A szünidő tökéletes az összebújós, vidám és szívmelengető meseolvasásokra. Nincs is szebb emlék egy gyermek számára, mint a nagyszülők hangján hallgatni a mesés történeteket, és elmerülni bennük játék közben, közösen főzőcskézve, vagy elalvás előtt.
Az öreg, a kora miatt gyengélkedő férfit a fia és a menye kirekesztenek a családból, mert undorodnak attól, ahogy remeg a keze és kilöttyinti az ételt. Arra kényszerítik, hogy egyedül, a sarokban egyen egy cseréptálból. Amikor a tál eltörik, egy olcsó fatálat adnak neki. A helyzet drasztikusan megváltozik, amikor alig négyéves unokája a legártatlanabb és legmegdöbbentőbb módon mutatja meg nekik azt a jövőt, ami rájuk vár, ha továbbra is így viselkednek.
A mese az iparosodás előtti Európa családszerkezetét tükrözi, ahol több generáció élt egy fedél alatt. A létfenntartó gazdaságok idején az öregséget gyakran tehernek tekintették, mivel az idősek már nem tudtak a földeken vagy a műhelyben dolgozni.
Az „Öreg nagypapa és az unoka” egy európai szájhagyomány útján terjedő népmese, amelynek legismertebb változatát a Grimm testvérek gyűjtötték össze és adták ki. A híres Gyermek- és családi mesék (1812) című gyűjteményükben a 78-as szám alatt szerepel, eredeti címe Der alte Großvater und der Enkel. Mint a legtöbb történetet, ezt sem ők találták ki, hanem a hallott elbeszélések alapján jegyezték le, sajátos stílusukkal fűszerezve. Ennek a történetnek számos kultúrában léteznek változatai, ami üzenetének egyetemességét bizonyítja. Például az orosz író, Lev Tolsztoj is írt egy nagyon hasonló verziót, amelyet a gyermekek erkölcsi nevelését szolgáló példázatként dolgozott fel.
A mese tanulságai:
- Empátia: A történet mesteri lecke arról, hogyan képzeljük magunkat a másik helyébe.
- Az élet körforgása: Emlékeztet minket arra, hogy mindannyian megöregszünk.
- Tanulás utánzással: A gyermek nem ítélkezik, csak lemásolja az otthon látott viselkedést.
- Jóvátétel és megbocsátás: A szülők sírása a megbánásukat szimbolizálja.
A történet elbeszélő ereje az egyszerűségében rejlik. Ez a mese nem tartalmaz olyan ellentmondásos elemeket, mint a hangsúlyos nemi szerepek vagy a nyílt erőszak, de bemutatja az érzelmi bántalmazás és elhanyagolás egy formáját, amely nagyon felkavaró lehet. Ahelyett, hogy egyszerű „jók” és „rosszak” történeteként olvasnánk, felhasználhatjuk arra, hogy összetett érzelmekről beszélgessünk. Miért viselkedtek így a szülők? Talán fáradtak vagy túlterheltek voltak? Viselkedésük igazolása nélkül is felfedezhetjük a gondoskodás nehézségeit, és azt, hogy az empátia hiánya hogyan vezethet kegyetlen tettekhez.
Kérdések és gondolatébresztők a mese kapcsán:
- Hová ültették a nagyapát enni a történet elején?
- Szerinted miért „undorodott” a fiú és a felesége attól, ahogy a nagyapa evett?
- Amikor a szülők meghallják a kisfiú szavait, sírva fakadnak. Miért sírnak?
- Voltál már szomorú vagy dühös amiatt, ahogy valaki egy másik emberrel bánt?
- Gondolj a nagyszüleidre vagy egy idős emberre, akit ismersz.
- Szerinted a mese szülei valaha is újra rosszul bánnak majd a nagyapával?
- A gyerekek abból tanulnak, amit látnak.
- Milyen más befejezést tudnál elképzelni ennek a történetnek?
Kreatív feladatok:
- Képzeld el, hogy a fatál beszélni tud.
