Móra Ferenc (1879. július 19. - 1934. február 8.) magyar író, újságíró és múzeumigazgató volt, aki a magyar gyermekirodalom egyik legkedveltebb alkotója.
Szegényparaszt családból származott, apja Móra Márton foltozó szűcslegény, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony volt. Tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen végezte, ahol földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett. A nehéz körülmények miatt segédtanárként csak egy évig tanított a Vas vármegyei Felsőlövőn.
Később a Szegedi Napló munkatársaként került Szegedre, ahol 1913 és 1919 között a lap főszerkesztője volt. A Szegedi Napló az egyetlen hírlap volt, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába.
Móra Ferenc a régészet területén is tevékenykedett, ásatásokat végzett, majd a múzeum igazgatója lett. Élete során számos tisztséget töltött be, és íróként is jelentős értéket képviselt. Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának érzékeny ábrázolója volt.
Móra Ferenc tagja volt a Dugonics Társaságnak, a Petőfi Társaságnak, a Szegedi Múzeumbarátok Egyesületének, a Magyar Szabadkőművesek Társaságának, valamint a Kisfaludy Társaságnak. 1934-ben, Szegeden halt meg.
Móra Ferenc sok mesét és ifjúsági történetet írt, amelyekben gyakran jelennek meg gyerekek, állatok és hétköznapi emberek. Meséi egyszerű, könnyen érthető nyelven íródtak, mégis mély érzelmeket és fontos tanulságokat hordoznak. Leghíresebb művei közé tartozik a Kincskereső kisködmön, amely egy megható gyermektörténet, valamint a Dióbél királyfi és számos kedves mese és elbeszélés.
Műveiben gyakran jelenik meg a gyermeki világ, a szegényebb emberek élete és a magyar vidéki mindennapok hangulata.
Móra Ferenc élete és munkássága
Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. - Szeged, 1934. február 8.) magyar író, költő, újságíró, régész, muzeológus, a „tiszteletbeli makói”. Szegényparaszt családból származott, apja Móra Márton foltozó szűcslegény, majd szűcsmester, anyja Juhász Anna kenyérsütő asszony volt.
Tanulmányait - a család szegénysége miatt - nehéz körülmények között végezte.
Innen még a század elején a Szegedi Napló munkatársaként került Szegedre. A lapnak 1913-1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amelyik nem állt a világháborús propaganda szolgálatába.
1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa volt, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte.
Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány.
Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg.
1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa volt, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.
Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920).
Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója volt. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos stílus jellemzi.
Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden, azonban ez nem az eredeti teljes szöveg volt, hanem cenzúrázott változat, amely több mint 200 változtatást - természetesen nem az író szándékai szerinti változtatást - tartalmazott.
1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták, a magyar ifjúsági irodalom klasszikusává tették.
1904-ben került a szegedi „Kultúrpalotához” - a mai Móra Ferenc Múzeumhoz -, a természetrajzi tár rendezésére. E tevékenységen túl részt vett a néprajzi gyűjtésben is, de - mint múzeumi szakember - közismertté ásatásai révén vált. Az akkori igazgató, Tömörkény István volt. A munkáért a város fizetést nem tudott biztosítani, de a végeztével Tömörkény Mórát, mint szakdíjnokot maga mellé vette.
Első ásatására Tömörkény küldte ki. 1907-től indult a csókai ásatása, melyet aztán hét szezonon keresztül folytatott. Ez tekinthető egyik legnagyobb ásatásának.
1908-ban részt vett egy kolozsvári régészeti tanfolyamon, ahol a tudomány akkori állása alapján legkorszerűbbnek tekinthető ásatási módszereken túl alapos tipológiai ismeretekre is szert tett.
1917-től, Tömörkény halálától Móra vette át a Kultúrpalota irányítását. 1920-ban felvette a múzeum numizmatikai gyűjteményének kezelésére Banner Jánost, aki 1925-től már önálló ásatásokat is folytatott a megyében.
