A szülők olykor valódi megdöbbenéssel figyelik, miként válik a bájos, angyali kisbabából akaratos, konok kisgyermek, akinek kedvenc szava a „nem”, még akkor is, amikor szülei szívből jövő kedveskedéssel fordulnak hozzá, bízva az átütő sikerben.
Ez az embert próbáló időszak azonban nem hiábavaló. A szülőkkel folytatott küzdelmek során rendkívül fontos személyiségfejlődési lépéseket tesz a kisgyermek, főként az éntudat kifejlesztése, önmaga és a külvilág elhatárolása terén.
A kezdeti időszakban az újszülött és a környezete még bontatlan egységben létezik. Az elkülönülés csak később, fokozatosan játszódik le. Az éntudat megszilárdulása a dacosság megjelenéséhez köthető. A tagadásban, a gyakran hangoztatott „nem”-ben a gyermeki szándék kerül szembe a szülői tilalmakkal. Az „én akarom”, „én csinálom” törekvéseiben felfedezi saját aktivitásának akarását, miközben megtörténik a környezettől való elkülönülése, illetve önmaga határainak kijelölése is.
A dacosság tehát nem hiábavaló, de nem is a szülő bosszantása a célja, hanem az az önfelismerés eszköze. Így jön létre az éntudat, amely a gyermeket összeköti, de egyben el is választja a környezetétől. Ezt pedig csak akkor képes megtenni, ha mindeközben nem veszíti el alapvető biztonságát, tehát érzelmi kapcsolata a szüleivel stabil marad.
Az éntudat fejlődésének folyamata
Amikor egy kisgyermek először szorítja magához dacosan a kedvenc plüssmackóját, és torkaszakadtából kiáltja, hogy „Ez az enyém!”, a szülők többsége hirtelen zavarba jön. Ez a pillanat azonban korántsem az önzés vagy a rossz nevelés jele, hanem az emberi fejlődés egyik legizgalmasabb és legmeghatározóbb mérföldköve. Az éntudat ébredése olyan belső forradalom, amely során a kisbaba lassan rájön: ő egy önálló, a környezetétől és az édesanyjától független lény, saját akarattal és határokkal.
A születés utáni első hónapokban a csecsemő még nem érzékeli a saját határait. Számára a világ és önmaga egyetlen, összefüggő massza, ahol az édesanyja közelsége, az éhségérzet és a meleg takaró érintése nem válik el egymástól. Ebben a szimbiotikus állapotban a baba úgy érzi, hogy az igényei és a környezete válaszai egyetlen folyamatot alkotnak. A fejlődéspszichológia ezt az időszakot a nárcisztikus egység állapotának is nevezi, ahol minden esemény a baba körül forog, de ő maga még nem tudatosítja saját létezését.
Az első apró repedések ezen az egységen akkor keletkeznek, amikor a gyermek rájön, hogy a mozdulatai hatással vannak a külvilágra. Amikor véletlenül megüti a kiságy fölött lógó csörgőt, és az hangot ad, elindul a felismerés: én tettem. Ahogy a látás és a mozgáskoordináció finomodik, a csecsemő elkezdi felfedezni a saját testét. A kezei és lábai eleinte furcsa, idegen tárgyaknak tűnnek, amelyeket hosszan tanulmányoz. Amikor rájön, hogy ezeket az „eszközöket” ő irányítja, a világ hirtelen tágulni kezd.
Az egyik leglátványosabb kísérlet az éntudat mérésére a híres „rúzs-teszt” vagy tükör-teszt. Ha egy nyolc hónapos baba orrára titokban egy piros pöttyöt festünk, és tükör elé állítjuk, ő a tükörkép felé nyúl, mintha egy másik gyereket látna. Nem érti, hogy a tükörben látható alak ő maga. Ez a felismerés hatalmas kognitív ugrást jelent. A gyermek ekkor már rendelkezik egy belső mentális reprezentációval önmagáról. Ez a képesség teszi lehetővé, hogy ne csak a pillanatnyi ingerekre reagáljon, hanem el tudja helyezni magát a térben és az időben.
