A csiklandozást nevetés és kacagás kíséri, ezért nem csoda, hogy sok családban kedvelt gyermekkori játéknak tekintik, hiszen ki ne szeretné gyermekét vidámnak és boldognak látni? A csiklandozás során közeli testi kontaktusban is vagyunk, ami nekik is, nekünk is nagy örömöt okoz. A szülőket, nagyszülőket is gyakran így nevettették a szüleik, és ezért ők is ehhez a módszerhez folyamodnak, hogy a kacagásukat előcsalják. A csiklandozás nem csak nevetésre ingerel, hanem a kapcsolatokat is építi. Valójában az evolúció szakértője, Charles Darwin már a 19. században észrevette, hogy a csiklandozás a szociális kötődés egyik mechanizmusa. Ha például az anya csiklandozza a kisbabáját, a baba nevet, és az anya még jobban csiklandozza, ami a kisded és a szülő közötti kommunikáció egyik formája. "A csiklandozási csaták adok-kapok epizódokból állnak, amelyek a szociális játék alapja lehet" - állítja Dr. Robert R. Provine, a Baltimore-i Maryland Egyetem pszichológia professzora. A csiklandozásnak lehet egy másik evolúciósan fontos funkciója is: "Mint ahogy a viszketés, úgy a csiklandósság is megvéd minket azáltal, hogy felhívja a figyelmet a külső ingerekre, mint a ragadozók vagy az élősködők" - mondja Provine. A csiklandozás e típusa, amit knismesisnek neveznek, ritkán nevettet meg, ez az a reakció, amely közös embereknél és állatoknál, mondja Dr. Christine R. Harris, a San Diego-i Kalifornia Egyetem pszichológiai docense. Gondoljunk csak arra, amikor a ló megrázza a farkát, amikor egy bosszantó légy odaszáll.
A csiklandozás lehetséges veszélyei
De mi van akkor, ha a gyerek egyáltalán nem élvezi ezt a fajta mókát? Gondolta volna valaha, hogy a csikizés lehet kellemetlen is? Ön is emlékszik azokra a gyermekkori pillanatokra, amikor szülei csiklandozták? Hogy érezte magát? Azért nevetett, mert élvezte, vagy azért, mert nem tehetett mást annak ellenére sem, hogy egyáltalán nem tetszett? A csiklandozás okozta fizikai szenvedés ellen az ember védtelen. Már a reneszánsz idején az orvosok ismerték a csiklandozás okozta fulladásos halált. Igaz, ezek extrém esetek voltak és nem valószínű, hogy a szülő halálra csikizné gyermekét. A csiklandozás nem csak a nevetést váltja ki, de egyúttal a dominancia jele is. A csiklandozott gyermek nevetése nagyon gyorsan könnyekké változhat, mivel a gyermek tudatosítja alárendeltségét. Képzelje el a következő szituációt - a domináns ember, vagyis a csiklandozó általában a csiklandozott felett helyezkedik el - fekszik rajta vagy valamilyen módon leszorítja őt, ami a dominancia egyértemű jele. A Michigani Egyetem kutatói arra mutattak rá, hogy hasonló helyzetnek lehetünk szemtanúi az állatvilágban is, ahol az alárendelt egyed automatikusan egy mosolyra hasonlító grimaszt mutat a domináns állat felé.
Bizonyára volt már olyan helyzetben, amikor jó bulinak tartotta egy másik személy csiklandozását és nem volt képes abbahagyni. Ezzel vigyázni kell. A kisgyermek néhány perc, sőt másodperc után a nevetés következtében nem képes kifejezni elutasító véleményét és az eleinte boldog kacagás könnyen kétsegbeesőbe fordulhat anélkül, hogy a domináns személy észrevenné. Ha legközelebb csiklandozni készül gyermekét, kérdezzen rá, mennyire kellemes ez neki és játék közben figyelje testbeszédét. Csiklandozással tudja a szülő a leggyorsabban mosolyra deríteni gyermekét. De miért nevet az ember, ha nem éppen élvezetes számára a csiklandozás? A válasz egyszerű - mert automatikus reakcióról van szó. A csiklandozás ugyanazt a mosolyt váltja ki mint a humor. A csiklandozás során jelentkező mosoly egy automatikus reflex eredménye. Kutatások kimutatták, hogy a gyermek akarata ellenére alkalmazott csiklandozás egy életen át tartó traumát okozhat nála. Míg a gyerekek egyik csoportja élvezi a csiklandozást a másik csoportnak fájdalmat okoz. Még mindig úgy gondolja, hogy a csiklandozás a legjobb módja a szeretet kimutatásának? Lehet, hogy az Ön gyermeke más véleményen van. Kérdezze meg élvezi-e a csiklandozást és ha nem, inkább egy viccel vagy grimasszal derítse jókedvre. Egy örömteli gyermekmosolyt bármikor csiklandozás nélkül is képes elővarázsolni.
