Kováts Laura Rozália, Kováts Adél színésznő lánya, rendkívüli életúttal rendelkezik, amelyről a „Belső tenger” című könyvében is ír. Életében a művészet, a kitartás és a társadalmi érzékenyítés központi szerepet játszik.
Koraszülöttség és a küzdelem kezdete
Kováts Adél 1999. szeptember 27-én adott életet lányának, aki 41 centivel és 1350 grammal koraszülöttként jött a világra. A születése után kiderült, söntöt kell a fejébe operálni, ami elvezeti az agykamrákból a vizet az agykamrákból. Később pedig kiderült, problémák vannak vele, hogy az agykamrákból a víz elvezetéséhez söntöt kell a pici fejébe operálni, óriási trauma érte Kováts Adélt. Akkor még nem tudta, ez csak a kezdete Rozi kálváriájának. Rozi „koraszülött babaként jött a világra, és egy fertőzés utóhatásaként vízfejűséget diagnosztizáltak nála, így születése óta beültetett sönttel éli a mindennapjait. Már kicsi babaként meg kellett tanulnia, hogyan küzdjön az életéért, illetve együtt kellett élnie a tudattal, hogy a többi gyerek számára szinte észrevétlenül elsajátított képességek - mint járni, ülni, később írni vagy számolni - neki komoly kihívást jelentenek és speciális fejlesztéseket kívánnak.”
Adél mindig hitt abban, hogy minden történésnek oka van. Lelkileg és fizikailag kész volt a gyerekvállalásra, amikor Rozi megfogant. Nagyon várta. Hiszi, a lélek dönt, hová szülessen a test, és ő minket akart. Később megértette, ő lélekként nem csupán minket választott szüleinek, hanem ezt a földi utat is, amit jár. Az életfeladatát teljesíti.
„Én babaként is sokat voltam bent, noha nem mindig tudtam, hogy miért, de a fájdalmaimat ott tudták megszüntetni. Az, ahogyan érdeklődöm a betegségemről, az ebből a máig visszatérő érzésből is fakad.” - mondja Rozi. A gyermek, aki sokat van kórházban, a végén hiányát érzi a nővéreknek, orvosoknak. Rozinak a kórház a játszótere volt, az orvosok a játszópajtásai, akik segítettek abban, hogy ő győzzön. És győzött! Rozi idén ötször operálták, 2020. december 31-én majdnem meghalt, mert a söntje elzáródott. Külső drénre tették, kipucolták az egész szerkezetet, új kamrai szárat kapott, de ezt még több beavatkozás is követte, ötször műtötték tavaly, május 25-én volt az utolsó.
A felnőtté válás útja és a „Belső tenger”
„Ma már mindent tudok a betegségemről, értem, mi miért történt, történik, nem úgy, mint kicsiként.” - állítja Rozi. Édesanyja, Kováts Adél szerint Rozi leérettségizett, huszonkét éves, okos, szép, intelligens nővé cseperedett. Motivált, szívós, kitartó, nyitott! Amit elkezd, azt be is fejezi. Szuverén, akinek az igazságérzete rendkívül fejlett. Kicsit talán rendmániás, nála minden a helyén van, címkéz, mappákba rendez. A céljai határozottak, az eredményeiért keményen dolgozik, az ízlése és humora is jó.
Rozi szerint az anya által említett rendmániája oka egy vicces barátja szerint az, hogy amatőr autista. Mindennek legyen eleje, közepe, vége! Tak-tak-tak! Apja is ilyen, nem szereti a változtatást. Ami pedig az igazságérzetet illeti, az valóban van. Rozi angolórákra jár, táncol, énekel, tíz ujjal gépel, sok rádióműsort, hangoskönyvet, podcastot hallgat, ezekből tájékozódik, mert lassan olvas. Elmondása szerint „Az biztos, hogy kitartó emberke vagyok és talán szorgalmas is. Azt gondolom, ha nem tudsz küzdeni az életben, nem akarod megélni, megérteni a negatív élményeket, akkor nem tud kialakulni a felnőtt éned. De makacs és akaratos is vagyok néha, szerintem ezek hozzá tartoznak a küzdeni tudáshoz.”
A „Belső tenger” című könyv nem teljesen Rozi ötlete volt. A gépírástanárnője, Kékesiné Jánó Rozália, Rózsika néni - akihez hat évvel ezelőtt kezdett járni - mondta, írjon az életéről, de ő leintette. Rozi a szavak erejében hisz, nem a képekben. Szerinte azokkal lehet igazán hatni. A könyv tematikáját a szerkesztője találta ki: Víz, Föld, Tűz, Levegő. Mind szerethető szimbolika. A víz az élete kezdete, a vízfejűség. A föld a fejlesztése időszaka. A tűz a kamaszkor, a nagy lobbanásokkal. A levegő pedig mindezek lecsengése.