- Vegyél elő egy szép tálat otthonról, vagy díszítsetek ki egy karton- vagy cseréptálat. A család minden tagja, beleértve a gyerekeket is, kis papírfecnikre írja (vagy rajzolja) azokat a dolgokat, amiket értékelnek vagy megköszönnek a nagyszülőknek vagy a család más idős tagjainak. Tegyétek a papírokat a tálba. Amikor megtelt, olvassátok fel őket hangosan, mindannyian együtt.
Fejlesztési lehetőségek:
Az óvodában/iskolában: Készítsetek egy faliújságot „Időseink igazi kincsek” címmel. Ez a mese csodálatos eszköz arra, hogy a generációk közötti tisztelet témáját közvetlen és megható módon dolgozzuk fel. Nagyon jól működik 5 éves kortól, mivel a gyerekek könnyen azonosulnak a kis főszereplő nézőpontjával. Különösen azokhoz a kicsikhez szól, akik nagyon megfigyelők, és az utánzás szakaszában vannak. Tökéletes arra, hogy nyugodt módon kezdjünk el beszélgetni az öregedésről, a betegségről és az elmúlásról, a gondoskodásra és a szeretetre összpontosítva.
Közvetítés: Kulcsfontosságú, hogy ne ragadjunk le a szomorú résznél. Ha a gyermek sajnálja a nagyapát, érvényesítsd az érzéseit („Teljesen normális, hogy így érzel, nagyon igazságtalan volt, amit tettek vele”), és gyorsan tereld a figyelmet az unoka erejére: „Még jó, hogy a kisfiú észrevette és mindent helyrehozott, igaz?
Igazán szerencsés az a gyerek, akinek a nagypapája csak úgy ontja magából a jobbnál-jobb meséket! A végén Gáspár meggyógyul és elhagyja a betegágyat, de a mesék vele maradnak.
Éppen úgy beszélnek a gyerekek, mint Erwin Moser könyvének, a Nagypapa meséi, avagy a repülő ágy című kötetnek Gáspár nevű főhőse, aki éppen a szüret idején betegszik meg (influenzás lesz), és hogy lábadozása zavartalan legyen, a család a nagypapánál helyezi el, akinek a szüreten nem sok hasznát lehet venni (csak a bort szereti megiszogatni aztán), így éppen jó lesz arra, hogy Gáspárt gondozza. Igen ám, de Gáspár, miután túl van a betegség első fázisán, igazi kis zsarnok mesefalónak bizonyul: egyfolytában nyaggatja szegény nagypapát, hogy meséljen neki. Másnaptól azonban saját kútfőből meríti a meséket, és ezt a kútfőt rumos teával és borral öntözgeti a nagyobb teljesítmény érdekében. A mesék szépen, sorban követik egymást, az éber tekintetű kis beteg azonnali és kíméletlen kritikája pedig egyre jobbá varázsolja őket. Erwin Moser hihetetlen tudással mutatja meg egyfelől a gyermeki kíváncsiság természetét, másfelől pedig azt a mesélői kínlódást, amelyiktől folyton valami újat várnak a kis hallgatók. Mind a kerettörténet, mind pedig a mesék hihetetlenül izgalmasak és nagy írói mesterségbeli tudásról árulkodnak.
Gazsi rendel („…legyen benne egy lovag. Egy lovag meg egy sárkány. És egy varázsló se lenne rossz. Esetleg két varázsló! Egy jó meg egy gonosz. Aztán legyen még benne egy király. És királykisasszony se hiányozhat. És ami a lényeg, hogy sok minden történjen benne!”), nagypapa meg Berti koma pedig leszállítják a meséket, melyekben a humor kedves és üde („Gyuri visszatartotta a lélegzetét, és lesüllyedt egészen a tengerfenékig. Most aztán mit csináljak? - gondolta magában, és ijedten nézett körül. Nagyon szép volt ám a tengerfenék: mindenféle színű kagylók hevertek körülötte, pompás növények lengedeztek az áramlásban, halak cikáztak mindenfelé. Aztán az utolsó, líraian szép(en kezdődő) mesénél, mely a kötetcímben is szereplő repülő ágyról szól, hirtelen kiderül a dolgok tétje: nagypapa ugyanis arra biztatja a bizonytalankodó Gazsit, hogy próbálja meg ő folytatni a mesét, ha már az eredeti verzió nem tetszik. Gazsi ijedezik, sor kerül egy szinte elméleti jellegű meséléstechnikai beszélgetésre is („- De nekem semmi nem jut az eszembe! - Dehogynem - biztatta Nagypapa. - Valami mindig eszébe jut az emberfiának. - És ha hülyeség jut az eszembe? - aggódott Gáspár. - Az se baj - mondta Nagypapa. - Mindent szabad. Minél nagyobb hülyeség, annál jobb.” Erwin Moser minden eddig magyarul megjelent könyve megvan nekünk, és mindegyiket nagyon szeretjük. De ezzel a kötettel olyan szintre emeli a játékot, sőt Játékot, amely felnőttnek és gyereknek egyaránt örömet okoz.
