A terhesség kilenc hónapja alatt a kismamák minden egyes ultrahangvizsgálatot izgalommal és némi szorongással várnak, remélve, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik. Az egyik leggyakoribb kérdés, amely a harmadik trimeszter közeledtével felmerül, a baba elhelyezkedése a méhen belül, hiszen ez alapjaiban határozhatja meg a szülés menetét. Bár a legtöbb magzat a harmincadik hét környékén már kényelmesen elhelyezkedik koponyavégű pozícióban, előfordulhat, hogy a kis jövevény úgy dönt, a „hagyományos” út helyett inkább csücsülő vagy álló helyzetben marad. A magzatvízben való lebegés szabadsága lehetővé teszi, hogy hol fejjel lefelé, hol keresztben, hol pedig farral lefelé pihenjen a kicsi, miközben izomzata és idegrendszere fejlődik. A harminckettedik hét után a legtöbb baba már nem végez teljes fordulatokat, hanem a fejét a medencebemenet felé irányítja, felkészülve a születésre. Amennyiben ez nem történik meg, az orvosok és szülésznők fokozott figyelemmel kísérik a további heteket, bízva a spontán fordulat lehetőségében.
Ha a baba fekvéséről beszélünk, a magzat és az anya hossztengelyének egymáshoz való viszonyát értjük alatta. Hosszfekvés esetében a magzat hossztengelye az anya hossztengelyével párhuzamos, koponyavégű hosszfekvésről akkor beszélünk, ha a baba fejjel a föld felé helyezkedik el az anyaméhben. Ez az ideális pozíció a szüléshez, hiszen a baba fejjel előre bújik ki a szülőcsatornán. A kismama érezheti is, ahogy a baba feje ékelődik be, nyomhatja a medencéjét, ami okozhat kellemetlenségeket a terhesség végén. A legjobb, ha a feje búbja van a szülőcsatorna felé, az arca pedig az anya háta felé fordul. A fejét ilyenkor előre hajtja, az állát behúzza. Ez a leggyakoribb fekvés, és ez a legjobb a természetes szülés szempontjából.
A medencevégű hosszfekvés (farfekvés) nagyon gyakori a terhesség alatt, de a babának legkésőbb a 36. hétre be kell fordulnia. Ez azt jelenti, hogy a babának a feneke van a szülőcsatorna felé, azaz gyakorlatilag csücsül az anyaméhben. A medencevégű fekvéses, avagy farkekvéses babák esetében magasabb a komplikációk kockázata. Amennyiben a medencevégű fekvéses szülés hüvelyi úton történik, nagyobb a sérülés kockázata a szülés során vagy azt követően, mint a fejvégű fekvésben lévő babáknál. A hüvelyi úton születő medencevégű fekvéses babáknál nagyobb a valószínűsége a születési sérülésnek, mely során a csípőízületi vápa és a combcsont szétválnak. Emellett a köldökzsinórral kapcsolatos komplikációk is gyakoribbak a medencevégű fekvéses szülésnél, ha az hüvelyi úton történik. Ilyenkor ugyanis a köldökzsinór könnyen leszorulhat, ami oxigénhiányt, így idegi és agykárosodást okozhat. A legtöbb orvos medencevégű fekvés esetén császármetszést javasol, különösen először szülő nőknél, akiknek a szövetei még feszesebbek. Ugyanakkor vannak orvosok, akik támogatják a természetes szülés megpróbálását medencevégű babáknál, de ők is inkább többedszer szülő nőknél teszik ezt. A többség általában a császármetszésre voksol, mert mind az anya, mind a baba szempontjából ez a legbiztonságosabb út. A statisztikák alapján a terhességek körülbelül 3-4 százalékában marad a magzat farfekvéses a szülés megindulásának pillanatáig, ami bár alacsonynak tűnhet, évente több ezer családot érint Magyarországon is. Ez az elhelyezkedés nem betegség és nem is fejlődési rendellenesség, csupán egy olyan anatómiai állapot, amely speciális figyelmet és szakértelmet igényel a gondozás során.
