Három kisfiú ült a nyári verőfényben egy bokor alatt. Ebben élnek egy mély völgyben, csalitok, bozót között. A nap délutánra hajlott, a hőség engedett, ezüstfehér bárányfelhők legelésztek az égen. Azon tengelic ült, mint valami kis fekete légy, de vékonyan csilingelő hangja idáig elhallatszott.
„Mondják, hogy a világ szélén véghetetlen tengerök vannak” - beszél nyálas szájjal a legnagyobb fiú, s álmosan pislog gyulladt, vörös szemhéjával a napsütésben. Aztán rajt fej volt ennek a fiúnak, mint egy kisebb puffadt tömlő.
„A világ szélén nincs semmi” - intette le egy kis zömök zsúrmó fiú, s hevesen legyintett. „Tengerök vannak, és a tengerökben sárkányok és rettentő kélygők sürögnek. Én tudom.”
„Hát ez meg honnan tudhatja?”
„Az én apám a kolostorban segít a brátoknak, s tőlük tudhatja.”
„No, ha a brátok mondták, akkor igaz” - hagyta rá megbékélve a kis zömök.
„Előbb töröld meg a szád, orrod, te taknyos.”
„Te meg gyíznó vagy.”
A kis zömök csak nevetett, s ügyes mozdulattal odáfordult a fűben.
A harmadik fiú - cingár, sovány, gyenge emberke - mintha oda sem hederített volna a veszekedésre.
„Igen nagy tengerök vannak” - felelt élénken Györk. „Vaj ki tudna oda elmennie? Nem járt még emberfia a világ végén. Nem lehet oda elmenni. Mer köztök vannak a nagy kék tavak meg a langalló hegyek.”
„Én csak keresztet vetek majd, meg elmondom a Miatyánkot meg az Ávet, aztán szétnyílnak a langalló hegyek, legyappanak a tüzek, meghátrálnak a kékek.”
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember” - kezdte Vajka, s a szavak ütemére lassan ide-oda ringatta a derekát.
„Ez nem bizonyos” - vágott közbe hevesen Györk. „Hanem az bizonyos, hogy élt vala innen távol egy szép fejér ló. Annak a lónak vala egy fia.”
„Ezt honnét tudod?”
„Nem hallod-e, hogy Majs mesél, a táltos, az ki odafönt lakozik a Zengőn, a Réka patakja mellett?”
„Majs hazudik, s ördöngőkkel szövetkezik. Mindenki tudja, hogy Majsnak ördöngője vagyon.”
Vajka nem tudott megvénni békén.
„Én is azt mondom, gyerökök, Majsnak ördöngője vagyon.”
„Ezt mondja mindenki” - folytatta Györk.
„Az ördöngőt nem is lehet látni, csak az lát” - kiabált egyre hevesebben Vajka, s kavicsokat rugdosott izgalmában. „De igazhitő kresztyén nem megyen Majs apához, mert elkárhozik. s te nem es vagy igazhitő kresztyén. Nem es valál nála.”
Most már Györk is alig fért a bőrében.
„Valék Majs apánál, s az es vala nálunk, amikor mostohámnak megtevé valaki, s ráküldte Hédit, hogy kínozza. Ott egy nyommal se. Akkor vala nálunk Majs apa, s megmondá, mi baja a mostohámnak. Akkor aztán én es elmenek, hozzá, s bent es valék a kunyhójában. És akkor mondá, hogy vala egy Fejérlófia.”
„Fekete tékót sem?”
„Fekete tékót...”
„Az a fekete tékó kedveli mindent, amit csak kíván” - bizonykodott Vajka. „Mert azt a fekete tékót az maga költötte a hóna alatt, aztán most azt kedveli, amit csak akar. Mindent kedvel.”
Most elszánta magát Busa is, hogy bővebben szóljon erről a dologról.
„Az a fekete tékó olyan, hogy ha azt mondod neki: hozz vizet a tengerből, hát egy szempillantás alatt meghozza. Ost is összes hordja. Mondod neki, hogy menjen bé a kerál hálólázába, s öntsön a kupájába téntét, azt es megteszi. Ha mondod, hogy szántson, hát szánt. Ott vet, meg arat. Aztán ördöngőn csak jár-kel a ház körül meg a házban, billentgeti a fejét, s csak azt kérdi: mit-mit-mit?”
Busa nagyot sóhajtott, s elhallgatott.