A tükör már a születésüktől fogva kedvenc játékaik közé tartozik a gyerekeknek, de vajon mikor ébrednek rá, hogy a mosolygós tükörkép igazából őket takarja? Mikor ismerik fel magukat, hogy én én vagyok? A szakembereknek eltérő a véleménye, illetve a gyerekek is különböző ütemben fejlődnek, az azonban belátható, hogy 15-18 hónapos korra a legtöbb totyogó már felismeri önmagát a képeken és a tükörben is.
A beszéd fejlődése szorosan összefonódik az éntudat alakulásával. Kezdetben a gyerekek harmadik személyben beszélnek magukról, például: „Peti kér almát”. Ez azért van, mert a környezetüktől is ezt hallják, és még nem forrott ki bennük a szubjektív „én” fogalma. Az „én” szó használata azt mutatja, hogy a gyermek már képes önmagát cselekvő alanyként azonosítani. Ez a nyelvi váltás gyakran egybeesik az önállósodási törekvések felerősödésével. A gyermek rájön, hogy a szavak erejével érvényesítheti az akaratát, és ez hatalmas önbizalmat ad neki.
Érdemes megfigyelni, hogyan változik a gyermek narratívája. Amikor már nemcsak tényeket közöl, hanem az érzéseit is az „én”-hez köti, az az érzelmi intelligencia fejlődésének egy új szintjét jelzi. „Én mérges vagyok” - ez a mondat már egyfajta önreflexiót tükröz, ami alapfeltétele a későbbi önszabályozásnak.
A gyermek szociális fejlődése már a születés pillanatában elkezdődik. Az első kapcsolatok, amelyeket megél, alapvetően határozzák meg azt, hogyan fogja érezni magát a világban, miként viszonyul majd más emberekhez, és hogyan képes majd bizalommal fordulni a társai felé.
A tükör előtt játszott játékok is sokat elárulnak az éntudat fejlődéséről. Ha kisbabánk letörli magáról a maszatot a tükör előtt, kiveszi a hajából a hajgumit, felhúzza magára a sapkát, akkor azt látjuk, hogy a tükörben nézve is tudja, hogy önmagát látja. Magához, az arcához, hajához, sapkához nyúl és nem a tükörképet próbálja megérinteni. Vagyis megtanulta, hogy a tükörben megnézheti mit csinál.
A testrészek megtanulása így jó móka az 1 éves körüli gyermekeknek, hiszen elég ügyesek már ahhoz, hogy sikerélményük legyen és felfedezzék saját magukat. A legjobb alkalom a testrészek megtanulására, a fürdésidő, amikor nem zavar be a ruha és a pelenka a játékba. Mosakodás közben a szülő megnevezi éppen mit szappanoz be, „Megmosom a kezed, most a lábad, megmosom az arcodat is…” . Amikor pedig végeztek, meg lehet kérni, hogy mutassa meg hol a keze, lába, arca,… amit az előbb végig vettek. Nappal pedig a tükör előtt lehet eljátszani ugyanezt, egy idő után a kicsik megtanulják a szavak jelentését és örömmel mutatják az adott testrészeiket.
Később plüss állatokon, képes könyveken tovább lehet vinni a játékot. Sok mondóka is segít a testrészek megtanulásában. Érintgessük a szóban forgó végtagokat és mókázzunk együtt erre: „Itt a szemem, itt a szám, ez itt meg az orrocskám. Nyakam mellett két karom, mozgatom, ha akarom. Két lábamon felállok, jókedvemben ugrálok. Jancsi bohóc a nevem, cintányér a tenyerem.”
A dackorszak: Az önállóság első lépései
Sok szülő aggódik, amikor gyermeke a homokozóban nem hajlandó megosztani a lapátját, vagy dühösen visszaköveteli a más kezébe került játékát. Gyakran halljuk ilyenkor a szülői intelmet: „Ne légy irigy, oszd meg másokkal is!”. A két-három éves gyermek számára a tárgyai a személyisége részei. Ha elvesszük a játékát, az számára olyan érzés, mintha egy darabot szakítanánk le a testéből. Az éntudat fejlődésének ezen szakaszában a gyermek a birtokolt tárgyakon keresztül definiálja önmagát. Ez a fajta birtoklási vágy teljesen természetes és szükséges fejlődési állomás. Mielőtt elvárhatnánk a gyermektől, hogy nagylelkűen megossza a javait, először meg kell tapasztalnia a birtoklás biztonságát. Ha túl korán kényszerítjük az osztozkodásra, azzal éppen az éntudatának egészséges megerősödését hátráltathatjuk.