A burgenlandi borvidék kis falucskájában épp elkezdődik a szüret, amikor a család legifjabb tagja, Gáspár ágynak esik. Gáspár azonban segít: meséket kér. Erwin Moser tüneményesen kedves könyve egyszerre rém régimódi, hiszen a tündérmesék vándormotívumai és kedvenc figurái kelnek életre benne, és üdítően mai, amikor úgymond interaktívvá teszi a mesélést: a nagyapa a kisfiú kérésére lépten-nyomon módosít a néhány csésze rumos tea, egy-egy pohár bor hatására megszülető, igencsak fordulatos történeteken. Pazarul mulatságosak a mesék attól, hogy a nagypapa minden ismert motívumot képes megcsavarni, minden figurát új, képtelen tulajdonságokkal felruházni. A gyógyulás napjaiban Gáspár és nagypapája között elszakíthatatlan kapcsolat szövődik. Fél szavakból is értik egymást. Erwin Moser nemcsak mókás meséket talál ki, Nádori Lídia remek fordításából is kisejlő sok-sok nyelvi leleménnyel, hanem pompás rajzokkal is illusztrálja őket. Hatvan-hetven éve ilyen grafikák állhattak a nagypapa könyveiben.
Ha a szülő, nagyszülő a gyereknek, unokának könyvet vesz, többnyire tanácstalanul áll az áttekinthetetlenül gazdag kínálat előtt.
A baba, aki azon a szép napon először látta meg ezt a kerek világot, egy teltképű, fekete szemű, és sűrű fekete hajú szép kislány volt. A különösen szép, sűrű, ébenfekete színű haját sokan irigyelték is tőle. Amikor eljött az idő, hogy nevet válasszanak neki, szülei három nap és három éjjel törték a fejüket rajta. Ameliának kezdetben nem volt semmi dolga a világon, egész nap csak evett, ivott és aludt, néha még sírt is. Így ment ez, nap, mint-nap, hosszú ideig. Közben a baba szinte észrevétlenül növekedni kezdett, és egyre szebb és szebb lett.
Egy idő után azonban támadt egy probléma. Eddig az anyukája nevelte otthon, de letelt a számára engedélyezett idő, amíg otthon maradhatott, és ismét dolgoznia kellett volna menni korábbi munkahelyére az óvodában. Ezért aztán a szülők összedugták a fejüket, hogy megvitassák, hogyan tudnák megoldani ezt a problémát. Kellene találni valakit, aki napközben vigyázna a kis Ameliára. Ez megoldást jelentene a helyzetre, anyukája ismét munkába tudna állni.
A nagymama rendben meg is érkezett. Otthagyta Mexikóban a napsütést, a sudár pálmafákat, a hűvös templomok csendjét, a mexikói emberek vidámságát, a finom ételeket, és nem utolsó sorban népes családját, unokája, Amelia kedvéért. Ő volt az, aki a továbbiakban kisunokája gondját viselte. Vigyázott rá, a széltől is óvta, ha álmos volt őrizte álmát, ha beteg lett ápolta. Arra is volt ideje, hogy együtt játsszanak, rajzoljanak, énekeljenek. Ezen felül, nem tudni, hogy csinálta, de a konyhában a tűzhely mellett is helyt állt. Nagyon finomakat főzött, és a hétvégeken ízes sütemény sem hiányzott Amelia tányérjáról. Ilyen gondoskodás és ellátás mellett a család szemefénye, a kis virágszál sokat nőtt és fejlődött, és egyre eszesebbé vált.