Móra múzeumi évei alatt 104 lelőhelyen ásatott, és 12 régészeti témájú cikke jelent meg.
Pályafutását, és a vidéki múzeumok működését abban a korban az általános pénzhiány jellemezte. Többször előfordult, hogy nem tudtak feltárni egy-egy ígéretes lelőhelyet, mert ennek munkálatait a múzeum ásatásokra kapott pénzösszege nem tudta fedezni.
1925-ben Balázs Péter, Kunágota segédjegyzője küldött néhány leletet Mórának, melyek homokbányászat közben kerültek elő. Móra még az év októberében elkezdte az ásatásokat, s a munkások által megbolygatott síron kívül még öt sírt tárt fel. Ebből három bolygatatlan és három erősen bolygatott volt. A sírokban talált leleteknek már akkor ismert volt több hazai analógiája (nyílhegyek, szíjelosztók), így Móra nagy biztonsággal a honfoglalás korára tudta keltezni az előkerült leleteket.
Az Ethnographia 1932-ben megjelent 43. számában Móra a népvándorlás kori temetők néprajzban előforduló lehetséges párhuzamait foglalta össze. A cikk megírása előtt olyan nagy népvándorlás kori temetőket tudott feltárni, mint a Deszk D, a makkoserdei, a Fehértó A, valamint a Kiszombor B temető, mindegyikben több mint 200 sírral.
A dolgozat első felében az egymás mellett elhelyezkedő egykorú temetők helyzetét vizsgálta meg. Felvetette, hogy Fehértó A (352 sír) és Fehértó B (90 sír) között társadalmi különbség állhatott fenn: míg az A temetőbe a köznép, a B temetőbe az „urak”, a gazdagok temetkeztek. Ezt a következtetést arra alapozta, hogy a B temető sírjai a másikéihoz képest nagyobbak és sírmellékletekben gazdagabbak voltak.
Ugyanebben a részben foglalkozott a sírjelölésekkel, s arra a megállapításra jutott, hogy a sírrablások precíz volta miatt kellett lennie valamiféle sírt, és társadalmi rangot jelző fejfának.
A dolgozatban felismeri a gyékény temetkezésekben játszott szerepét, valamint igazolja a rönkfa koporsós temetkezéseket.
Egyértelműen cáfolni tudta azt a toposzt, miszerint a lovas temetkezések esetében a halottakat lóháton temették volna el. Leírja, hogy háromféle lovastemetkezés létezett a népvándorlás és honfoglalás korában: a teljes lovas, a ló fejével és lábszáraival való temetkezés, és a jelképes temetkezés, amikor csak a lószerszám kerül a sírba, ló nem.
Mórát mind kortársai részéről, mind pedig a későbbi kutatóktól sok bírálat érte. Kortársai főként a Szeged város illetékességi területén kívüli ásatások miatt támadták, amiben volt is némi igazság. Későbbi pályatársai közül sokan csak szerencsés kezű amatőrnek tartották. Való igaz, hogy Móra pályájának elején több szakmai hibát is elkövetett (mint a csókai leletek nem objektumonként való elkülönítése, valamint a részletes dokumentációk hiánya), ezek azonban nagyrészt jellemzőek voltak kortársai ásatásaira is.
1902. július 14-én kötött házasságot, felesége Walleshausen Ilona (1880-1953) volt, akivel még 1896-ban ismerkedtek meg annak köszönhetően, hogy Móra korrepetálta a lány érettségire készülő fivérét. 1898-ban jegyezték el egymást, de a házasságkötésre csak akkor vállalkoztak, amikor az ifjú vőlegénynek már biztos állása volt a Szegedi Naplónál.
Házasságukból egyetlen lány született, Móra Anna, aki az író sok művében megjelenik, Panka néven. Ő később Vészits Endre mérnökkel kötött házasságot, melyből két gyermek született, Vészits Ferenc - az első unoka, aki Móra munkáiban leggyakrabban „a Vadember” vagy „ifj. Ferenc” néven bukkan fel - és húga, „Mötyő”.
