az ember - közvetlen közelből - az elefántok csörtetését. Örömében remeg a szíve és elhatározza, hogy majd reggel reájuk megy. Hát bizony jókor induljon! Mert az elefántok igen sokszor megteszik azt, hogy éhségüket lecsillapítva - csak általuk ismert okból - elindulnak és nem állnak meg, amíg 100-120 km nincs a hátuk mögött. Az ilyen helyváltoztatásoknál vagy a már kitaposott régi töréseken mennek erdőkön, pusztaságokon, mocsarakon, hegyeken vagy hegyszorosokon keresztül, vagy ha szükséges, új utat taposnak, törnek maguknak. Minden gondolkozás nélkül átúsznak tavakon és folyamokon, s minden különösebb fáradság nélkül keresztültörik magukat a legsűrűbb őserdőn. Sokszor meredek, sziklás magaslatokra másznak, a köves, kemény talajon valóságos utat taposva. Bármilyen nagy legyen is a csorda, ez a kitaposott váltó mindig keskeny. Igaz ugyan, hogy az állatok legelés közben igen nagy területen szélednek el, de vonulásuk alkalmával mindig libasorban mennek. Ezek a kitaposott utak rendesen a magaslatokról, a fennsíkokról a patakhoz, a folyóhoz vagy a mocsárhoz vezetnek. Vannak olyanok is, amelyek ezeket keresztezik. Ezek valamely itt átvonuló idegen csorda nyomai. A fokföldi elefánt megmentett példányai, melyek az Addó-bozótban leltek utolsó menedéket, mint állandó vadak csak igen kis területen vannak odahaza.
Az indiai elefánt aránytalanul nyugodtabb életet folytat. Teheti is, mert soha sem volt annyi üldöztetésnek kitéve, mint afrikai rokona. Ez is kedveli az erdők enyhet adó sűrűjét, de különös szeretettel tartózkodik olyan erdőrészletekben, amelyeket bambuszfoltok tarkítanak - mert hiszen annak fiatal hajtásai kedvenc tápláléka. De az indiai elefánt is, akárcsak afrikai rokona, megköveteli, hogy a víz aránylag közel legyen. Hulló esőben mindig mozgékonyabb, mint máskor. Az esős évadban ellátogat a völgyi rétekre vagy az erdei tisztásokra, melyeknek fiatal, vízdús sarjadó füvét nagy előszeretettel legeli. Ez a szó, „legeli” ne vezessen senkit félre, mert hiszen már tudjuk, hogy az elefánt úgy van alkotva, hogy nem tud legelni. Szabad állapotban lehetőleg kerüli a verőfényt. Nem kedvelője a tikkadt melegnek sem. Az ember azonban nem kíméletes és bizony a fogságban forró napsütésben is dolgoztatják. Ilyenkor szemlátomást szenved. Ebben a tekintetben teljes ellentéte afrikai rokonának.
Az elefántot nagy fapusztítónak tartja a legtöbb megfigyelő, mert tényleg ujjnyi vastag gallyak és a levelek a főtápláléka. Egy-két arasznyi tövis nem is jön számításba. A táplálkozás e módjára jól felszerelte a természet az elefántot a zápfogak durván rovátkolt örlő felületével. Kinéz a lombos fán egy, az ínyét csiklandozó ágat és letöri vagy lehasítja azt. Nem siet megenni. Először legyezi magát vele, elhessegeti az őt rajként körülzsongó bögölyöket, zöldhasú legyeket. Kissé - csak úgy nagyjából - összetöri a gallyat, ormányával köteget formál belőle, majd kígyózó mozdulattal a tátott szájába süllyeszti. Karvastagságú ágakat minden gondolkodás nélkül nyel el. Az igaz, hogy a 4-5 cm vastag gallyak emésztetlenül mennek az állaton keresztül. Egy ürülékkupacban, mely ötven cm átmérőjű és harminc cm magas volt, amely 12 cm vastag hurkákból állott és súlyra 6 kg-mot nyomott, 10-12 cm hosszú emésztetlen gallytörmeléket találtam 4-5 cm vastagság mellett. A vékonyabb gallyakkal az elefánt nem bibelődik egyenként. Ha azok alacsonyan ülők, akkor éppúgy, mint a száj magasságáig érő bokrokat ormánya kaszáló mozdulatával nyalábolja be.