Kováts Adél nagyon büszke Rozira, aki könyvet írt a saját életéről. „Ez az övé. Én többször gondoltam arra, megírom a történetét, de nem tettem, mert az életre kellett az energia.” A könyv fejlődéstörténet, és nem úgy, hogy Rozi írt egy könyvet és mostantól minden rendben van vele. Ő érintett, akit az írás segített a gyógyulásban. És arról tesz tanúságot, hogy ő, akiről azt mondták, nem végzi el a nyolc osztályt, nem tanul meg tanulni, nem talál barátokat, mindezt megcáfolta, mintát és reményt ad a sorstársainak és szüleiknek. Sok hasznos információ is van a könyvben, tudásmegosztó szándékkal. Mert sok szülőnek tudnia kell, ha ilyen helyzetbe kerül, milyen utak járhatók be, milyen akadályokkal kell szembenézniük. Nehéz kiválasztani a fejlesztési módszereket, párhuzamosan futtatni azokat, de aki küzd, a saját gyereke gyógyulásáról dönt ezek segítségével.
Rozi a könyvében arról is ír, hogy a szülei titkolóztak előtte apai nagymamája betegségéről. „Nem hitték, hogy elég érett vagyok egy tragédia elviseléséhez, feldolgozásához. Az apai nagymamám sokat volt velem, nagyon szerettem. És amikor kiderült, menthetetlen daganatos beteg, a szüleim nem mondták meg, mert a nagymamám tabuként kezelte a halált, nem lehetett erről beszélni. Másként és több időt töltöttem volna vele, ha tudom. Amikor megtudtam, már felgyorsultak az események. Dühös voltam a szüleimre! Arrogánsan kiabáltam, hisztiztem. Fájt. A halált meg kell tanulni elfogadni, de én az ő halálát nem tudtam. A gyászt fel kell dolgozni, de nekem a fentiek miatt nehezen ment.”
A Könnyen Érthető Kommunikáció (KÉK)
Rozi találta ki, hogy a könyve végén legyen egy úgynevezett KÉK rész. Ez azt jelenti: „Könnyen Érthető Kommunikáció”. Azoknak szól, akik nem képesek végigolvasni, akik a szövegértésben akadályozottak, mint bizonyos autisták, vagy enyhe értelmi fogyatékkal élők. A könyv tartalmáról könnyen érthető kommunikációval készült összefoglaló (KÉK) található, Magyarországon először, amit Farkasné dr. Gönczi Rita készített. A könnyen érthető kommunikáció a köznyelvben vagy összetettebb nyelvi szinten megjelenő információ tartalomegységeinek megjelenítése vagy önálló információs tartalom kidolgozása egyszerű, letisztult formában, mely az információ megértését szolgálja.
Rozi szerint ez mindenkinek szól, de főleg a sorstársaknak és szüleiknek. „Legyenek résen! Fontos, hogy aki hasonló cipőben jár, képbe kerüljön, megismerje a terápiás lehetőségeket. Nekem így, hogy kiírtam magamból az érzéseimet, könnyebb földolgozni mindazt, ami velem történt. Ha úgy tetszik, elengedni a fájdalmaimat, kétségeimet, a sérüléseimet, és ez jó. Régen szorongtam, csúfoltak, néha tartottam egyes tanároktól, vagyis rendesen meg volt gyötörve a lelkem.”
A művészet gyógyító ereje és az ArtMan Egyesület
Rozi művészlélek, a művészet mindig is az élete része volt. Kerámiázott, szabad festészetet alkalmazott, tagja volt a RÍM-nek (Radnóti Ifjúsági Műhely), most pedig az ArtMannak. Kicsi korában énekelt, táncolt. „De az is nagyon fontos, hogy milyen környezetben csináljuk, mert egyáltalán nem elhanyagolható az, hogy valahol elfogadnak-e vagy sem, van-e idő és tér arra, hogy a saját tempódban, a saját értékítéleti szinteden tudsz gyógyulni. Nagyon sok érintett ember számára ez az a közeg, ahol ki tud bontakozni és teljesen önmaga lehet, megfelelési kényszer nélkül, feszültségmentesen tud ellazulni, és korlátait ledöntő módon képes dolgozni saját magával.”
Az ArtMan Egyesületet Bóta Ildikó hozta létre, ahol a halmozottan sérült fiatal felnőtteknek is lehetősége van olyan mozgásos foglalkozásokon részt venni, ami kiszakítja őket a mindennapjaikból. Ez egy vegyes képességű emberekből álló közösség, ahol különféle fogyatékossággal vagy sérüléssel élők, tartós betegek és ép emberek dolgoznak, alkotnak együtt, miközben a munkát színházi szakemberek, gyógy- és szomatopedagógusok, korai fejlesztésben dolgozók, mozgástanárok és táncművészek segítik.