A köznyelvben csak dackorszakként emlegetett időszak valójában az autonómia törekvések kicsúcsosodása. Ez az az idő, amikor a gyermek rájön: az ő akarata különbözhet a szülei akaratától. Ez a felismerés egyszerre mámorító és ijesztő. A dührohamok gyakran abból fakadnak, hogy a gyermek vágyai és a fizikai vagy szabályrendszerbeli korlátok ütköznek. Ő már pontosan tudja, mit akar - például egyedül felvenni a cipőjét vagy megenni az egész doboz csokoládét -, de a képességei vagy a szülői tiltás megálljt parancsolnak. Ez a belső feszültség robban ki látványos formában.
A szülő feladata ebben a szakaszban nem az akarat megtörése, hanem az érzelmi keretek biztosítása. Ha a gyermek érzi, hogy az „énje” akkor is szerethető és elfogadható, amikor dühös vagy ellenszegül, az az egészséges önbecsülés alapkövévé válik.
A dackorszak minden gyereknél kötelező? A dac mértéke és formája változó, de az önállósodási törekvés minden egészségesen fejlődő gyermeknél megjelenik.
Kétéves kor körül gyakori jelenség a dacos viselkedés, ami nem egyszerűen “rosszalkodás”, hanem az önállóságra törekvő gyermek határkereső próbálkozása. Ilyenkor fontos, hogy a szülő következetes, szeretetteljes kereteket adjon, hiszen a szabályok megismerése biztonságot jelent, persze a szülők számára a türelem próbája is.
Mit tehetnek a szülők?
Az önállóság gyakorlására kellő teret szükséges biztosítani. Természetesen nem a korlátlan szabadság biztosítására gondolunk; a jól kijelölt, támaszként szolgáló határokra nagyon is szükség van. A kisgyermek egészséges fejlődéséhez egyfajta „középút” a kívánatos, amely állandó mérlegelést, odafigyelést igényel, és amelyben helye van az önállósági törekvéseknek és a biztonsági korlátoknak egyaránt.
A szülők engedjék a gyermeknek, hogy bontogassa szárnyait, teremtsenek erre lehetőséget például hétvégén, amikor a családnak több ideje van! Hagyják, hadd próbálkozzon egyedül a cipő felhúzásával, a fogmosással, az autósülésbe való bekötéssel - még akkor is, ha jól tudják, nem sikerülhet neki! Vonják be őt „felnőttes” tevékenységekbe, segédkezzen az asztalterítésnél, teregessen ruhákat, vegyen részt a főzésben, süteménykészítésben, barkácsoljon együtt apával!
A gyerekidő is remek lehetőséget nyújt az önállósági vágyak megélésére. Ez a gyermek számára kijelölt idő, amikor ő határozza meg, mit szeretne tenni, a szülő pedig együttműködik vele. A gyerekidőben kiélvezheti, hogy - észszerű határokon belül - az történik, amit ő szeretne. Játszhatja kedvenc játékait, gyakorolhatja magát még kevésbé kifejlett képességeiben, olvastathat magának kedvére - mindezt a szülő figyelmével és szeretetével övezett biztonságos közegben.
A gyengéd, szeretetteli határkijelölés elsajátításával mindenki jól jár: a kisgyermek nagyobb biztonságban érezheti magát, a szülő pedig megszabadulhat a bűntudattól, hiszen semmi olyat nem tesz gyermekével, ami árthat neki.
Íme, néhány javaslat a megfelelő határkezeléshez:
- A szabályok pontosan legyenek rögzítve, kerüljék a homályos megfogalmazást! Mondják ki azt is, milyen helyzetekre és körülményekre érvényesek a szabályok!
- Biztosítsanak némi alkuteret azokban a helyzetekben, amelyekben ez lehetséges. (Például játszhat még öt percet, azután menjen fürödni.) Így megélheti, hogy figyelembe veszik az akaratát, ugyanakkor a feladatát is teljesíti.
- Határozott és kedves hangnemben képviseljék a szabályokat! A könyörgés, utalgatás, sejtetés süket fülekre talál.
- Mindig az adott tettet, magatartást bírálják, ne a gyermek személyét!