Egy nap elérkezett maga a búcsú ideje is. Nagy gondban voltak. Nem tudták mitévők legyenek. Ekkor homlokukat ráncolva ismét összedugták fejüket, hogy találjanak egy újabb személyt kislányuknak, aki majd vigyáz rá és gondját viseli.
- Apus! - Mondd már Anyus! Kit találtál? Nosza, rajta, mondd el kérlek, mert megöl a kíváncsiság! - Jól van, jól van! Örülök, hogy megtaláltad az erre a feladatra alkalmas valakit, de könyörgöm a nevét mondd! Ki ez az ember? - Ez a valaki nem más, mint az én apukám, Amelia nagypapája-vágta ki egyszuszra a felesége. - Anyus, hogy neked mekkora nagy eszed van, hogy így eltrafáltad a helyes személyt. Most már csak őt kell megkérni, és meggyőzni, hogy vállalja el ezt a munkát! Mit, munkát, ez nem csak olyan egyszerűen egy munka, de egy nagyon fontos és nemes hivatás! Egy igazi misszió!
- Szép vasárnapot kívánok, szervusz apácska, Juliska vagyok a lányod. Nem zavarlak? Most éppen mit csinálsz? - Ó, de boldog vagyok, hogy a hangod hallom kicsi lányom! Puszillak Juliskám! Te sosem zavarsz, mondd hát gyermekem miért hívtál? - Apuska, egy nagy szívességet szeretnénk tőled kérni: mindhárman nagyon boldogok lennénk, ha elvállalnád unokád, Amelia felügyeletét az elkövetkező három hónapra! Munka után, délutánonként négyre tudok hazaérni, eddig kellene vigyázni rá. Amikor már hazaérnék, Apuska te szabad lennél, oda mehetnél, ahová csak akarnál. Amennyiben most nem tudsz válaszolni kérésünkre, nincsen semmi baj!
A nagypapát ugyan tényleg meglepte a kérés, de meg is örült neki egyben. Ott lakhat majd London városában, szabadidejében kedvére kalandozgathat, izgalmas felfedezések várnak majd rá, és unokájának, a kis virágszálnak is majd örülhet. Másnap felhívta telefonon leányát, Juliskát és elmondta neki, hogy szívesen vállalja a három hónapos gondoskodást, vigyázást, amelyre már előre is úgy tekint, mint egy örömteli szórakozásra. Leánya szívéről nagy teher esett le, megkönnyebbült, hogy fejük felett elmúltak a zivatarfelhők.
Ezt az utat megelőzően már régóta nem utazott repülővel, ezért kicsit ideges is volt, meg félt is. Hiába, az a vasmadár elszakad a földtől, és úgy halad a magasban, de onnan le is eshet. Szerencsére minden rendben történt, a gép is időben szállt fel, és kevesebb, mint három óra múlva már az anglia Gatwick repülőterén landolt. Nagypapa miután csomagját megkapta felült a gyorsvasútra, ami egyenesen London városának központjába vitte. Az út utolsó részében a vonat már földalatti pályán repítette az utasokat a végállomás felé. Megérkezve a város központjába, metróra ült. Izgatottan várta már a találkozást aranyos kis virágszál unokájával, és annak családjával.
Miután kiszállt lánya családja otthonához legközelebb eső állomáson, a mozgólépcső felvitte őt a felszínre. Az épület, egy háromemeletes szürkés-fehér bérház, a főutca középső tájékán. A kislány szüleivel együtt itt, e ház legfelső, manzárd tetős harmadik szintjén egy általuk bérelt lakásban élt. Nagypapa könnyen megtalálta a házat. A bejárati kapuajtó be volt zárva, be kellett csengetnie. Leánya volt, az, aki beleszólt az ajtónyitó készülékbe. - Jaj, de örülök, apuska, hogy megjöttél! Máris nyitom, a berregés után nyomd meg erősen az ajtót, és gyere fel a harmadikra! Ahogy leánya utasította, a berregés után benyomta az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn. Mire felért a harmadik szintre bizony elfáradt, és erősen lihegett. Becsengetett. Amikor kinyílt az ajtó a nagypapa csak nézett meglepetten, mert nem látott senkit megjelenni. - Hu, lafretzó killeát!-ezzel a nyitott ajtóban álló pici leányka, mert a hang hozzátartozott, azt akarta mondani. Hé, nagypapa hát megjöttél? - Szervusz, arany kis virágom! Na, nézd csak, nem vettelek észre, mert oly kicsi vagy! Most viszont jól megnézlek magamnak, mert három hónapig napközben én fogom őrizni minden lépésed. Meglátod, milyen jó barátok leszünk!
