Az erdők a Föld legkomplexebb életközösségei, amelyekben a függőleges tagolódás szerint egyaránt megtaláljuk a talajban élő mikroorganizmusokat, a földfelszínen élő mohákat, gombákat, cserjéket, lágy- és fás szárú növényeket. Az erdei életközösség jellegzetességeit összefoglalva a következőképpen definiálhatjuk: erdőnek nevezzük azt az életközösséget, amelyben mikroorganizmusok, növények, gombák, állatok kölcsönhatásban élnek egymással és uralkodó (domináns) növényeik a fák. Állatvilága is többnyire gazdag.
Az erdőtípusok sokszínűsége
A domináns fafajok típusa szerint megkülönböztetünk tűlevelű, lomblevelű és elegyes erdőket. Megújulásának módja szerint lehet telepített, szálerdő és sarjerdő.
A mérsékelt égöv középső részén, ahol meleg és nedves a nyár, mérsékelten hűvös és nedves a tél, lombhullató erdők fordulnak elő. A meleg mérsékelt égövben a lomblevelű erdőket fokozatosan keménylombú erdő, illetve babérlombú erdő váltja fel, az északi sarkvidék felé haladva pedig (elegyes erdők közbeiktatásával) tajga.
Lombos erdők
A lombos erdők jellemzően egy (ritkán két) lombkoronaszinttel rendelkeznek, amit kevés (gyakran egy) fafaj ural. Cserjeszintjük a lombkoronaszintet uraló fafajok szerint változóan fejlett. Az epifiton növények szerepe alárendelt, és iszalagok is többnyire csak az ártéri galériaerdőkben fordulnak elő tömegesen.
A középhegységekben, 600 méter felett találhatók a bükkös erdők, ahol a lombkorona szinte majdnem zárt, ezért csak kora tavaszi aljnövényzete van. A középhegységeinkben és dombvidékeinken 250-400 méter magasságban a tölgyesek a legelterjedtebb erdőtársulások. Fő fajai a kocsánytalan tölgy és a csertölgy. Főbb elegyfajai a mezei juhar, kislevelű-, nagylevelű- és ezüsthárs, mezei szil és a vadgyümölcsök. Jellemző cserjenövényei a fagyal, egybibés galagonya, húsos som, fekete bodza. A tölgyesek lombkoronája nem zár teljesen, így viszonylag gazdag aljnövényzete van. A dús aljnövényzet pedig fajgazdag állatvilágnak ad élőhelyet.
Tűlevelű erdők
A tűlevelű erdők, vagy fenyvesek jelentős hányada telepített erdő, melyekben a kéttűs erdei fenyő és fekete fenyő a leggyakoribb Magyarországon. Észak-Amerikában északról dél felé haladva a tajga hatalmas területeken terül el, ahol fenyőfélék nőnek. Keleti része inkább az eurázsiai tajgához hasonló fajösszetételű (luc-, jegenyefenyő), míg nyugaton a kelet-ázsiai típushoz hasonló tajga (vörösfenyő) fejlődött ki. Itt él a balzsamfenyő is, amelynek híres gyantájából készül a kanadai balzsam. A szárazabb platókat és völgyeket duglászfenyők uralják. A fenyők alatt rossz minőségű podzol talaj képződik. Lombhullató fái a nyár és a nyír.
Az erdők állatvilága
Az erdőkben számos állatfaj talál otthonra, a rovaroktól és lepkékektől a nagyragadozókig. Az egyes erdőtípusokhoz, az éghajlati övezetekhez és a földrajzi elhelyezkedéshez igazodva az állatvilág fajösszetétele is változatos.
A gímszarvas, az erdő királya
Hazánk legnagyobb vadfaja, a hím gímszarvas mutatós koronát visel. Szeptemberben tőle hangosak a magyar erdők, ekkor van a szarvasbőgés, a párzási időszak csúcspontja. A bikák ilyenkor erőteljes, mély, olykor hörgésre emlékeztető hangot hallatnak, jelezve a teheneknek és a vetélytársaknak a rátermettségüket. Az agancsmutogatás, vagy akár az összecsapás a bikák közötti rangsor kialakításának része.