- A tiltások ellenére a kicsiknek mindig biztosnak kell lenniük szüleik szeretetében - Kerüljük a „Ha ilyen rossz vagy nem is szeretlek!”, vagy „Elmegyek, ha nem viselkedsz rendesen!” típusú mondatokat.
- A szabályszegésnek legyenek logikus és természetes következményei, de a büntetést, megalázást, megszégyenítést, fenyegetést feltétlenül kerüljék! (Néhány példa a logikus következményre: ha megrongál valamit, meg kell javítani; ha szétdobálja a ruháját, anya csak azt mossa ki, ami a szennyes kosárban van, egy idő után nem lesz tiszta ruhája; bántja a kistestvérét, tegye jóvá, szerezzen neki örömet.)
Hogyan reagáljak a nyilvános dührohamokra? A legfontosabb a higgadtság megőrzése. Biztosítsd a fizikai biztonságát, és ne próbálj meg észérvekkel hatni rá a roham csúcsán. Ha megnyugodott, öleld meg, és röviden beszéljétek meg, mi történt.
A mindennapi helyzetekben a birtoklási vágy gyakran vezet konfliktusokhoz, különösen játszótereken vagy gyerektársaságban. Fontos, hogy ilyenkor ne kényszerítsük a gyermeket azonnali lemondásra. Ehelyett próbáljuk meg elismerni az érzéseit: „Igen, ez a te kedvenc autód, és most nem szeretnéd odaadni”. Bevált módszer lehet a „váltótárs” játék bevezetése. Tanítsuk meg a gyermeknek, hogy nem kell örökre lemondania a tárgyról, csak egy kis időre adja át, amíg ő egy mással játszik. Használhatunk homokórát vagy stoppert is, hogy láthatóvá tegyük az idő múlását. Szintén hasznos, ha a gyermeknek van néhány olyan „szent” tárgya, amit soha nem kell megosztania másokkal. Ez lehet egy kedvenc alvóka vagy egy speciális játék. Ha a gyermek érzi, hogy vannak határai, amiket tiszteletben tartanak, ő is könnyebben fogja tiszteletben tartani másokét.
Az éntudat építése türelmet, empátiát és rengeteg figyelmet igényel a környezettől. Amikor megértjük a gyermeki viselkedés mögött húzódó mélyebb lélektani folyamatokat, a nehéz helyzetek is új megvilágításba kerülnek. A dac már nem ellenszegülés, a birtoklás már nem önzés, hanem az élet igenlése és az egyéniség kibontakozása.
Az „én egyedül!” korszak a fejlődés egyik legfontosabb kísérőjelensége. Bár a reggeli sietségben nehéz kivárni, amíg a kisgyermek tizedszerre is megpróbálja bekötni a cipőjét, ezek a pillanatok a kompetenciaérzet építőkövei. Érdemes olyan környezetet kialakítani, ahol a gyermek biztonságosan gyakorolhatja a függetlenséget. Alacsonyra helyezett fogasok, elérhető magasságban lévő játékos polcok, vagy egy fellépő a mosdónál mind-mind azt szolgálják, hogy a gyermek önállóan is képes legyen ellátni bizonyos feladatokat. A döntési helyzetek felkínálása szintén kulcsfontosságú. Nem kell mindenben szabad kezet adni, de két alternatíva közötti választás (pl. „A kék vagy a piros pólót szeretnéd ma felvenni?”) segít a gyermeknek megélni a saját erejét.
Mikor forduljunk segítségért?
Vannak olyan esetek, amikor a dacos gyermek beleragad az ellenállásba, és irreálisan sokáig tart a dackorszak. Amennyiben nem tudják kezelni gyermekük dührohamait, képtelenek úrrá lenni a helyzeten, érdemes szakemberhez, gyermekpszichológushoz, súlyosabb esetekben gyermekpszichiáterhez fordulni.
Miről szól a dackorszak? – PszichoPercek dr. Kádár Annamáriával
Forrás: Kereki J. - Tóth A. (szerk.) (2019): Lépések. Módszertani kézikönyv a kora gyermekkori intervencióban dolgozó szakemberek számára. EFOP 1.9.5 A kora gyermekkori intervenció ágazatközi fejlesztése projekt. Budapest, Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft. Szabóné Harangozó Andrea
tags: #kisbaba #ontudat #kifejlodese