„Ez semmi. Fekete tékója mindenkinek lehet. Az én bácsám es szerzett egyet, a másik bácsám küldé neki. Az es csak azt kérdezte egész nap, hogy mit-mit-mit? Míglen megharaguveék rá, s azt kaját neki: Mit? Lóganéyt! Hát reggelre tele hordá az egész házat lóganéjával. A néném szédert mérgében, mikor meglátta.”
„Most es ott vagyon?”
„Már nincs ott. Mer a másik bácsám es meguná, meg félt es többet, edgy aztán elküldé a tékót, hogy hozzon vizet szitában a Balatonról.”
„Se humokot” - fogott hozzá megint Györk a maga mondókájához. „De azé Majs apának még sincs ördöngője. Tékója lehet, de ördöngője nincsen.”
„Azmikor a fejér ló közeledni érezte halálát, monda a fiának: eredj, fiam, mássz föl annak a magas nyárfának a tetejébe, s húzd le a kérgét tövig. Sza, de nem tudá lehúzni a kérget tövig, csak ágy feléig. No, akkor még nem halok meg, monda a fejér ló, s meg él vagy száz esztendőkig. Ott tölcig.”
„Hát aztán leházá végezetül, avagy nem?”
„Végezetül csak leházá, ágy száz esztendő múltán. Akkor azt monda neki a fejér ló: én most meghalok, fiam, te kedég eredj velem. Eredj mindég csak Nyugatnak. Haljon meg.”
„No, csakhogy meghala” - sóhajtott Busa, s köpött.
„Te bihal!” - kiabált rá dühösen Vajka. „Mindenki tudja, hogy csakugyan vala egy fejér ló, s annak vala egy fia, azkit Fejérlófiának hívának.”
„Akkor elindula Fejérlófia Nyugat felé, s mene, mendegéle csak Nyugatnak. Darabot morzsolgatott. Kérdezte tőle Fejérlófia: ki vagy, atyádfia? Hát én vagyok a Kőmorzsoló. No, ha az vagy, gyere, birkózzunk meg.”
„Sokat, osztán a másik emezt, végre Fejérlófia ágy végá földhöz Kőmorzsolót, hogy alig tudta földtelpászkodnia. Sebben, gyere, menjünk együt. Hát ágy es leve.”
„Én tudom.”
„Kinek mondád?”
„Lettek a falu felé. A paticsfalú kis házak ott gunnyasztottak a domb alján a kolostor körül, s már szelíd kék füstöt eregettek, mert közeledett a pihenés ideje. Füstöltek a parasztok, kapájuk a vállukon. Mindenfelé hangos csaholást csaptak a kutyák örömében, hogy a gazda hazaérkezett.
Györk rosszkedvűen indult haza. Mezítelen lába vontatottan poroszkált a gyalogút porában. Mindig szomorú volt, ha haza kellett mennie.
„A napok, este azonban elszomorodott, s mintha valami húzta volna, a Zengő felé vágyakozott. Ott lakik, ott hever kis fekete, bozontos kutyája, sejtő fekete kandármacskája meg az a bizonyos fekete tyúk is más tyúkok és kakasok társaságában.”
„De hát este volt, és Györk gyomrát csikarta az éhség. Már messziről érezte a köleskása meg a hagyma illatát.
Györk apja sovány, horgas orrú, nagy bajuszú, hallgatag ember volt. Mint a barátok erdőre, büszke volt hivatalára.
„Az apja sok napig nem volt otthon. Ezek a napok a szabadság napjai voltak Györknek. De nemcsak Györk, hanem mostohaanyja, sőt a kis pólyás öcsike is szabadabban lélegzett ilyenkor. Ezért. Nem volt éppen rossz ember Farkas. De falon-falon méltóságos. Sohasem nevetett, legfeljebb mosolygott.
„Komolynak kell lenni” - gondolta. Az asszony nehezen tanulta meg. Nem tudott belenyugodni, hogy az ő életében már vége minden vidámságnak, bohóságának.
„És sehogy sem nyugodott bele ebbe a kedvetlen életbe Györk. Mindennap tett valamit, amit nem lett volna szabad tennie.
„A testvére s egyben felesége: Rika, ugyancsak értettek a vadászathoz. Úgy elhozták, hogy egy tolla sem hullott. Kis énjükkel-nyilukkal, dzsidájukkal a fiúk gyakran nagy kárt tettek a baromfiakban. De Farkas fel is bosszúlt ezen.
