Lomb Kató (született Szilárd Katalin; 1909. február 8. - 2003. június 9.) magyar tolmács, műfordító, nyelvi zseni és a világ egyik első szinkrontolmácsa volt.
Eredetileg fizikából és kémiából doktorált, de érdeklődése hamar a nyelvek felé fordult. Kilenc-tíz nyelven tolmácsolt (négyen felkészülés nélkül is), illetve hat nyelven fordított szakirodalmat és olvasott szépirodalmat. A publicisztikai szövegeket további kb. tizenegy nyelven tudta megérteni. Mint fogalmazott, összesen tizenhat nyelvvel keresett pénzt (angol, bolgár, dán, francia, héber, japán, kínai, latin, lengyel, német, olasz, orosz, román, spanyol, szlovák, ukrán). E nyelveket javarészt önerejéből, autodidaktaként tanulta meg. Önmagát legszívesebben „lingvistának” nevezte (szembeállítva a „nyelvész” kifejezéssel), olyan emberre utalva, aki praktikus célokból, érdeklődésének kielégítése végett sajátít el több nyelvet. Hosszú életét - saját bevallása szerint - nem is a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás világította be. Ennek örömét több kiadást megért műveiben, (rádiós és nyomtatott) interjúkban, beszélgetéseken próbálta átadni újabb és újabb generációknak.
Az "Így tanulok nyelveket" című könyvében így ír a nyelvtudásáról:
"Anyanyelvem csak egy van: a magyar. Az orosz, angol, francia és német a magyarral egyszerre él bennem. Ezeket bármely kombinációban, azonnali „váltással” fordítom egymásra. Olasz, spanyol, japán, kínai vagy lengyel nyelvi feladatok esetén fél napot szoktam szentelni jegyzeteim átnézésére és a tanultak felfrissítésére."
Másutt így fogalmazott:
"Hogy hány nyelven tudok? Anyanyelvem csak egy van: a magyar. Az oroszt, németet, angolt, franciát elég jól tudom ahhoz, hogy bármilyen kombinációban rögtönözve tolmácsoljam vagy fordítsam. Spanyolhoz, olaszhoz, japánhoz, kínaihoz, lengyelhez kicsit hozzá kell készülnöm: ilyenkor saját naplófüzeteimnek ezeken a nyelveken írt részeibe szoktam belelapozgatni."
Az "Így tanulok nyelveket" 4. kiadásában hivatkozik tizenegy további, írott formában általa szintén értett nyelvre.
Beszámolója szerint a fenti nyelveket az alábbi sorrendben sajátította el:
- francia (polgári iskola különóráján, azaz kb. 10-14 éves korában)
- latin (egyetemi évei előtt és/vagy részben alatt)
- angol (1933-tól kezdve, önállóan: ekkor alakította ki későbbi nyelvtanulási módszerét)
- orosz (1941-től, önállóan)
- román (önállóan)
- kínai (kb. 1950-től, két év alatt, tanfolyamon)
- lengyel (1955 körül, tanfolyamon)
- japán (1956-tól, önállóan)
- cseh (1954, önállóan; ennek révén megértette a szlovákot, ukránt, ill.
Kulcsszava mindenekelőtt az érdeklődés volt: a latin interesse szó (angol interest, francia intérêt stb.) magyarra kétféleképpen is fordítható: érdek vagy érdeklődés, közösen motiváció. Ez azt jelenti, hogy válaszolni tudunk ezekre a kérdésekre: „Mennyire érdekel ez engem? Mit akarok ezzel? Mit jelent ez nekem? Mire jó ez nekem?” Nem hitt az úgynevezett nyelvtehetségben. A nyelvi készséget egy tört alakjában szerette kifejezni, melynek számlálójában a motiváció áll (ami által még a legszorosabb munka mellett is elcsíphetünk naponta legalább egy tízpercet), nevezőjében pedig a gátlás (a megszólalástól, az ügyetlenségtől, a kinevetéstől való félelem).
Ahogy fogalmazott, a nyelvek világában három „autó”-val közlekedik, nevük: autolexia, autográfia és autológia. (E görög eredetű szavak elemei közül az auto- az önmagát jelenti, a -lexia, -gráfia és -lógia pedig az olvasást, írást és beszédet.)
- Az autolexia az önmagamnak való olvasást jelenti: a könyv, amit egyedül fedezek fel, ami mindig újat és újat nyújt, amit bárhová magammal vihetek, ami nem unja el a kérdezősködést.