„Senki se tudja a világon, csak te fogod megtudni most, hogy én akkor nemcsak azt nem szerettem, a kivel esküvőre mentem szánalomból, hanem nagyon szerettem egy lányt, a ki azóta rég meghalt s Erdélyben van eltemetve. Az ő karjaiból, a számon az ő csókjaival mentem az idegen lányhoz, a kit esküvőre kellett vezetnem s a kiről tudtam, hogy másra fogok gondolni, a mikor megölelem.
Boldogtalan házassága mellett Móra gyakran kereste a vigasztalódást más nők társaságában. Első szeretője, akiről az irodalomtörténet tud, Löllbach Emma volt, egyik közeli barátjának, Domokos Lászlónak a felesége. Hasonló viszonya volt a már özvegy Gulácsy Irén írónővel, valamint egy másik közeli barát, Diósszilágyi Sámuel makói kórházi főorvos nejével, Dybisewszky Annával, „Ninuskával” is. Egyes feltételezések szerint ők ketten több ezer levelet váltottak, néha napjában többet is - 1921. november 22-én kelt Móra első ismert, Ninának írott lapja, az utolsó ismert levelet pedig 1933. szeptember 20-án keltezte -, a küldemények közül 169 maradt az utókorra.
Móra Ferenc túl volt már az ötvenen, amikor kétunokás nagyapaként elérte életének egyik igazi (talán legigazibb) és egyben utolsó, nagy szerelme: a Panka lányával közel egykorú, akkor 30 esztendős Kalmár Ilona (1902-1986) személyében, akit a halála előtt alig másfél évvel ismert meg.
Az író 1932 nyarán ismerkedett meg a nála több mint 22 évvel fiatalabb Kalmár Ilonával a balatonföldvári Zrínyi Szállóban, ahová ő pihenni és alkotni érkezett, a lány pedig - aki akkoriban leginkább népművészeti kézimunkák értékesítéséből élt - nyaranta bridzsoktatóként dolgozott ott, hogy a szállóvendégek időtöltését így tegye változatosabbá.
A találkozásból egy titkos, forró szerelem született, mely a balatoni egy hónap után a pesti Britannia Szállóban lebonyolított titkos randevúkkal folytatódott és egészen Móra haláláig tartott, dacára annak, hogy Ilona jegyben járt már a megismerkedésük idején is.
A szerelmesek levelezése két párhuzamos szálon futott: az író a leveleinek „hivatalos” részét „Horváth Istvánné őnagyságának” címezte, ezek az ifjú rajongónak, illetve a baráti házaspárnak szóltak és jellemzően semleges témákat érintettek, ennek megfelelően Ilona férje is olvashatta őket. A titkos levelek ellenben »poste restante« (=postán maradó) jelöléssel érkeztek a pesti főpostára és ott a címzett, „Földváry Kica kisasszony” kezeihez.
A leveleket az asszony a zsidóüldözések idején a gettóban is magánál tartotta, illetve 1986-ban bekövetkezett haláláig őrizte - méghozzá úgy, hogy 1964-ben a levelezés 1933. március 1-25. között született, Móra nehezen kiolvasható írásával készült darabjait saját kezűleg kis füzetekbe másolta át.
A „publikus” leveleket a múzeum 1957-től kezdte beleltárazni, míg a titkos, vaskazettában megőrzött anyag Kalmár Ilona 1979. október 17-én kelt, kézírásos végrendelete alapján 1986 óta gyarapítja a múzeum gyűjteményét.
Az irodalomtörténet számára azonban még ezután is évtizedekig dilemmát jelentett, hogy bemutathatóak-e ezek a dokumentumok, és nem jelentene-e a publikálásuk imázsrombolást a magyar kultúrtörténet ikonikus, széles körű vélekedés szerint feddhetetlennek gondolt alakjával szemben.
A kisfiú a padlásról hozott könyveket és azokat kezdte olvasni hangosan az udvaron. A legvastagabb "A magyarok történelme" volt. Az olvasó fiút a kakas is megcsodálta.