A gímszarvas agancsa igazi csontból van, akár naponta 2,5 centimétert is nőhet, és körülbelül 120 nap alatt éri el kész formáját. Február környékén a bikák ledobják agancsukat, amit agancshullásnak nevezünk. A gímek nyári bundája vörösesbarna, télen pedig sötétbarnára változik. Általában kisebb-nagyobb csapatokban mozognak, rejtőzködő életmódot folytatnak, ezért a sűrű, lombos erdők takarásában töltik a mindennapokat. A gímborjak májusban születnek, és különleges képességük, hogy születésük után nincs illatuk, ami jó védelem a ragadozók ellen.
Gímszarvasok násza - szarvasbőgés a szeptemberi erdőben
Egyéb emlősök az erdőben
A lombos erdők korhadt fatörzseiben számos denevérfaj talál menedéket. Fontos élőhelyet jelentenek a Mátrában az érckutatások után visszahagyott bányavágatok, tárók, ahol jelentős hosszúszárnyú denevér (Miniopterus schreibersi) állomány él, amely mintegy 3-4000 példány közönséges denevérrel (Myotis myotis) alkot kolóniát.
A vadmacska (Felis sylvestris) az érintetlen idős erdők lakója, rendkívül óvatos, rejtett életet él. A hegyvidék másik macskaféle ragadozója az igen ritka, fokozottan védett hiúz (Lynx lynx). A hazai erdős vidékek vadjai, mint a gímszarvas (Cervus elaphus), az őz (Capreolus capreolus), a vaddisznó (Sus scrofa) nagy számban élnek a Mátrában is.
Az erdőkben élő emlősök sokféleségét mutatja be a következő táblázat, amely a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság működési területén előforduló, fokozottan védett és védett fajokat listázza:
| Magyar név | Tudományos név | Élőhely és előfordulás | Védettségi kategória | Természetvédelmi érték (Ft) |
|---|---|---|---|---|
| Nyugati piszedenevér | Barbastella barbastellus | Őshonos fafajokból álló, idős erdők, faodúkban, leváló kéreg alatt, farepedésekben. | Fokozottan védett | 100 000 |
| Farkas | Canis lupus | Hegyvidék belsejének zárt erdőségei, nagy kiterjedésű alföldi telepített erdők. | Fokozottan védett | 250 000 |
| Vadmacska | Felis silvestris | Sűrű, takarást biztosító bozótosok, erdők, melyek mellett mindig van nyílt terület. | Fokozottan védett | 250 000 |
| Közönséges vidra | Lutra lutra | Minden olyan víztest közelében, ahol megtalálja táplálkozó-, búvó- és szaporodóhelyét. | Fokozottan védett | 250 000 |
| Északi pocok | Microtus oeconomus | Jó vízellátottságú, magassásos társulások, zsombékosok. | Fokozottan védett | 500 000 |
| Nagyfülű denevér | Myotis bechsteini | Őshonos fafajokból álló, idős erdők, odúkban alakítja ki szálláshelyeit. | Fokozottan védett | 100 000 |
| Tavi denevér | Myotis dasycneme | Vízhez kötődő faj, Duna-menti ártéri erdőkben észlelték. | Fokozottan védett | 100 000 |
| Csonkafülű denevér | Myotis emarginatus | Szülőkolóniáit templomok, kastélyok padlásán alakítja ki, télen barlangokba húzódik. | Fokozottan védett | 100 000 |
| Kereknyergű patkósdenevér | Rhinolophus euryale | Barlangokhoz, épületekhez és bányavágatokhoz kötődik. | Fokozottan védett | 250 000 |
| Nagy patkósdenevér | Rhinolophus ferrumequinum | Nyári búvóhelyül templomok, kastélyok padlásait használják, téli álmukat barlangokban, bányákban alusszák. | Fokozottan védett | 100 000 |
| Ürge | Spermophilus citellus | Rövidfüvű, kevésbé kötött talajú pusztákon, gyepeken él. | Fokozottan védett | 250 000 |