A farfekvésnek több típusa is létezik. Részleges farfekvés esetén a baba a lábszárát hosszában kinyújtja a teste mellett, lábfeje az arc magasságában van. A szüléskor a feneke jelenik meg először. Totális farfekvés esetén a baba, teste előtt behajlított lábbal ül, a medencén áthaladva combját szétnyitja és szüléskor elsőként a lába jelenik meg. Ezt a két típust lehet még kombinálni is: egyik láb kinyújtva, a másik pedig behajtva. Végül létezik a térdtartásos farfekvés is, ami a lábtartás egy speciális esete, és bár a gyakorlatban ritkán találkozunk vele, a diagnózis során fontos azonosítani. A típus meghatározása elengedhetetlen a szülés módjának megtervezéséhez, hiszen bizonyos pozíciók esetén a természetes szülés kockázata jelentősen magasabb lehet.
Ferdefekvés esetén a magzat hossztengelye az anya hossztengelyével kisebb, mint 90°-os szöget zár be. Harántfekvés vagy keresztirányú fekvés esetén a magzat hossztengelye az anya hossztengelyével derékszöget zár be. A harántfekvés abszolút császárindikáció. Ebben az esetben nyilvánvalóan esély sincs rá, hogy a szülő csatornán keresztül távozzon, ezért ez a fekvés abszolút császárindikáció. Egyetlen kivétel lehet: ha ikerszülésnél csak „B” baba, vagyis a másodikként világra jövő gyermek harántfekvéses, ő ugyanis befordulhat vagy befordítható, miután a testvére megszületett. Haránt- vagy ferdefekvés esetén a medence „üres”, és itt a legnagyobb kockázat, hogy egy idő előtti burokrepedésnél a köldökzsinór előesik, a keringés benne akadályozottá válik, és a magzat élete így veszélybe kerül. Emiatt ilyen esetben a várandósok már sok helyen a 34. héttől kórházi megfigyelés alatt vannak, hogy szükség esetén azonnali császármetszésre legyen mód.
A medencevégű fekvésnek, valamint a harántfekvésnek, tehát amikor a baba nem fordul be, nem mindig van oka, van, amikor semmilyen indokot nem találunk rá, egész egyszerűen az a baba valamiért így érezte jól magát. Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, amikor jó oka van a rendellenes fekvésnek. Ilyen lehet például egy normálisnál rövidebb köldökzsinór, ami nem engedi a babát befordulni, vagy amnionszalagok, amnionkötegek is képezhetnek számára akadályt. Túl kevés vagy szivárog a magzatvíz, esetleg valamilyen anyai méhfejlődési rendellenesség is okozhatja. A méhlepény elhelyezkedése szintén meghatározó lehet; ha a lepény a méh alsó szakaszán tapad meg, útját állhatja a magzat fejének, aki így kénytelen a tágasabb felső részben maradni. Emellett a köldökzsinór hossza is szerepet játszhat: egy viszonylag rövid zsinór megakadályozhatja, hogy a baba teljes fordulatot tegyen a méhen belül. A többször szült nők esetében a méhizomzat lazább szerkezete miatt a baba gyakrabban váltogatja a helyzetét, és néha egyszerűen csak „elmarad” a végső fordulat. Ikerterhességnél pedig a helyhiány a legfőbb tényező, hiszen két magzatnak kell osztoznia a szűkös területen, így gyakori, hogy legalább az egyikük farfekvésben marad.
A szakemberek több módszert is alkalmaznak annak megállapítására, hogyan helyezkedik el a gyermek a méhen belül. A legrégebbi és legelterjedtebb manuális technika a Leopold-féle műfogások sorozata, amely során az orvos vagy a szülésznő tapintással határozza meg a magzat részeit. Bár a tapintásos vizsgálat nagy gyakorlattal igen pontos lehet, a modern orvostudomány az ultrahangos vizsgálatot tekinti a „gold standard”-nek a diagnosztikában. Az ultrahang nemcsak a fekvést erősíti meg, hanem pontosan megmutatja a farfekvés típusát, a magzatvíz mennyiségét, a lepény tapadási helyét és a magzat becsült súlyát is. A kismama saját megfigyelései is sokat segíthetnek: a farfekvéses babák rúgásai általában mélyen, a húgyhólyag környékén vagy az alhasban érezhetők, míg a fejük kemény domborulatként jelentkezhet a bordakosár alatt. Sokan panaszkodnak arra, hogy a baba feje nyomja a gyomrukat vagy a rekeszizmukat, ami légszomjat vagy gyomorégést okozhat.