A csiklandozás valóban csak gyerekjáték? Provine szerint a 40 év alattiak tízszer gyakrabban számolnak be arról, hogy megcsiklandozták őket az elmúlt héten, mint a 40 év felettiek. Az egyik nyilvánvaló magyarázat, hogy egyszerűen csökken a csiklandozásra való lehetőség, például ahogy a gyerekek nőnek. A korral a hormonális változások szintén csökkentik a csiklandozásra adott választ, ami szintén azt eredményezi, hogy kevesebbet csiklandoznak minket. Hogyan? Csak tegyük a kezünket a csiklandozó kezére. Ez egy olyan trükk, amit az orvosok jól ismernek. "Ha az orvos meg akarja vizsgálni a hasunkat, gyakran megkér minket, hogy tegyük a kezünket az övére." - mondja Dr. Wang. Ezzel ugyanazt a mozgást végezzük, mint az orvos, ami megtéveszti az agyunkat, mintha mi csiklandoznánk magunkat. Az a baj ezzel, hogy egy hirtelen támadás közben nehéz elkapni a csiklandozó kezét. Ez nem vicc: A csiklandozás megnevettet, ami égeti a kalóriákat. Az International Journal of Obesity című folyóiratban megjelent vizsgálat szerint 10-15 perc nevetés 10-40 extra kalóriát éget el naponta, ami évente fél vagy akár két kilót is jelenthet. Lássuk a legjobbakat! Az biztos, hogy a csiklandozás nem éget el annyi kalóriát, mint 45 perc az edzőteremben, de "minden kalória számít" mondja Dr. Macej Buchowski, a vizsgálat vezető szerzője.
Provine vizsgálatai közül az egyik szerint a csiklandozás egy kissé kevésbé kellemetlen a nőknek, mint a férfiaknak, és csaknem kétszer annyi nő sorolta a csiklandozást a "nagyon kellemetlen" kategóriába, mint amennyi férfi. Ez talán a nem megegyezésen alapuló vagy a nem-viszonzott szexuális érintéshez kapcsolódó rossz élmények miatt lehet, állítja Provine. A tudósok nem tudják, miért van az, hogy egyes emberek csiklandósabbak, mint mások. Provine szerint a csiklandozás élményének kellemessége közvetlenül a csiklandozó és a csiklandozott közötti kapcsolattal van összefüggésben, ez magyarázza, hogy bizonyos körülmények között miért reagálunk hevesebben.
A babák lábának egészsége és fejlődése
A mozgás a gyermekkor egyik legnagyobb élménye, lábaink egészségére pedig egész életünkben nagy szükségünk van. A csecsemőkor végéhez közeledve (8-12 hónapos kor között) egy újabb fontos állomásához érkezik a mozgásfejlődés: gyermekünk kapaszkodva feláll, majd hamarosan megteszi első lépéseit és elindul a felfedezni a világot. A járás fejlődése egyéni tempóban történik mindenkinél, a legtöbb baba átlagosan 13-14 hónaposan kezd el lépegetni. Alapvető fontosságú, hogy se a felállás folyamatába, se a járás tanulásába ne avatkozzunk bele! A csontoknak, izmoknak kellően meg kell erősödniük ahhoz, hogy a gyermek önállóan végre tudja hajtani ezeket a mozgásokat. Éppen ezért ne használjunk bébikompot, és ne sétáltassuk kézen fogva sem az önállóan még nem járó gyermeket! Tapasztalni fogjuk, hogy gyermekünk először széles alapokon, teljes talpon áll, majd amikor elindul, rövideket lépve totyog, miközböz karjaival egyensúlyoz. Előfordulhat, hogy lábujjaival is kapaszkodik, esetleg bokája kifelé dől vagy sokat álldogál lábujjhegyen. Ez természetes jelenség a járástanulás időszakában, az esetek többségében csak átmeneti állapotról van szó.