| Eurázsiai hód | Castor fiber | Élőhelye elsősorban a fás vízpartokhoz köthető. | Védett | 50 000 |
| Hörcsög | Cricetus cricetus | Mezőgazdasági területeken általánosan előforduló faj. | Védett | 25 000 |
| Nagy pele | Glis glis | Hegy- és dombvidéki erdőkben jellemző. Dús cserjeszintű gyertyános-tölgyesek, cseres-tölgyesek, elegyes bükkösök. | Védett | 25 000 |
| Mogyorós pele | Muscardinus avellanarius | Hegyes-dombos vidékek gazdag cserjeszintű erdeiben, cserjés erdőszegélyeiben. | Védett | 50 000 |
| Vörös mókus | Sciurus vulgaris | Erdős területeken, parkokban, gyakran fasorokban közönséges faj. | Védett | 25 000 |
Madarak az erdőben
A nagy területű, zárt erdőknek, illetve a környező peremterületeknek igen gazdag a madárvilága. A fészkelő fajok listáján több fokozottan védett faj szerepel. A legnagyobb európai sasok egyike a parlagi sas (Aquila heliaca), mely féltve őrzött fészkelő madarunk. Fő eledele a termetéhez képest meglehetősen kicsi ürge és hörcsög. A kisebb termetű kis békászósas (Aquila pomarina) is szórványosan fészkel.
Egyik legértékesebb és legszebb madarunk a kerecsensólyom (Falco cherrug). A közönségesnek mondható egerészölyv (Buteo buteo) mellett szórványosan fészkel a darázsölyv (Pernis apivorus) és a ritkább kígyászölyv (Circäetus gallicus). A baglyok közül az uhu (Bubo bubo) képviseli a legnagyobb eszmei értéket. Ritka fészkelő a császármadár (Tetrastes bonasia). Gyarapodó állománya figyelhető meg a hollónak (Corvus corax). A közel varjú nagyságú fekete harkály (Dryocopus martius) sem számít ma már ritkaságnak.
A gyors sodrású, tiszta vizű hegyi patakok ékessége az alig 1-2 párból álló vízirigó (Cinclus cinclus) állomány.
A macskabagoly
A macskabagoly közepes méretű madár, fülpamacsa nincs, de hallása kiváló, irányhallása igen pontos. Vetélőujjas markoló lába van. Elejt minden olyan melegvérűt, amely legfeljebb testének harmadát éri el (pl. nagy pele), és rovarokat is eszik (pl. cserebogár). Fészket nem rak, odút keres. Tojásrakó, öt hófehér, gömb alakú tojást tojik. A fiókák fészeklakók. Az odvas fák megfogyatkozása miatt az erdőkben nehezen talál odút, mégis jól alkalmazkodik, és beköltözik a városokba is, városi fajjá válva.
Kétéltűek és hüllők
A Mátra ritka és védett kétéltű és hüllő fajai közé tartozik az alpesi gőte (Triturus alpestris), sárgahasú unka (Bombina variegata), erdei- és gyepi béka (Rana dalmatina, R. temporaria), foltos szalamandra (Salamandra salamandra). Találkozhatunk még erdei- és vízisiklóval (Elaphe longissima, Natrix natrix), melyeknek néha nagyobb méretű példányai kelthetnek riadalmat, de nem szabad bántani őket. A lábatlan gyík (Anguis fragilis), fürge- és zöld gyík (Lacerta agilis, L. viridis) is előfordul.
Rovarok az erdőben
A magasabb rendű gerinctelen állatok terén a leglátványosabbak a nappali lepkék. A gyertyános-tölgyesek, hűvös, párás tölgyesek rezgőnyárakban gazdag szegélyein él az Európa szerte ritka nyárfalepke (Limenitis populi). Hazánkban, a Mátra patakvölgyeiben éri el elterjedésének határát a keleti gyöngyházlepke (Argynnis laodice). A száraz sziklai cserjések dekoratív nappali lepkéje a nagy fehérsávoslepke (Neptis rivularis). A Mátra hideg vizű patakjaiban fejlődik a hegyi szitakötő (Cordulegaster bidentata) lárvája.