De nem sokáig csodálhatta, mert az anyja eladta a kakast, hogy az árából könyvet vegyen a fiúnak. Az ezeregy éjszakai meséit vette meg neki, és azt mondta, hogy ne mondja el az apjának, hanem majd őneki olvasson belőle.
A kakas története a hazugságok és a megtévesztés veszélyeire hívja fel a figyelmet, arra, hogy az igazságot soha nem szabad elhallgatni.
Kakas története a hazugságok és a megtévesztés veszélyeire hívja fel a figyelmet, arra, hogy az igazságot soha nem szabad elhallgatni.
Hol volt, hol nem volt, Dorogon túl volt. Ürögön innen volt, volt egyszer Iregen egy bíró, annak volt egy kisfia meg egy kis kakasa. Hát ahogy a kis kakas egyszer a szemétdombon kipérgél-kapirgál, talál egy fületlen gombot. Nosza, felugrik vele az ól tetejére, s elrikkantja magát hét határ hallatára:- Kukurikú, Kelemen! Mit leltem a szemeten!
Az iregi bíró fia, Kelemen, kis kakashoz odaugrik sebesen.- Nézem csak, kis kakas, mid van neked? - kérdezi tőle.- Nem tudom, micsoda, nem is adom oda - feleselt a kis kakas, s nagy hirtelen beugrott a sövény közé. De Kelemen is utána eredt ám, s az iregi bíró fia úgy megbúbolta az iregi bíró kakasát, hogy biz az szegény feje egyszeribe eleresztette a fületlen gombot.- Kukurikú, Kelemen, ezt már el nem szenvedem; megbántottad a kis kakast, majd megbánod még te azt! - sivalkodott a kis kakas, s egyszeribe összetrombitálta a kakasülőről a falu kakasait:Hej, iregi kakasok, gyorsan ide szálljatok!Egy kukurintásnyi idő se telt bele, már akkor mind ott voltak az iregi kakasok. Öregbíró kakasa, kisbíró kakasa, kántorék kakasa, harangozó kakasa - több kakas nem volt Iregen.
Mit tanácskoztak, mint nem, azt csak az a szemfüles cserebogár tudná megmondani, amelyik éppen a fejük fölött repült el, ha az iregi bíró kakasa nagy elkeseredésében be nem kapta volna a cserebogarat. Elég az hozzá, hogy egy nagy fejű veréb az eperfaágról odacsiripelt a kakasgyűlésnek:- Hej, iregi kakasok, mi újság van nálatok?- Kerek fejű Kelemen, bosszút állunk Iregen! - felelték a kakasok.- Hosszú taraj, rövid ész! - csúfolódott a veréb.- Bizony, a fele se tréfa ennek! - meresztették a tarajukat az iregi kakasok. - Nem kel föl többet a nap Iregen, mert nem kukorékolunk neki.- Az iregi kakasok rettenetes okosok! - nevetett a veréb, továbbröppenve egy házzal.
A kakasok pedig nem mentek aludni, hanem keményen megrázták egymásnak a taraját.- Kakas tesz fogadást, huncut, ki nem állja! - annyit jelent ez kakasnyelven. No pedig még javában húzták a bőrt a fagyon az Iregiek, mikor a kántorék kakasa már elrikkantotta magát:- Kukurikú, virradóra, éjfél után három óra!Nosza, egyszerre talpon volt az egész Ireg, s mérgében majd lenyelte a fejét az iregi kántor kakasának.- Hát ez a kakasbecsület? - verte össze a sarkantyúját mérgében. - Ki a faluból a kántorék kakasával!Három kis kakas úgy kimarta maga közül a negyediket, hogy az meg se állt addig, ameddig az iregi torony ellátszott. Akik pedig otthon maradtak, azok még jobban megfogadták, hogy nem hallatszik többé kakasszó Iregen. Ne tudja a hajnal, mikor kell neki hasadni.