- Az autográfia az önmagamnak való írást jelenti, amikor a gondolataimról, élményeimről, mindennapjaimról megpróbálok épp azon a nyelven írni, amit tanulok; nem baj, ha butaság, nem baj, ha hibás, nem baj, ha egy-egy szó kimarad.
Maga is unta a nyelvkönyvek mondvacsinált dialógusait, ezért kedvenc módszere az volt, hogy beszerzett egy eredeti regényt egy számára vadidegen nyelven, amelynek témája őt magát is érdekelte (legyen az detektívtörténet, szerelmes regény, vagy akár műszaki leírás is megfelel), és abból fejtette meg, silabizálta ki a nyelv alapjait: a nyelvtan lényegét és a legfontosabb szavakat. Nem hagyta, hogy a ritka, bonyolult kifejezések elakasszák: ezeket átugrotta, mondván: ami fontos, az előbb-utóbb úgyis felmerül újból, ha kell, megmagyarázza magát.
„Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost”
Így szótárra sincs igazán szükségünk: csak elveszi a kedvünket a szöveg olvasásának, felfedezésének örömétől. Arra, amire magunk jövünk rá, azt úgyis sokkal inkább megjegyezzük. E célra mindig saját könyvet használt, mivel olvasás közben kiírta magának a lap szélére azon szavakat, kifejezéseket, amiket maga következtetett ki a szövegből. - Így az ember nem kerülheti el, hogy előbb-utóbb felszedjen valamit a nyelvből - mivel nem hagyja nyugodni, hogy ki a gyilkos, vagy hogy végül igent mond-e a lánynak. - E módszert egyébként már Kosztolányi Dezső is sikerrel alkalmazta, még Lomb Kató előtt: egyik nyaralása folyamán szinte szakasztott ugyanígy tanult meg portugálul.
Másik kulcsszava a kontextus, szövegkörnyezet volt (őt magát is tréfásan Kontext Katinak nevezték): egyrészt a szöveg megértésében (legyen az könyv vagy hallott szöveg) a kontextus a mérvadó, sokszor ez segít ki minket, ha nem értünk valamit; másrészt pedig a szavakat soha nem önmagukban, elszigetelten tanulta, hanem vagy az olvasott szöveg (összefüggés) alapján maradt meg a fejében (ami talán a lehetséges legjobb tanulási mód), vagy pedig szókapcsolatba ágyazva jegyezte meg (például erős szél, éles szél): így ha az egyiket elfelejtjük, akkor a másik, gyakran vele együtt használt szó „előrántja” a másikat (ezt a hatást angol szóval „trigger”-nek nevezik). A jelzős kifejezésekből sok esetben még a főnév neme is a fejünkben marad.
Nem hagyta, hogy a hibák, kudarcok vagy a tökéletesség szüntelen igénye eltántorítsa kitűzött céljától, hanem mindig a nyelvtanulás élvezetes, örömteli részébe kapaszkodott - talán ebben rejlett eredménye -, ezernyi módon vette újra és újra ostrom alá a nyelv várát.
Kató Lomb képlete a hatékony nyelvtanuláshoz
Hosszú életét - saját bevallása szerint - nem is a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás világította be. Ennek örömét több kiadást megért műveiben, (rádiós és nyomtatott) interjúkban, beszélgetéseken próbálta átadni újabb és újabb generációknak.
Az "Egy tolmács a világ körül" című könyvében saját útiélményeiből próbált egy csokorravalót összeállítani. Húsz év leforgása alatt öt világrész ötven országába jutott el, nemzetközi találkozók tolmácsa vagy politikai-tudományos életünk vezetőinek kísérőjeként. Néha mint egyszerű turista. Egyedül, de sohasem magányosan. Lengyel diák és japán tengerész, svéd háziasszony és indonéz bankár, koreai orvos és andalúziai sofőr segített megismerni és megérteni a nagyvilágot. Tőlük tanulta meg a legfontosabb leckét is: mindenütt barátság fogadja a barátként érkezőt. Hálából e könyvet őnekik ajánlom.
Lomb Kató életműve és módszerei inspirációt jelentenek mindazok számára, akik érdeklődnek a nyelvtanulás iránt. Saját tapasztalatai és publikációi révén arra ösztönöz, hogy a tanulás folyamatát élvezzük, és ne féljünk a hibáktól, hanem tekintsünk rájuk úgy, mint a fejlődés természetes részesére.