Amikor napjai javarészét már állva tölti a gyermek, ideje megfelelő lábbeli után nézni! Mindenképpen zárt sarkú, kemény kérgű, erős és jól szellőző cipőt kell választani, ami stabilan fogja a gyermek sarkát, illetve elősegíti a boka tartását. A cipőválasztás kapcsán időről időre felmerülő kérdés, hogy engedjük-e mezítlábazni gyermekünket. A mezítlábas sétának olyan felületen van jelentősége, ahol a láb izmai dolgozhatnak és az egyensúlyérzék javulhat. Így elsősorban egyenetlen felületen (pl. Az ideális gyermekcipő minden tekintetben követi a láb méreteit, a gyermekek lába azonban gyorsan nő: a totyogóké két-három havonta körülbelül fél cipőmérettel változik, míg a három-ötéves korosztályba tartozó gyermekeknél nagyjából négy-öthavonta kell cipőt cserélnünk. Serdülő gyermekünknek évente 1-2 méretet fog nőni a lába.
Gyakori lábfejlődési rendellenességek és azok kezelése
Kullancsláb (Pes equinovarus): Veleszületett, gyakran kétoldali lábtartási hiba, amit leggyakrabban méhen belüli mechanikai hatás okoz. Ha nincs egyéb kizáró ok, akkor már újszülöttkortól javasolt elkezdeni a gyógytornát, ami a befelé forduló lábfej passzív tornáztatását jelenti. A talp bőrének ingerlésével - enyhe csípés, simogatás - aktív lábmozgásokat is kiválthatunk. A torna egyúttal a lábszár, valamint a lábizmok erősítéséhez is nagymértékben hozzájárul. Ezeket az egyszerű tornagyakorlatokat − amit gyógytornász tanít meg a szülőknek − naponta többször el kell végezni, általában érdemes a baba tisztába tevéséhez, fürdetéséhez kötni. Amennyiben a tornásztatással nem érünk el eredményt, illetve az elváltozás súlyosabb, átmeneti gipszkötés válhat szükségessé.
Sarlóláb (Pes adductus): Újszülöttkori lábdeformitás, mely többnyire mindkét lábat érinti, fiúknál gyakrabban fordul elő. Sarlóláb esetén a talp elülső része sarlószerűen befelé hajlik. Fontos, hogy mihamarabb felfedezzék az elváltozást, hogy időben elkezdődhessen a célirányos gyógytorna, mely főként a lábfej oldalsó részének aktív ingerlését jelenti. Ha az ortopéd orvos úgy ítéli meg, szükséges lehet korrekciós sín vagy cipő (Bebax-szandál) viselése is. A cipőt a kezelőorvos állítja be és helyezi fel, és hat hétig folyamatosan kell viselnie a gyermeknek (csak fürdéskor vehető le).
O-láb és X-láb: Ezen elváltozások nem feltétlenül kórosak, általában nem csontrendszeri elváltozás áll a hátterükben. Születéskor legtöbbször enyhe O-láb észlelhető, ami valószínűleg az anyaméhben fennállott kényszertartás következtében jön létre, de örökletes tényező is szerepet játszhat a kialakulásában. A veleszületett O-láb meg szokott maradni csecsemőkorban, később azonban, amikor a kisgyermek járni kezd, fokozatosan kiegyenesedik. Orvosi vizsgálat akkor válik szükségessé, ha a befelé görbült helyzet nem korrigálódik kétéves korig, vagy tovább romlik. X-láb legtöbbször a járás megkezdése után (2-4 éves korban) alakul ki, hátterében a szalagok gyengesége áll. A jelenség az erre hajlamos gyermeknél súlygyarapodás, elhízás következtében fokozódhat, de ezekben az esetekben is jótékonyan hat a növekedés, illetve a diéta, a testsúly csökkenése. Korrekciós helyzetben végzett gyógytornával helyreállítható ez az elváltozás is, ám ha a görbeség jelentékeny, vagy ha nem normalizálódik 8 éves korra, ortopédiai vizsgálat, illetve műtét is szükségessé válhat.
Lúdtalp: A lúdtalp a boka és a lábfej hosszboltozatának süllyedésére vezethető vissza. A laza szalagok nem tartják a boltozatot kellően stabilan, és a láb felső és külső izmai sem egyformán erősek. A csecsemő „lúdtalpas” tűnő talpa esetén a boltozatot vastagabb zsírpárna tölti ki, ezt tévesztik össze a szülők gyakran a lúdtalppal. A növekedés során egyre nagyobb testsúly nehezedik a gyermek lábára. Hosszas ácsorgás, illetve járás során lábfájdalom lép fel, a kóros súlyelosztás miatt ezt nemegyszer gerincfájdalom is kíséri.