„A tagok minden döntést közösen hoznak meg, mert nagyon fontosnak tartják, hogy az ArtMan egy olyan védett közeg legyen, ahol mindenki meg tudja tapasztalni az önrendelkezést. A csoportfoglalkozások elején mindig egy beszélgető kört alkotunk, majd ezután különböző mozgásos feladatok jönnek, amiket vezetett improvizációs technikával hozunk létre. Képekkel, érzésekkel vagy akár történettel dolgozunk. A Pilinszky János Átváltozás című verse, valamint az egyesület tagjainak történetei alapján készült Átváltozások a Radnóti Miklós Színházzal közös együttműködés keretében valósult meg.” - mondja Kováts Adél.
Adél szerint minden belülről indul ki, minden improvizatív, és ebből a felszabadultságból kapcsolódnak egymáshoz a fiatalok egy abszolút erőszakmentes közegben. Nyilván az érintett embereknek még nehezebb a kapcsolódás, mert a legtöbbjüknek több időre van szüksége, ezért a közös alkalmakból és a produkció elkészítéséből ki van zárva a teljesítménykényszer. Gyakorlatilag ez így a türelem és az elfogadás művészete is. Ezek az alkalmak professzionálisan vezetettek, ezért fejlesztő, önsegítő jellegűek is, hiszen a fizikai blokkokat is oldják - mondjuk egy súlyosan mozgáskorlátozott, kerekesszékben lévő ember, aki nem tudja irányítani és koordinálni a mozdulatait, a munka felszabadító ereje, hatása és az impulzusok által meghazudtolja a saját fizikai korlátait is. Általában, ha az emberek látnak egy nagyon súlyosan mozgáskorlátozott embert, aki képtelen a beszédre, akkor egyben azt is gondolják, hogy ő értelmileg is érintett. Ez is nagyon érdekesen jelenik meg az előadásban: például van, aki csak egy homlokpálcával tud gépelni, de ép lélek és ép elme lakozik benne. Mindenki beleépíthette a darabba, hogy mit jelent számára az átváltozás.
Rozi úgy véli, ezer olyan történet van, ami ezt elmeséli, mert az átváltozás objektív és tágas. Ide tartozik az, hogy például december 30-án lefeküdt az ágyába, várta, hogy megünnepeljék az újévet, majd a kórházban ébredt föl. Az, amikor iskolát váltott, esetleg rátalált az írásra, a könyvírásra. De az is, hogy a bürokrácia útvesztőjébe keveredett, és azért küzdött, hogy egyáltalán tudjon majd érettségizni és fölülírja azt a hamis diagnózist, amit ráírtak egy papírra.
A társadalmi érzékenyítés fontossága
Rozi nagyon sokat dolgozik a társadalom érzékenyítésén, legyen szó a könyvéről (Belső tenger - Rozi igaz története), amit a saját története alapján írt, vagy az ArtMenőkkel közös munkáról. „Igen, nagyon sok levelet, visszajelzést kapok erről. Nekem az akadálymentesítés is nagyon fontos, mert így hidat tudok képezni az emberek között - nem véletlen, hogy a könyvemben helyet kapott a könnyen értelmezhető kommunikáció (KÉK), mert azt gondolom, hogy az önkifejezésnek nem lehet akadálya, nem lehetnek korlátai. Nem az számít érettségnek, hogy meg tudsz venni egy kenyeret vagy el tudsz menni a munkahelyedre, meg tudsz írni egy cikket, esetleg be tudod vinni a gépbe az adatokat. Az érettség az egymásra való odafigyelés képessége.”
Kováts Adél szerint az embereket nagyon megérinti az előadás, és az biztos, hogy általa átértékelnek sok mindent a saját életükben és társadalmi vonatkozásban is, miután megnézték. „Egy társadalom annyira érett, ahogyan az idősekkel, a betegeivel, azokkal a csoportokkal törődik, akik a leggyengébb láncszemek. Én a magam részéről mindig mindenben támogatom a rászorulókat, úgyhogy fontosnak tartanám, hogy ezt a döntéshozók is mérlegre tegyék, mert az ArtMan tagjai nem tudják, hogy a jövő évben egyáltalán el tudnak-e indulni, ugyanis jelen pillanatban ennek az egyesületnek egy fillér támogatása sincs a következő évi működésére.”
Rozi mérhetetlenül el van képedve azon, hogy mennyire éretlen a társadalom, az egymásra figyelés és a segítségnyújtás terén. Ezek a szervezetek hidat képeznek. Tanítják az embereket arra, hogyan kell segíteni valakit, és mit jelent az, hogy valaki érintettséggel küzd: például azt, hogy milyen kerekesszékkel közlekedni, elmenni mosdóba, elmosogatni, vagy bármit csinálni. Ha az ArtMan megszűnik a pénzhiány miatt, akkor a „fordítottak” csoportja bevonul majd a kis saját otthonába és ott fogja leélni az életét a családjával.