„Nem nézte őket, hiszen a baromfiak az asszony gondjaira tartoztak, de a kutyák miatt... Mert amikor ő ment velük az erdőre, a három derék kopó nem a komoly munkára, hanem a játékra gondolt.
„El-eltüntek nyomtalanul. Akkor azután fütyölhetett, vagy akár kürtölhetett Farkas, rá sem hederedtek. Vadásztak a maguk esze szerint.
„Nem pen, ahogy kell, hanem beugrottak, s Farkas még ki sem feszítette íjját, már rátámadtak a vadra. Gyakran összevesztek az elejtett vadon: melyikük hozza el.
„Egymást, bőrét szétmarcangolták, majd egymásnak estek, s dühösen marakodtak. Végül is gazdájához, nyomban a nyaka közé ugrott, s nyalta a képét vidám örvendezéssel, ahol érte. Hát edgy volt a kutyákkal.
„De értettek ők ahhoz is, miként kell hajtsdófaval a barátok gyümölcsösében almát, körtét fácskról lecsolozni. Ott aztán meg fogja észrevenni...
„...és a Mennyek országa, s kutyát csak nem szabad a gyermekre engedni, a csúnya fajra meg fajra Farkas fölébe jutott, mert azt nem lehetett megtiltani, hogy Vaska panaszkodjék.
Györk a verést hősiesen törte, meg sem mukkant. Lassanként így megszokta a vesszősuhogást, akár a szélfúvást.
„Hazatérve ballagott tovább, csak akkor vakargatván az elepét, amikor az apja már nem látta. Érezte az eliramodást, bízva elképzelhetetlenül gyors lábaiban, kitartó inaina, de ha nem sikerült, ágy forgatta fenekét a lezúduló ütlegek alatt, hogy a vessző ne laposan essék rá.
„Saját egy bokor mögött, ott várta be Busa ordításait. Sással hagyta, hogy verjék, bár az ő tohonya bivalybőre meg sem érezte a vesszőt. Böngött már akkor, amikor Farkas rátette kezét, böngött, mintha nyázta volna.
„Még akkor, amikor Farkas, megrémülve a nagy hangtól, néhány suhintás után szélnek eresztette a fickót. Tengerök, lófütty, kőkemény-bozót meg muhar között, ágy abamaradt a böngés, mintha elvágták volna.
De bár Györk állta a szidalmakat, a verést és apja nagy méltóságát, szíve mélyén mégis igen el volt keseredve.
„Nem a madár sem jár. Ahol azt tehet, amit akar. Különösen tetszett neki a vén Majs élete. Nem lehet semmi panasza. Van egy szép, jó kis háza fából, van egy kutyája, néhány tyúkja, van macskája. Tehát semmi gondja-baja a világon. Igaz, hogy a papok szüntelen szidják, s mindenki beszéli, hogy ördöge van, de azért a nép csak hozzá fordul, ha baj éri, mert nagy tudós. Ismer minden betegséget, rontást. Így lenne jó élni, mint Majs. De nem itt. Valahol messze.
Csak egy kis leányt vinne magával Györk. Opor leányát, Vajka öccsét, a kis barna Cseperkét. Azt az egyet. Ott élnének szépen kettecskén, mint a vadgalambok az erdőben.
Györk belépett a házba. Nagyobb, szebb ház volt ez, mint a parasztok vesszőből-agyagból vert kicsiny házai.
„Össze volt, s két szoba volt benne, nem egy, mint a többiben. Igazi férfi ház volt.
„Keskeny volt, mint egy kopja. Éppen hogy a lófarok hiányzott róla.
„Tette. Ott guggolt a hőkúb mellett a ház közepén, s homlokából elsimítva gesztenyebarna haját, s meg-megigazítva fehér lenkendőjét, a kölest rázogatta. Kása és hagyma illata szállt. S megvilágították az alkonyatban Hajnal szelíd, szomorú és sértődött arcát, kissé hosszú orrát, sötét szemét.
Farkas nem volt a házban. Föl kellett mennie a kolostorba.
„Azt hiszem, apád” - mondta megkönnyebbülten. „Aztán még nem készült el az estebéd. Kemény ez a hús, nehezen fő.”
Györk szó nélkül kifordult, ügyelve, hogy ne érintse meg a kcszöböt, s hátraballagott a ház aljára. Válogatott egy öl venyigét, még jól meg is nézte, megtördelte, vajon elég száraz-e.