Hát, uramfia, a fél szeme még csukva volt a harangozó kakasának másnap, mikor már rágyújtott a nótára:- Kukurikú, emberek, hajnallik már, keljetek!Az lett biz ebből, hogy a harangozó kakasát is kiüldözték Iregről mint az igaz ügy árulóját. Majd azok mutatják meg, ki az igazi kakas, akik otthon maradtak: kisbíró kakasa, öregbíró kakasa. Kisbíró kakasa állta is a fogadását másnap hajnalig, hanem már akkor nem bírt magával:- Kukurikú, kelj, kelj, piros hajnal, serkenj!Nem is kellett egyéb a hajnalnak, egyszerre feltolta piros ábrázatát az ég alján.- Jaj, mit tettem, jaj, mit tettem! - sipított a kisbíró kakasa, s úgy világnak ment bújában, hogy még tán ma se állt meg.
Nem maradt már egyéb kakas Iregen, csak az öregbíró kakasa. Le se merte hunyni a szemét egész éjszaka, nehogy álmában elkukurintsa magát valahogy.„Jaj neked, Kelemen - gondolta magában-megfizetsz a füleden gombért! Jaj, neked, Ireg, sose látod többet a szép piros hajnalt, nem lesz, aki felköltse!”Néz, néz a sötétségbe az iregi bíró kakasa; hát egyszer csak megpirul az ég alja, s fölmosolyog rajta a szép piros hajnal. Mosolyog, mosolyog, egyre jobban mosolyog, szinte csúfolódik is:- Tudom ám én az időt kakasszó nélkül is!- Kukurikú, ilyen szégyen engem többet sose érjen!
Tavaszra a kisfiú már folyékonyan olvasta a kalendáriumot (= képes naptárt), és az újságpapírokat, amibe a piacon csomagolták az árut. Az apa azt mondta, hogy beadja a fiút a városi iskolába, ott majd neki való dolgokat olvashat.
Kakasdi mese
A Kakasdi mese egy klasszikus magyar népmese, amely Móra Ferenc tollából származik. A történet az irigység, a hazugság és az igazság erejét mutatja be.
A mese főszereplője egy kis kakas, aki egy napon egy fületlen gombot talál. Büszkén mutatja meg a bíró fiának, Kelemennek, aki irigykedve elveszi tőle a gombot. A kakas megsértődik, és bosszút esküszik. Összehívja a falu összes kakasát, és megbeszélik, hogy nem kukorékolnak többé, így nem virrad fel a nap.
A kakasok szándéka azonban nem valósul meg, mert egyesek közülük nem tartják be a fogadalmukat. A végén csak az öregbíró kakasa marad, aki egyedül próbálja megakadályozni a hajnal felkelését, de sikertelenül.
A mese tanulsága, hogy a hazugság és az irigység nem vezet jóra, és az igazságot soha nem szabad elhallgatni. A kakasok példája azt is mutatja, hogy a közösség ereje fontos, de ha az egyéni érdekek előtérbe kerülnek, akkor a közös célok is sérülhetnek.
A kakas története a hazugságok és a megtévesztés veszélyeire hívja fel a figyelmet, arra, hogy az igazságot soha nem szabad elhallgatni.
Móra Ferenc (1879-1934) magyar író, újságíró és múzeumigazgató volt, aki a magyar gyermekirodalom egyik legkedveltebb alkotója. Műveiben gyakran jelenik meg a gyermeki világ, a szegényebb emberek élete és a magyar vidéki mindennapok hangulata. Móra Ferenc sok mesét és ifjúsági történetet írt, amelyekben gyakran jelennek meg gyerekek, állatok és hétköznapi emberek. Meséi egyszerű, könnyen érthető nyelven íródtak, mégis mély érzelmeket és fontos tanulságokat hordoznak. Leghíresebb művei közé tartozik a Kincskereső kisködmön, amely egy megható gyermektörténet, valamint a Dióbél királyfi és számos kedves mese és elbeszélés.
