Valamikori ifjúságom egy ködös korszakában ismertem meg Cseh Tamás előadását: arra emlékszem, hogy először Oroszlányban, egy bányászklubban láttam, majd pedig Csepelen, egy eldugott művelődési házban.
Abban az időben olcsón lehetett utazni, szocialista viszonylatban akár nagyobb távolságokra is: gyakran jártam Lengyelországban, (az akkori) Csehszlovákiában és néhányszor Bulgáriában nyaraltam. Több-kevesebb sikerrel, de kapcsolatba léptem különböző (szocialista) nációjú emberekkel, és nagyjából mindenhol ugyanazt láttam: megnyugvást és reménytelenséget.
Miközben azért forrongó idők voltak azok: ugyan a '68-as évek régen lecsengtek, ám útjára indult egy újabb, „kis” generáció: nyaranta mi is stoppoltunk, csavarogtunk, éjjel-nappal koncertre jártunk és persze meg akartuk változtatni a világot (mint minden rendes fiatal). Ám mi tudtuk, hogy minden reménytelen (jellemző a név, amit akkor aggattak ránk: csöves).
Most, újra végighallgatva Cseh Tamás egykori zenéit, nagyjából ezt a ködös hangulatot élem át megint, és nagyon kevéssé érzem, hogy mindezt át lehetne másként is adni, mint zenében (ahogy azt sem tudom, mit él át egy mai tinédzser az egykori Európa Kiadó spleenjéből). Egy életérzés, mindannyiunk ifjúságának közös nyelve ez a melankólia, amelyre rezonanciát ma csak a reménytelenség (és a zene) adhat.
Bár először Cseh Tamás egészen más lemezeit ismertem meg (melyeket akkoriban énekelgettünk, hiszen mindannyiunk közös anyanyelve volt), az Ő előadásában csak a Frontátvonulást láttam, azt azonban többször is, különböző helyszíneken. Legutoljára pár éve, egy ferencvárosi ifjúsági klubban találkoztam Vele: énekelt ugyan néhány dalt, leginkább azonban már csak az emlékeiről beszélt ('56-os élményeiről és az indiánjairól).
Nagyon régen, már nem is tudom hol, olvastam egy interjút Cseh Tamással, amiből szinte semmire sem emlékszem már, egyetlen dolog azonban szilárdan az emlékezetembe (és a gondolkodásomba) tapadt. Arról a jelenetről beszélt, amikor a Frontátvonulásban Vízi felemel egy poharat, a levegőben tartja, majd egyszer csak elengedi.
Talán azért is maradt meg ilyen szilárdan ez a jelenet bennem, mert többször is láttam ezt az előadást, és mindenhol, minden helyzetben pontosan ugyanazt éreztem, mint amit az interjúban Ő említ: hiszem, hogy a pohár a levegőben marad, s aztán felriadok az üvegcsörrenésre. Mindenhol, minden helyzetben és állapotban ugyanezt éreztem. És azt gondolom, hogy az előadó csak akkor képes ilyen mutatványra, ha maga is hisz benne. Az üvegpohár persze minden egyes alkalommal leesett és összetört, ám sohasem a csalódást éreztem - inkább a lehetőséget, hogy mindez megtörténhet, hogy legközelebb majd...
Az egész világ, amely akkoriban körbevett, nagyjából a Frontátvonulásban megjelenő Keleti Pályaudvarra emlékeztetett, ahol ugyan vidáman báloznak az emberek és mindenki végzi a maga dolgát, ám ahová nem érkezik, és ahonnan nem is indul sehová vonat. Cseh Tamás előadása elhitette velünk, hogy még léteznek járgányok és létezik irány, amelyekkel és amely felé indulni lehet. Nem kívánom az egekbe magasztalni, hiszen valószínűleg már úgyis onnan néz le ránk, ám én olyan átélést és meggyőzőerőt éreztem az előadásában, mint senki másnál. Minthogy személyesen nem ismertem és a magánéletében sem szeretnék turkálni (különösen nem érdekel most a Bereményi Gézával vagy Másik Jánossal való kapcsolata), egyszerűen hiszem, mert úgy kell lennie: Cseh Tamás hiteles, valóban autentikus ember volt.
Az akkori kultúrpolitika jelszava a három T volt, azaz Támogatott, Tűrt és Tiltott. Cseh Tamás és az akkori rockzene (P Mobil, Piramis, Beatrice, Karthágó, Dinamit stb.) a második, a Tűrt kategóriába tartozott. Korántsem véletlen, hogy míg a „nagy generáció” zenekarai már rendszeresen adtak ki nagylemezeket, az utóbbi együttesek nem is álmodozhattak erről (miközben több tízezres tömegeket mozgattak meg). Cseh Tamás ez alól kivétel volt, az ő lemezei legalább megjelenhettek. De amíg a rockegyüttesek hatalmas tömegek előtt zenéltek, Neki mindig a kis, eldugott klubok jutottak.
A mai, piac-orientált világban nehéz elképzelni, hogy különösebb média-támogatás és zenei kiadványok nélkül hogyan lehetett megélni a zeneiparban. Márpedig Ő kétlem, hogy valaha is húsz embernél nagyobb közönség előtt játszott volna: az Ő zenéje és előadása, jelenléte mindig személyes maradt. Legnagyobb báját és vonzerejét is éppen ez adta: a fél-illegalitás, a szubjektivitás homálya.