Megelőzés és kezelés
1. Legfontosabb a megelőzés! Ne késztessük a gyermeket túl korán felállásra és járásra, várjuk meg türelemmel, amíg magától elindul. Ha a kisgyermeket két kezénél fogva megemelve járatjuk, amikor ehhez az izomereje még kevés, elősegítjük a lúdtalp kialakulását. Ügyeljünk rá, hogy kisgyermekkorban se érje túlzott megterhelés a gyermeket!
2. A jó minőségű cipők viselése segít megelőzni a betegséget. A nagyon szűk vagy túlságosan merev cipők visszafordíthatatlan károsodásokhoz vezethetnek. Kb. 2 és 4 éves kora között, amikor a leggyorsabban nő a gyermek lába, általában félévente új cipőre lesz szüksége. Ha a lúdtalp már kialakult, legfontosabb a lábboltozat izmainak megerősítése lábtorna segítségével. Kisgyermekkorban, kifejezetten kifelé dőlő sarok esetén olyan cipőt kell viselnie a gyermeknek, amely a sarok befelé döntésével a láb helyzetét korrigálja - nevezhetjük ezt lúdtalpcipőnek is. Serdülőkorban a nagyobb igénybevétel, a sport, valamint az állandó izomfeszülés fájdalmakhoz, gyulladásos jelenségekhez vezet. A gyermek fáradékonyságról, a lábszár elülső élének fájdalmáról számol be. A panaszok a kényelmes cipő mellett az egyre könnyebb és tökéletesebb lúdtalpbetétek használatával csökkenthetők. Lúdtalpbetétet az ortopéd szakorvos ír fel, a betét mindig a gyermek lábára van tervezve. Ilyen esetben a gyermek valamennyi cipőjében szükséges a betét használata, és a láb méretének változásakor a betétet is cserélni kell! Lúdtalpbetét használatakor 1-1,5 évente érdemes kontrollra menni, hogy ellenőrizhessék a betétet és a talpat.
Az emberi élet KEZDETE, ahogy még soha nem láttuk
A csiklandozás közben közeli testi kontaktusban is vagyunk, ami nekik is, nekünk is nagy örömöt okoz. Ám a csiklandozás kétélű fegyver: előcsalja a nevetést, de gyakran ezzel együtt sok-sok rossz érzést is okoz. Legtöbbünk emlékszik olyan alkalmakra gyerekkorunkból, amikor a csiklandozás egyáltalán nem esett jól. Igen, nevettünk, de ez nem jóleső nevetés volt. Nevettünk, mert nem tehettünk mást. A csiklandozás ingerére a testünk nevetéssel válaszolt, de közben azt kívántuk: bárcsak abbahagynák, ez túl sok! De mert nem tudtuk abbahagyni a nevetést, a felnőttek nem vették komolyan a tiltakozásunk. A csiklandozás által kiváltott nevetés egy testi reakció, ami fölött nincs uralmunk. Olyan, mint amikor tüsszentenünk kell: nem tudjuk megakadályozni. Szüleink, rokonaink, abbéli jó szándékukban, hogy minket nevetni halljanak, akkor is gyakran folyatták a csiklandozást, amikor az nekünk egyáltalán nem volt jó. Ám ha ez volt az egyetlen módja annak, hogy együtt nevettünk a szüleinkkel, akkor gyakran úgy döntöttünk: rendben, legyen, csak érezzük szüleink szeretetét, figyelmét, közelségét! Ezzel ugyanígy vannak gyerekeink is. Ha kettőnk között ez az általános módja az együtt nevetésnek, akkor úgy tűnhet, szeretik, ha csiklandozzuk őket, esetleg ők maguk kérik. Ám gyakran azt tapasztaljuk, hogy egy ilyen játék után, „elvadulnak”, bántják a testvérüket, nem tudnak a szemünkbe nézni. Ezért, ha már csiklandoztuk őket, érdemes a csiklandozós együttlétek forgatókönyvét kicsit átírni, úgy hogy a helyzet feletti irányítás visszakerüljön a gyerekhez, és a csiklandozás csak úgy, annyit, és akkor történjen, ahogy az neki jó. A gyerekek már ettől nagy kacagásban törnek ki: ezzel a kacagással oldják annak a helyzetnek feszültségét, hogy olyasmi fog velük történni, aminek nem lesznek teljesen urai. Ha ezt a folyamatot ők irányíthatják, akkor ettől erősödnek, ellenállóbbak lesznek, és arra készítik fel magukat, hogy más helyzetekben, ahol szintén nem teljesen urai a