Amelia aznap el sem akarta engedni nagypapája kezét. Egész nap vele volt, egy percre sem akarta elengedni maga mellől. A nagypapáját ez a szeretet, ragaszkodás egészen meghatotta, annyira, hogy még két könnycseppet is elmorzsolt a szeme sarkában.
A nappali-nagyszoba területe volt a legnagyobb, elvileg itt kellett találnia a nagypapának helyet a tornagyakorlatok végzésére, ami nem volt egyszerű, mert természetesen a nagyszoba nem állt üresen. A szoba középső legnagyobb részét egy téglalap alakú üveg ebédlő asztal foglalta el, körülötte négy magas bárszékkel. Amennyiben senki sem tartózkodott a nagyszobában, a nagypapa leterítette a padlóra a tornaszőnyegét és a bútorok között ügyesen lavírozva elvégezte az aznapi tornagyakorlatokat.
Nagypapa ott-tartózkodásának második és harmadik napja hétvégére esett. Amelia anyukája és apukája is otthon volt, így ezen a két napon minden rendben folyt lányuk ellátásával. Ekkor három felnőtt leste, hogy teljesítse a kislány minden óhaját. Ez a hétvége egyikőjük számára sem jelentett pihenőt, ugyanis ez idő alatt kellett nagypapának megtanulni a szükséges napi teendőket, és beleszokni ezek rutinszerű végzésébe. Az első három napot Amelia, a kis aranyos virágszál bevezetőnek szánta.
A nagypapa ezen a napon meglepetten tapasztalta, hogy valami történt, valami megváltozott az ő drága unokájának viselkedésében. Ez valóban így is volt. Amelia, a kis drága ugyanis úgy gondolta, hogy nagypapájának örömet fog szerezni. - Milyen rossz, mennyire unalmas lenne nagypapának, ha minden nap egyformán, unalmasan telne el. Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy a kis aranyos átrágta magát azon a viselkedés-pszichológia tanulmányokat tartalmazó könyvön, mely szintén „Ki, kit győz le?”címmel jelent meg. E könyv és tanulmányok szerzője egy nagyon okos szakállas bácsi volt, bár nem volt mindig szakálla. Például, amikor annyi idős kisfiú volt, mint Amelia, nem volt, de később lett neki. Ezt a nagyon okos szakállas bácsit Ranschburg Jenőnek hívták, és egész életében a gyermek lélek kutatásával, a gyermek-szülő közti kapcsolattal, az engedetlen, rosszcsont gyerekek viselkedése okainak megértésével, és magyarázatával foglalkozott.
Reggel még Amelia anyukája pelenkázta be kicsi leánykáját. Együtt reggeliztek meg, de utána anyukájának el kellett indulni, mert számára ismét megkezdődött a munka az óvodában. Ketten maradtak a lakásban. A nagypapa mégegyszer átgondolta az erre a napra kigondolt foglalkozási tervét, és lelkesen belekezdett ennek megvalósításába. Néhány mesekönyvvel a kezében leült a kanapéra, és odahívta magához unokáját, hogy majd abból fog neki olvasni. Már több mesét is elolvasott az ölében ülő kislánynak, amikor érezte, hogy itt az idő, hogy kicserélje a kisleányka pelenkáját. Hiába kérte unokáját, hogy jöjjön a pelenkázó asztalhoz, a kis huncut csak nevetett nagypapájára, de egyáltalán nem hallgatott rá. A nagypapa a többszöri sikertelen próbálkozás után ekkor döbbent rá, hogy nem lesz könnyű ellátni a rábízott kislányt, ha ő nem akar együttműködni vele. A probléma azért is aggasztotta őt, mivel a pelenkacsere minden napos, naponként többször is előforduló feladatot jelent majd neki. Hogy fogja majd megoldani egyedül?