„Jó fiú vagy, köszönöm” - mondta hálásan Hajnal, amikor ledobta a venyigét. „Ezzel majd jobban fő...”
„Éhes vagy, fiam?”
„No, kibírnám még vagy három napig” - mondta férfiasan Györk.
„Leült, s letelepedve, öregesen térdére nyugtatta a karját.
Elnézte a mostoháját, amint a tűz mellett guggolt, s megfordította, meg-megrázogatta a rotyogó fazekat. Húsen köszörülte a torkát.
„Ott lakoznak abban a bizonyos vadonban, abban a bizonyos házban.”
Hajnal fölemelkedett. Györkkhöz lépett, megsimogatta vállára hulló, zsedrral gondosan megkent, szépen befonott haját, lehajolt, s melegen megcsókolta.
„Mi baj, kisfiam?” - aggódott Hajnal.
„Ó, te öreg mogorva.”
Györk hümmög...
Fazekas Magda közepes termetű, ősz hajú, szelíd tekintetű, halk szavú asszony. Németországban él lányainál az 1990-es évek derekától, de egy-két évente visszajön Marosvásárhelyre, fölkeresi az itteni családi házat, nagyobbik lányával elmegy a hitközséghez, és ellátogat a temetőbe is. Szédervacsorán találkoztam vele, készségesen fölajánlotta, hogy mesél az életéről. Marosvásárhelyen egy tágas, emeletes ház van a család tulajdonában, a ház történetéről is mesélt. Stílusos, még a szülőktől és testvérektől örökölt bútorokkal van berendezve. A ház mögött hangulatos, sövényes, füves udvar található.
Az édesapám szülei Gyergyótölgyesen éltek. Én 1920-ban születtem, és azt hiszem, hogy mikor már olyan korba jutottam, hogy kérdezősködhettem volna, nem tudom, miért, de valahogy nem kérdeztem soha. Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna édesapámat az ő szüleiről, mert valószínű, hogy már nem éltek. Az édesapám édesapját Struhl Paskelnek hívták. A nagyapámnak fűrésztelepe volt, fás volt, ezzel foglalkozott. Erdős vidéken éltek. Gyergyószárhegyen, ahol mi laktunk, mindig úgy szólították édesapámat, hogy Paskel úr. Édesapámat úgy hívták, hogy Struhl Arnold, és mégis a falusiak mindig úgy szólították, hogy Paskel úr. Nem tudom megmondani, hogy honnan vették a Paskel nevet, fogalmam sincs.
Édesapámnak is, hogyha jól emlékszem, hét testvére volt, mi is heten voltunk. Én kétszer voltam gyermekkoromban Tölgyesen, mert ott még élt az apámnak két testvére, de az édesapám testvérei sosem mondták, hogy menjünk a temetőbe. Hát azok meg kellett volna nekem mutassák, hogy hol vannak eltemetve a nagyszülők. De soha nem esett erről szó.
Azt hiszem, apám, Arnold volt a legidősebb. Az egyik fiútestvére Bernád bácsi volt. Struhl Bernád bácsi nagyon vallásos volt, szakállt viselt. Apám is viselt, de nem olyan nagyot, mint ő. Bernád bácsi abban az időben, amikor Monarchia volt, Debrecenbe költözött. Kereskedő volt, nem tudom, milyen kereskedő, mert sosem voltam Debrecenben. Nem tudom, hogy hívták a feleségét, volt két gyermeke, Andor és Nelli. Zsidó volt a felesége. Bernád bácsi minden évben visszajött Romániába, de csak ő jött, a családja nem. Valamennyi időt nálunk töltött és a testvéreinél, akik Romániában éltek. Úgymond, látogatóba jött. Nelli egy orvoshoz ment férjhez, és egy kislánya volt. Andor jogot végzett, de nem tudott a zsidótörvények miatt Magyarországon elhelyezkedni, és Franciaországba ment. Ő elmenekült. Nellit, Bernád bácsit és a feleségét deportálták. Andor Franciaországban az idegenlégióba ment, amikor elment Magyarországról. Az idegenlégióval Afrikába került, és Szenegálban megismerkedett Szenegál kormányzójának a lányával. Összeházasodtak. A feleségét ugyanúgy hívták, mint a testvérét, Nellinek. Az ő életük érdekes sztori, egy egész regény.