Miért nem fordul be a baba? Amikor kiderül, hogy a magzat farfekvésben maradt, sok édesanya önmagát hibáztatja, vagy keresi a választ arra, hogy mi rontotta el a folyamatot. Valójában az esetek többségében olyan élettani vagy anatómiai tényezők állnak a háttérben, amelyekre az anyának semmilyen ráhatása nincs.
A magzat fordításának lehetőségei
Sok anyuka szívesen próbálkozik először szelídebb, otthon elvégezhető módszerekkel, mielőtt orvosi beavatkozásra kerülne sor. Az úgynevezett Enkin-torna abból áll, hogy a kismama kétóránként 15 percet térd-könyök helyzetben tölt, a gyakorlatot ajánlott 1-2 héten át végezni. Hasonló hatással bírhatnak olyan jógagyakorlatok, melyek során a gravitációt próbáljuk kihasználni a beforduláshoz: pl. lefelé néző kutyapóz, guggolás széles terpeszben. Vannak, akinél beválik a hideg-meleg borogatás (has alsó részére meleg borogatás, a felső részére törölközőbe csavart jégzselé vagy fagyasztott zöldség), ugyanis a babák ösztönösen a meleg irányába fordulnak. A magzatok kíváncsiságát kihasználva szokták javasolni, hogy tegyünk a has alsó részéhez hangszórót kellemes zenével vagy zseblámpát.
A 36-37. hét után az orvos vagy a bába egyéni mérlegelés után megpróbálja az ECV-t (externalis cephalicus versio), vagyis a külső fejrefordítást, feltétele, hogy a magzati far még ne rögzüljön az anyai medence bemenetben. Kórházi körülmények között külföldön elterjedt a magzat kézi fordítása - angolul external cephalic version, ECV - a megfelelő pozícióba, Magyarországon csak egy-egy szakember tudja alkalmazni ezt a technikát. Gyakorlott kezekben egészen jó arányban sikeres - körülbelül 50% -, de nem titok, hogy az anya számára kissé kellemetlen, fájdalommal járó beavatkozás. Az ECV során az orvos óvatosan megemeli a magzat fenekét a medencéből, majd lassú, határozott nyomással segíti a babát egy bukfenc elvégzésére. Az eljárás előtt gyakran alkalmaznak méhellazító gyógyszereket, hogy minimalizálják a méhizomzat ellenállását és kényelmesebbé tegyék a folyamatot az anya számára. Vannak azonban olyan esetek, amikor a külső fordítás nem javasolt vagy egyenesen ellenjavallt. Ilyen például a kevés magzatvíz, a méhlepény elölfekvése, a korábbi császármetszés vagy a magzati növekedési elmaradás. A külső magzatfordítás nem veszélytelen, a leggyakoribb kockázatai a következők: a szülés beindulása, idő előtti burokrepedés, vérzés - akár a baba akár az anya esetében, a magzati stressz, sürgősségi császármetszést igényelhet, a magzat visszafordulhat medencevégű fekvéses helyzetbe.
A 2000-es évek elején megjelent egy nagy hatású tanulmány (Term Breech Trial), amely azt sugallta, hogy a farfekvéses babák számára a császármetszés minden esetben biztonságosabb, mint a természetes szülés. Ez a kutatás alapjaiban változtatta meg a szülészeti gyakorlatot világszerte, és sok helyen rutinszerűvé vált a műtéti befejezés. Magyarországon az egyes kórházak protokollja és az orvosok egyéni tapasztalata nagyban eltérhet ezen a téren. A természetes út mérlegeléséhez több feltételnek is teljesülnie kell: a magzat becsült súlya nem lehet túl nagy (általában 3500-3800 gramm alatt), a farfekvés típusa egyszerű farfekvés kell, hogy legyen, a kismama medencéje pedig tágas és jól konfigurált.