Így is lett, a csalétek működött. - Húúú, ez kemény volt! Most sikerült, de vajon fog e a dolog működni a következő alkalommal? A nap további részében azonban Amelia engedelmes kislányként viselkedett, nem akarta ugyanis mindjárt az első napon nagypapáját végleg elkedvetleníteni. Végül egyszer mégis nyílt az ajtó, Juliska leánya tért haza. A nagypapa számára a „munkaidő” véget ért ezzel, és miután beszámolt lányának az aznapi töténtekről már szabad lett.
Egyébiránt a közöttük folyó játékban Amelia kezében volt az írányítás. Ő továbbra is a változatosságot kedvelte. A házuktól nem messze volt egy kis park, ide mindketten szerettek járni napközben, ha éppen jó idő volt. Ez a parkban eltöltött idő volt a fegyverszünet ideje, amikor egyébként kiszámíthatóságot lehetett tapasztalni. Kedvenc játékai közé tartozott a csónak eregetés a patak vizén. Kis letört ágakat, szalmaszálakat keresett, hogy csónakként leúsztassa őket a patak sebesfolyású vizén. Élvezettel nézte, amint a kis hajó a patak fölött átívelő kis híd boltozata alatt eltűnik. Ekkor elszaladt a híd másik oldalára, és kíváncsi, nagy kikerekedett szemmel leste vajon a csónak szerepét betöltő faágacska, előbukkan-e, vagy valahol, ahol a szem nem láthatta elakadt, és ott ragadt mindörökre a híd alatti sötétség fogságában. Azért nem maradt hosszú ideig szomorú, mert újabb és újabb érdekességek várták még, hívogatóan itt a parkban.
Az égre felnézve szálló-keringő fekete madarakat láthatott. Őket figyelni mindig jó szórakozásnak bizonyult: a madarak olykor elfáradva leszálltak megpihenni a zöld gyepen. Ekkor addig kiterjesztett szárnyukat összecsukták, és oldalukon behúzva pihentették. Máskor csőrüket kemény kérgű fák törzsén élesítették, majd váratlanul egy gyors röppenéssel ismét a magasba emelkedtek.
Ahogy telt az idő a mindennapok gyakorlatában a szokásos rendszeres tevékenységek mellett közösen kialakított tevékenységek, szokások is megjelentek. A lakásnak két oldalán voltak ablakok. A nappali szoba keleti oldalán lévő ablakából a ház mögötti utcarészletre, az itt lévő fölszintes házakra és az őket elválasztó kőkerítésekre esett a tekintet. Innen kinézni, a reggeli szokások sorába tartozott. Ilyenkor nagypapa felemelte unokáját, hogy az jobban láthasson kifelé. Gyakran néhány perc várakozás elegendő volt ahhoz, hogy Amelia észrevegye, és üdvözölje ismeretlem ismerős állat barátait: a kőkererítés tetején lustán sétáló két macskát, és az ablakpárkányra leszálló, itt megpihenő, majd ismét felröppenő madarakat.
A lakás másik, ellentétes oldalán, ami az utcára néző homlokzati oldalt jelentette, négy ablak volt. A nappali szoba ezen az oldalon fekvő ablakából az utca pezsgő, gyorsan változó életét kiválóan lehetett követni, és mint ilyen igen hamar a kislány kedvenc tevékenységei körébe került, és szintén a reggeli rítus részét képezte. Ide nagypapának az unokáját még pizsamában, az anyukájával közösen elfogyasztott reggeli után kellett hoznia. Ekkorra anyuka és kislánya már elbúcsúztak egymástól aznapra, sőt az anyuka már lefelé tartott a lépcsőn útban a kijárat felé. Felülről, ebből az ablakból kitekintve a negyed, Collier’s Wood, főutcája volt látható, amint járművek hajtanak mindkét irányba sebesen, gyalogosok munkába sietnek. A kislány leginkább azt várta, tekintetével azt kereste, hogy édesanyja alakja mikor jelenik meg lent kilépve a kapun. Ilyenkor hangosan kiáltott anyja felé, két kis kezét összecsapva anyja nevét ismételgette. Az ablakot azonban a nagypapa mindig zárva tartotta, nem akarta, hogy a kislány a hűvös londoni levegőtől megfázzon.