Volt apámnak még egy fivére, azt Aiziknak hívták. Aizik bácsinak tragikus sorsa lehetett, nem tudjuk. Eltűnt. Sose derült ki. Valamilyen problémája lehetett, ilyen tudathasadásos betegsége, skizofrénia. Izsák bácsi elvált volt, volt neki is két gyereke, de pontosan nem tudom, hogy hol éltek. Ezek régebbi történetek, amikor én még gyermek voltam. És nem beszéltek róla, nem tudom, miért. Tabu téma volt a családban.
Volt egy Cecília nevű testvére is: Cecil néni. Cecil néninek a férjét Hirschnek hívták. Hirsch Herman. Tölgyesen jómódú családnak számítottak, egy nagyon szép, nagy kertes házban laktak. Arra emlékszem vissza most, hogy volt egy nagyon nagy gyümölcsöskertjük és rengeteg ribizlifa. És én úgy szerettem a ribizlit, máig nagyon szeretek szedegetni ribizlit. Cecil néni végtelenül szelíd teremtés volt. Gyermektelen házaspár voltak. Herman bácsi bűbájos ember volt. Emlékszem, hogy olyan jól éreztem magamat náluk. Cecíliának és a férjének nagy üzlete volt Tölgyesen. Az mindig úgy volt, hogy az üzlethelyiség a családi házban volt. Mindeniknek saját háza volt. Cecíliáéknak szép nagy családi házuk volt. Komfort abban az időben nem létezett. Például olyasmi nem létezett, hogy vízvezeték, még olyan artézi kutak sem voltak abban az időben, a szabadban. Csak rendes kutak voltak, amikből úgy kellett felhúzni a vedret.
Apámnak a másik lánytestvére az Etelka. A férjét Löbl Arnoldnak hívták. Etelkáék is nagyon jómódúak voltak, két gyerekük volt, Hédi és Jenő. Hédike négy évvel fiatalabb volt, mint én, de sokat játszottunk együtt. És náluk is nagyon-nagyon jól éreztem magam, mert Etelka néni nagyon jól főzött, és finomakat ettünk nála, arra jól emlékszem. Rendkívül pedáns volt, olyan tisztaság volt, hogy nem is lehet azt elmondani, és nagyon-nagyon ügyes volt. Etelka pont ellentéte volt Cecil néninek, mert Etelka magas volt, és nem volt kövér egyáltalán, Cecil néni pedig alacsony volt és kövér. Na, ezt kell tudni a két lánytestvéréről. Etelkáék olyan jómódúak voltak, hogy zongorát vettek Hédikének. Azt hiszem, a faluban nem is volt másnak zongorája, csak nekik. Ez már Romániában volt, az 1930-as években lehetett, mert már tíz éves lehettem vagy ilyesmi.
De még van egy másik lánytestvére is, a Lina néni, aki Brassóban lakott. Lina néni férjét Izrael Jenőnek hívták. Nagyon gazdag emberek voltak. Lina néni már egyszer férjnél volt. Az első férjétől elvált, és másodszor ment férjhez Jenő bácsihoz. Volt két gyermekük, Edit és Laci, mind a kettő már meghalt. Edit volt a nagyobb, Laci volt a kisebbik. Lina néni minden évben eljött hozzánk, Szárhegyre, de azt is tudom, hogy az apám nem ment vele, csak Lina néni egyedül ment Tölgyesre, a sírhoz. És nem is emlegette, én nem emlékszem, hogy emlegette volna a szüleit. Még azt sem tudom megmondani, hogy nagyanyámat hogy hívták. Lehet, hogy furcsa, de ez így van.
Róza néni férjét Majer Móricnak hívták. Nekik három gyerekük volt: Majer Jenő, Majer Marci és Majer Ibolya. Móric bácsi és Róza néni Gyergyószárhegyen lakott egy ideig, ahol mi is. Nagy üzletük volt. Úgy mondták ezekre az üzletekre, hogy szatócsboltok, mert minden volt bennük. Mivel ők vállalkozóbb szelleműek voltak, mint az apám, elköltöztek Brassóba. Az üzletet felszámolták akkor, mikor elköltöztek. Brassóban már nem tudom, mivel foglalkoztak. A két fiú meg a lány is fogtechnikát tanult, ha jól tudom. Jenőnek volt ott Brassóban rendelője, és az Ibolya csak mint technikus, mellette dolgozott. A Marci pedig Sepsiszentgyörgyre költözött, megnősült. Jenő nem volt megnősülve, de Marci megnősült, és a feleségével Sepsiszentgyörgyön élt. Valószínűleg neki is volt ilyen fogászati rendelője ott, nem tudom ezt pontosan, mert én egyszer sem voltam náluk Szentgyörgyön. De Jenőnél későbben voltam párszor Brassóban.