történéseknek, megállják a helyüket. Tegyünk úgy, mintha meg akarnánk csiklandozni őket, de igazából ne érjünk hozzájuk, csak ismételjük ezt annyiszor, ahányszor csak nevetnek rajta. Ha mégis kérik, hogy érintsük meg őket, az érintésünk legyen nagyon finom, és figyeljük a reakciójukat. Amint azt látjuk - vagy halljuk, mert a gyerek ki is fejezi, - hogy ez sok, vonuljunk vissza. Ha a gyerekünk már megélte, hogy a csiklandozás során tehetetlen, akkor ez a fajta játék nagyon gyógyító lesz neki. Ahogy akkor is, ha más helyzetek kapcsán tehetetlennek érezte magát. Ilyen módon visszanyeri a helyzet irányítása feletti bizalmát és képességét, és kikacagja magából a felgyűlt félelmeket. (Amit gyakran egy kiadós sírás követ, amit szintén nagyon érdemes „végigböjtölnünk”, lsd. Ám legjobb, ha el sem kezdjük a csiklandozást. A nevetés, az együtt nevetés valóban a legjobb „cementelő anyag” egy kapcsolatban, és gyerekeinknek és nekünk is nagy szükségünk van rá, hogy ilyen közös élményeink legyenek. Ez építi közöttünk a bizalmat, és ezek azok a pillanatok, amikor úgy érezzük, minden jól van, jó szülők vagyunk. Ezért a Kapcsolódó Nevelésben van egy olyan eszköz, amit úgy hívunk, a Nevetés meghallgatása. Ennek lényege, hogy „követjük a kuncogást”, azaz azt csináljuk, ismételjük újra és újra, amin a gyerekünk nevet. Ha azt vesszük észre, hogy nevet, amikor ügyetlenkedünk, és elbotlunk egy kőben, akkor újra úgy teszünk, mintha elbotlottunk volna. Ha nevet azon, hogy fancsali képet vágunk, mert túl sok citrom került a teánkba, akkor újra kortyolunk, és még fancsalibb képet vágunk. A nevetéssel oldjuk az adott helyzet, vagy valami régi történet feszültségét, félelmét, szégyenérzetét. A gyerekek a legtöbb olyan helyzeten nevetnek, ahol megfordulnak a hatalmi viszonyok: amikor mi vagyunk azoknak az érzéseknek és helyzeteknek az elszenvedői, amelyek bennük félelmet, szégyenérzetet keltettek. Nevetnek, ha ők adnak nekünk oltást, és mi kétségbeesve tiltakozunk. Nevetnek, ha ugrabugrálva kiabáljuk, „jaj, bepisilek, jaj bepisilek”. Ha - amikor ők át akarnak menni a másik szobába - mi azt kiabáljuk „ne menj el!”, és akkor is, ha - amikor nem hagynak minket a számítógépen dolgozni - tettetett frusztrációval, játékosan azt dörmögjük újra és újra: „hát ilyet, hát valaki nem hagy dolgozni!”. Kikacagják magukból az oltás, a bepisilés, az elválás, a haragunk miatti félelmeket.
A kisbabák megrázása a 3 év alatti gyermekeket érintő leggyakoribb bántalmazási formák egyike, amely rendkívül súlyos sérüléseket okozhat a babáknak. A „megrázott gyermek szindróma” gyakoriságáról nincsenek pontos hazai adatok, ám nemzetközi adatok szerint ez az egyik vezető halálok a bántalmazott csecsemők és kisded korúak körében, akik pedig túlélik, azok is komoly sérüléseket szenvednek. A kisbabák ebben a korban törékenyek és sérülékenyek, fejük a testükhöz képest nagy és súlyos (a teljes testtömeg egynegyedét teszi ki). A nyakizmok még erőtlenek a nagy fej megtartásához. Így erős rázás esetén az agyvelő, a csigolyák és a gerincvelő is sérülhet. Csecsemőkorban az agy különösen érzékeny a külső mechanikai erőbehatásokkal szemben. A hirtelen elmozdulás hatására a puha és sérülékeny agyállomány nekiütődik a koponyacsont kemény belső felszínének, így megsérül. Az agyat körülvevő erek a rázás hatására elszakadhatnak, és súlyos vérzések léphetnek fel, amelyek következtében a zárt koponyaűrben összegyűlő vér összenyomja az agyat, így megemelkedik a koponyán belüli nyomás. Ez súlyos és maradandó sérülésekhez vagy akár halálhoz is vezethet. A baj megelőzhető! Forrás: Magyar Gyermekorvosok Társasága - dr.