Amelia az ablakon át kinézve arra számított, hogy édesanyja mielőtt átmegy az út túloldalára, hogy a közeli buszmegállóba érjen, majd egy rövid időre visszafordul, és felnéz az ablakra, amely mögött az ő kislánya kis kezecskéjével int neki. Miután anyukája visszaintett neki, folytatva útját, alakja eltűnt kislánya látóteréből. Ő még néhány percig az ablak előtt maradt állva. Ezúttal nem kellett már senkit sem lesnie, így aztán tekintete szabadon járt-kelt a ház előtt jövő-menő embereket bámulva. Az utcai oldalt szemlélve itt is gyakran látott állatokat, pontosabban rókákat feltűnni. Ezen bizony még a nagypapája is elcsodálkozott. Rókák a nagyváros forgalmas főutcáján? Ez meg hogy lehetséges? Magyarázatot eleinte nem talált a jelenségre, ennek ellenére a rókák gyakori megjelenése tény volt, és maradt is ténynek. Később megoldódott a rejtély: a ház előtt két szemetes konténer állt, amit a rendetlen lakók gyakran szemét ürítés után nem zártak vissza.
Délutánonként négy óra volt, amikor a szülők közül először a kislány édesanyja jött meg a munkából, este pedig édesapja is hazatért. Amélia nagyon megörült édesanyja jöttének, szerette volna, ha mamája ettől kezdve csak vele foglalkozik. Egy kis ideig valóban tudtak együtt játszani, örülni egymásnak. Amelia megmutatta neki az aznap általa készített rajzokat is. Ami a kettőjük közötti további küzdelmet illeti, úgy látszott, hogy a pelenkázás területén a csaléteknek köszönhetően ez megszűnt, de ez az állapot itt sem tartott örökké, és néhány hét múlva újra jelentkezett.
A nagypapa értelmezésében kettejük viszonyában ő volt az aktív fél, unokája a passzív, szenvedő fél. Unokája szülei kérésére utazott Londonba, hogy vigyázzon leányukra. Kettőjük viszonyát az egymás ellen folytatott „küzdelem” jellemezte. Amelia kettőjük viszonyát inkább „játéknak” tartotta, melyben ő volt a játékmester. A kettőjük közötti küzdelemben, mert noha ezt Amélia játéknak tekintette, azért ez mégis kemény küzdelem volt, a kislány egy merőben új módszert alkalmazva a humort, a tréfát használta fel eszközként a feladat sikeres teljesítése érdekében. Amit a nagypapája vele szembeni, engedetlen magatartásnak, rosszindulatú tettnek tartott, az valójában a kislány által alkalmazott eszköz volt a cél eléréséhez. Minden egyes esetben szokatlan magatartással, tettekkel fel akarta rázni, ki akarta zökkenteni a megszokottakból nagypapát. Az új módszer alkalmazása azonban mégsem vált be. Amélia, Jeanne d’Arc-i hévvel és elszántsággal, kezében kard helyett a tréfa fegyverével indult megrohamozni egy erődöt. Azt az erődöt, amely nagypapája által képviselt makacs nézeteket védte...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. A nagyanyók haja fehér volt, szép kis kontyban feltűzve, a szoknyájukat pedig kötényke takarta. Ezek a nagyik már részt vettek egy kifli sütő versenyen. Mikor vége lett, benevezték a nagyapókat a kenyérsütő versenyre. - Hogy mit kell csinálnom? Eközben a másik nagyapó megpödörte a bajuszát, és ő is neki látott. A harmadik nagyapa hátra csapta a kalapját, az asztalra csapott, és ezt mondta -Na, akkor lássunk neki! Mi is kell hozzá? Kell hozzá kemény tojás. A negyedik nagyapó meghúzta a nadrágszárát, csettintett egyet a nyelvével, és beleöntött egy csupor mézet a tálba, tett bele egy kiló cukrot, meg egy kiló savanyú káposztát. Amikor pedig kisültek a nagyapó-kenyerek, azt nagyon senki nem merte megkóstolni. Még a kutyák is visítva menekültek előlük. No, a nagyapák megfogadták, hogy soha többé nem sütnek kenyeret, hanem inkább azt csinálják, amihez értenek. Itt a vége, fuss el véle!