Jakab volt a legkisebb a fiúk közül. Jakabnak nem tudok korábbi dolgairól sok mindent, csak a későbbiről. Vénlegény volt, későn nősült. Egy kicsit különc volt. Voltak ilyen bogarai, hogy nagyon kényes volt, mindent megtörölgetett például. A kockacukrot is megfújta, mielőtt betette a kávéba, és nagyon pedáns volt. Az volt a szokása, mivel neki nem volt üzlete, és idős volt, de még nem volt családja, mindig ment egyik testvérétől a másik testvéréhez. Így mindig kicsit vendégeskedett itt-ott. Későbben aztán megnősült. Marosvásárhelyen laktak, a feleségének érdekes neve volt: Noszai Piroska. Deportálás után, ami maradt Jakab bácsi után, azt mi örököltük. Maradt egy ház és valami berendezés a házban.
Édesapám csak elemi iskolába járt. Egyik gyermek sem volt elmenve a faluból. Ott nevelkedtek, és abban az időben gimnáziumba nem küldték őket, mert ott ilyesmi nem volt. Talán hét osztályos volt az iskola abban az időben, később lett nyolc, úgy tudom, a kötelező elemi iskola.
Az én édesapám katona volt az első világháborúban, mint katona be volt híva, de nem volt a fronton. Amikor volt az első világháború, akkor a családdal kimenekültek Budapestre. Ott született egy gyereke, Struhl Jenő, de aztán visszatértek.
Szárhegyen laktunk. Szárhegy, Gyergyótölgyes is, Ditró is, ez mind egy völgy, ez mind Gyergyó volt. Valószínű, hogy ezeknek a szárhegyieknek is volt erdőtulajdonuk, mert az én nagyapám a szárhegyiekkel kapcsolatban volt, és akkor azt mondták ezek a szárhegyiek, hogy mivel nincsen egy rendes bolt Szárhegyen, hát a nagyapámnak fiai vannak, és az egyik fiát legalább miért nem Szárhegyre küldi el, hogy csináljon ott üzletet. És így került az apám Tölgyesről Szárhegyre. Legénykorában nyitotta az üzletet, még mielőtt megnősült volna. Ötven évig volt Szárhegyen apámnak az üzlete. Ez az üzlet olyan volt, hogy nem csak fűszerkereskedés volt, hanem ruhaneműt is árultak. Mindenféle ruhaneműt, textilárut, méteráru is volt, készruhák is abban az időben. De nem az elején, amikor apám csinálta az üzletet, hanem úgy fokozatosan nagyobbított mindig.
Nem tudom, hová valósi volt az első felesége. Szüléskor halt meg. A kislányát Fridanak keresztelték, 1901-ben született. Mi úgy hívtuk mindig, hogy Friduska. Úgy öt éven belül újraházasodott az édesapám. Friduskát édesanyám nevelte fel tulajdonképpen. Friduskának mindig, kicsi gyermek korától beteges természete volt.
Friduska fiatalon férjhez ment, így elkerült Szárhegyről. Egy fia született a házasságából, Mikinek, Miklósnak hívták a kicsi fiát. Hirsch Izidor volt a férje, marosvásárhelyi volt, de Brassóban laktak. Azt tudom, hogy hozománnyal ment férjhez. Izidornak volt Vásárhelyen egy szép családi háza, nagyon-nagyon úri gyerek volt ez az Izidor, mást nem mondok róla, lehet, hogy elkényeztetett fiú volt otthon, nem tudom. Mindenesetre ő, amikor volt a bécsi döntés, akkor Vásárhelyen volt, nem ment vissza Brassóba. Friduska a fiával, Mikivel Brassóban volt, ő életben maradt a gyerekkel, Izidort pedig eldeportálták. Miki először fogtechnikát tanult. Nagy sportoló volt, tornászbajnok is volt. Egyszer gondolt egy nagyot, és feliratkozott az egyetemre, elvégezte, tornatanár lett belőle. Valamikor az 1970-es években Friduska a fiával kiment Izraelbe. Kint, Izraelben Miki már mint tornatanár működött, nyugdíjazásáig. Friduska nagyon sokat kínlódott. Kilencvennégy éves volt, mikor Izraelben meghalt.