A modern orvosi gyakorlatban létezik egy eljárás, amelyet külső fordításnak (External Cephalic Version - ECV) neveznek, és célja, hogy a babát kívülről, a hasfalon keresztül végzett finom mozdulatokkal fejjel lefelé fordítsák. Ezt a beavatkozást általában a 36-37. hét után végzik el kórházi körülmények között, ahol folyamatos ultrahangos és CTG kontroll biztosított.
A külső magzatfordítást kórházban végzik. A beavatkozás előtt ultrahangos vizsgálattal ellenőrzik a baba és a lepény fekvését, a magzatvíz mennyiségét, emellett pedig magzati szívhangvizsgálat is történik, hogy megbizonyosodjanak róla, az nem rendellenes. A méh izmainak ellazítására a kismama injekciót kaphat, de előfordulhat az epidurális érzéstelenítés is, hogy biztosan teljesen ellazult legyen. A külső magzatfordítás az anya hanyattfekvő helyzetében történik, az orvos a kezeivel enyhe nyomást gyakorol a hasra úgy, hogy fordulásra késztesse a babát. A kórházi és főleg azonnali műtéti háttér rendkívül fontos és készenlétben kell állnia neonatológusnak, aneszteziológusnak is a beavatkozás megkezdése előtt.
Milyen arányban sikeres a külső magzatfordítás? Még a sikeresen végrehajtott fejrefordítást követően is gyakran történik, hogy a magzat ismét visszafordul medencevégű fekvésbe. Ezért nagyon gyakran végződik császármetszéssel. A siker mértéke számos tényezőtől függ, beleértve az alábbiakat is: Milyen közeli a szülés várható időpontja? Mennyi magzatvíz van a baba körül? Hány terhessége volt már a kismamának? Mekkora a baba? Milyen a placenta helyzete? Milyen pozícióban fekszik a baba?
Az emberi élet KEZDETE, ahogy még soha nem láttuk
A farfekvéses babák édesanyjai számára a felépülés fizikai szakasza hasonló bármely más császármetszéséhez, de az érzelmi utómunka olykor intenzívebb lehet a tervezett út módosulása miatt. A faros babák megszületése után van néhány olyan speciális terület, amire a gyermekorvosok és a szülők is fokozottan figyelnek. Az egyik legfontosabb a csípőfejlődés ellenőrzése. Mivel ezek a babák a méhen belül hosszú ideig hajlított vagy nyújtott lábbal, a medencébe beszorulva helyezkedtek el, náluk statisztikailag gyakoribb a csípődiszplázia vagy a csípőízületi lazaság. Esetenként előfordulhat átmeneti tartási rendellenesség is, például a baba lábai még napokig vagy hetekig „emlékeznek” a méhen belüli pózra, és az arca felé húzza őket. Ez teljesen természetes, és az idő előrehaladtával, a szabad mozgás hatására magától rendeződik.
A farfekvés ténye sokszor egyfajta érzelmi hullámvasutat indít el a kismamákban. A bizonytalanság, hogy mi fog történni a szülőszobán, félelemmel töltheti el még a legtudatosabb édesanyákat is. Ebben a szakaszban a legfontosabb a hiteles információgyűjtés és a párbeszéd a szakemberekkel. A vizualizációs technikák és a relaxáció sokat segíthetnek a feszültség oldásában, ami közvetve a méhizomzat ellazulását is támogatja. Sokan úgy érzik, hogy a baba „üzenni” akar a farfekvéssel, de érdemesebb ezt biológiai adottságként kezelni, és elkerülni az önostorozást. Ha a kismama végül a császármetszés mellett dönt, vagy az orvosi javallat miatt erre kényszerül, érdemes megkeresni azokat a pontokat, ahol mégis kontrollt gyakorolhat a folyamat felett. Kérheti például a zenehallgatást a műtőben, az azonnali bőrkontaktust, vagy hogy a párja is jelen lehessen a beavatkozásnál.
tags: #magzati #fekvesi #rendellenesseg #legygakoribb #oks