Több mint való, hogy abban az időben a házasságok mindig közvetítéssel jöttek létre. Voltak akkor ilyen házasságközvetítők. Édesanyám nagyon fiatal volt, alig tizennyolc éves, amikor a nem édes mamája sürgette, hogy menjen férjhez. Nagyon hamar férjhez adták. Húsz év korkülönbség volt a mamám és az apám között. Gondolom, mindkét esküvő vallásos kellett legyen, és volt hivatalos is.
A mamám édesapját, a Piatra Neamţ-i nagytatát nem ismertem, nagyon korán meghalt. A mamámat Pascal Fanninak hívták, és nagytatát úgy hívták, hogy Michel Pascal. Ahogy nagypapámról mesélték, egy nagyon joviális ember volt. Gazdagok voltak, jómódban éltek. Gabona- és terménykereskedő volt, és exportőr, úgyhogy nem csak benn az országban kereskedett, hanem szállított külföldre is Piatra Neamţ-ról. Elmesélte nekem a nővérem, Dórika, aki volt Piatra Neamţ-on, hogy nagyon jó anyagi viszonyok között éltek. A mamám volt a legidősebb testvér. Az édesanyja meghalt, és akkor újranősült az édesapja. Az új feleségtől, a második házasságából született három gyerek: két fiú és egy lány. Az idősebbik fiút Izidornak hívták, a kisebbet Filipnek, a lányt pedig Catynak.
Édesanyám nem tudott egy szót sem magyarul. És egy ilyen környezetbe került, ahol senki nem tudott románul. Édesapám sem nagyon. Édesanyámnak nem lehetett könnyű beilleszkedni. Városi lány volt, és a Francia Intézetben tanult Galaţi-on, úgyhogy a mamám franciául tudott és románul, de nem tudott jiddisül. Apám nem beszélt más nyelveket, csak magyarul és jiddisül. Úgyhogy nem volt éppen olyan megfelelő házasság. De azért édesapám aktív férfi lehetett, akinek hét gyereke született egymás után. Mit mondjak? Szép volt a mamám…
Én egyetlenegyszer voltam édesanyámmal Piatra Neamţ-on, de olyan kicsi gyerek voltam, arra nem tudok visszaemlékezni. Csak az maradt meg, hogy lovas kocsival mentünk. Akkor nem volt más utazási lehetőség, csak lovas kocsi, nem volt autó vagy vonat. A híd, ahogy mentünk keresztül, mesélte a mamám, majdnem beszakadt, csak hajszálon múlt, hogy nem estünk be a patakba. Még egy dolgot mesélt a mamám - abban az időben úgy látszik, már volt ott mozi -, mondta, hogy elvitt a moziba, némafilm volt. És én állandóan kérdeztem, hogy „Mama, mit mond?”. Zavartam a közönséget. Ezen kívül anyám nem sokat mesélt. A Monarchiában úgy volt, hogy nem volt határ, lehetett utazni külföldre is, akárhova mehettek. Mesélte édesanyám, hogy mentek fürdőre, nem kellett útlevél. Azután már megváltozott a helyzet, mert mikor Erdélyből Románia lett, nem mehettek csak úgy.
Édesanyám unokatestvérét, aki Galaţi-on élt, úgy hívták, hogy Amelie, a férjét pedig Isak Katznak. Exportőr volt Galaţi-on, nagyon gazdagok voltak, egy utcasor ház volt a sajátjuk. Amelie az édesanyja részéről volt unokatestvére édesanyámnak, ezt tudom biztosan. Amikor elvitt a mamám Amelie-ékhez, és bevitt a szalonba, hát én, a szárhegyi leányka, elképedtem, hogy hogy néz ki egy gazdag ember lakása. Bennem csak ez a szalon maradt meg, hogy nagy volt. Elképesztő volt. Egy falusi házhoz képest egy ilyen szalon - mert nem volt nekem mikor és hol lássak hasonlót - nagyon-nagyon nagy volt. Csak arra emlékszem, hogy a szőnyegek nagyon nagyok voltak. Amelie egy olyan finom jelenség volt, még a neve is olyan szép volt, azóta is mindig szeretem ezt a nevet.