Volt valami skizofrén a hetvenes-nyolcvanas években: nagyjából mindenki tisztában volt azzal, hogy a dolgok nincsenek rendben, és nagyjából mindenki tisztában volt azzal is, hogy erről nem lehet, nem szabad beszélni. Maradt az irónia, a metafóra és az allegória. Mindannyian virágnyelven beszéltünk, s aki először virágnyelven tanított minket, az Cseh Tamás volt.
Aztán megnyíltak a kapuk: lehullott a vasfüggöny, kivonultak a szovjet csapatok az országból, és valami egészen más kezdődött. A kezdeti halleluja-hangulatban valahogy elveszítettem Őt a szemem elől. Azt hiszem, hogy az egykori melankólia is divattalanná vált akkoriban, s persze a fél-illegalitás és a szubjektivitás homálya is valahogy ódonnak, avíttnak tűnt. Volt néhány nyertese a rendszerváltásnak, és sok-sok vesztese. Nem mintha teljesen lezárult volna, ennyit azonban most is biztosan tudunk. Ahogy a kezdeti lelkesedés, hurrá-optimizmus is megkopott. Rájöttünk, hogy hiába szabad beszélni erről-arról, ha a szavunk szélbe kiáltott szó marad.
Venném elő a megkopott gúnyát, az egykori melankóliát, a virágnyelv mámorító dalát, s az egészet penész lepte el. Most, hogy új aktualitása volna a reménytelenségnek, elhull az egykori, az utolsó bárd.
Hiszem, hogy az élet és halál körforgás, hogy valahol új lélek született. És próbálok nem csupán egy, a saját életem léptékében gondolkodni. A halál azonban mindig megráz, ahogy ma is. Most azonban komoly aggodalom vegyül a gyászomba: lesz-e még, valaha olyan előadónk, olyan művészünk, aki egész életében annyira autentikus tud maradni, mint Cseh Tamás? Ő pedig, most már, örökké az marad.
Cseh Tamás - Fehér babák
Cseh Tamás már több mint hat éve nincs köztünk. Illetve dehogyis nincs. Ma volna a születésnapja, épp a Magyar Kultúra Napján... Sok ilyenkor a róla szóló cikk, feldolgozás és videó. De ő nem csak az évfordulóján van ott a mindennapokban. A magyar könnyűzenében, színházban nem nagyon van hozzá fogható énekes-előadó. Mindenkinek megvan a saját Csehtamása.
Vendégszerzőnk óriási rajongó. Egyedülálló műfajt találtak ki Bereményi Gézával. Sajátosat és autentikusan hatvanas évekbelit. Amikor fal mellett sétált egy generáció, fiatalok találkoztak esténként két presszó között, társaságokban lődörögtek, és az évek sapkát viseltek, szemükbe húzva. Ekkor történt, hogy egy fiú megjelent egy másik albérletében, és azt mondta neki: hallom, szoktál gitározni, írsz ilyen dalokat, na, én meg dalszövegeket írok, próbáljuk meg együtt. Ennyi volt, és megszületett a magyar dalköltészet és előadó-művészet korszakos párosa. Cseh és Bereményi. És most azt szeretném, ha ti is meghallanátok és megéreznétek valamit ezeknek a szerelemgyerekeknek a szépségéből. Ez a tíz ballada számomra a legszebb, legfontosabb az életműből.
A "Fehér Babák" takarodója című lemez dalaiból:
- Az egyik utolsó lemez egyik dala. Elbeszélés egy srácról, aki idegenként ér partot az Újvilágban, és idegenként tér haza sok-sok évvel később egy másik értelemben vett új világba. Az időnként felzümmögő vokál egészen hátborzongatóvá teszi a dallamot.
- Ki ne ismerné ezt a remek kis angol dalt? Szinte látja az ember a dülöngélve, kupákat emelgetve dorbézoló középkori kocsmanépet, ahogy megidézi Kádár Jánost, Rajkot, a magyar történelmet… izé, pardon: Shakespeare hőseit. Akik a mai napig leképezik azt is, amit Bereményi beleírt ebbe a szövegbe. Két akkord az egész? Na és?
- Szívszorító, csodálatos dal, pedig semmi különös; csak egy naplószerű flashback movie a múltból a jelenbe. Két ember élete egymás felé tart. A vége az egyik legszebb, legigazabb zárás, ami létezhet. Ennyi volt az életünk: kellünk egymásnak, mert nincs másunk. Élünk hát csendesen, megvagyunk, s azt mondjuk: révbe értünk.
- Talán kevésé ismert dal a Fehér Babák takarodója című lemezről (a kedvenc Cseh Tamás-lemezem!). Ebben, kérem, a szorongó, a lábközi örömöket először ízlelgető kamasz mutáló keresgélése van megénekelve. Meg egy érett, férjezett nő a lépcsőházból.
- Egy háborús ballada a 45-ös német kitörésről. A budai utcák fagyos hidege, az orosz balalajkák hangja, Viszockij dörmögése, és a kitörés kényszerű tragikuma.
- Ez nem ballada, inkább egy korszak tökéletes, tűéles, mégis fátyolosan nosztalgikus megidézése. Pont, mint amikor a gyerek a függöny mögül lesi, mi történik a nagyok világában. Tudjátok, mit? Dehogynem ballada. Sokak gyerekkorának balladája. A felnőttek teáztak, és úgy tettek, mintha semmiről se tudnának. E zene és szöveg együttes hangulatánál harmonikusabb, hibátlanabb lenyomatot nem lehet készíteni.
- Cseh Tamás azt mondta, ez végre olyan dal, amit mindig is akart (1990-ig kellett várnia rá). Olyat írt neki Bereményi Géza, amit úgy adhat elő, mint Leonard Cohen. És tényleg. Ady, József Attila, Kosztolányi búg benne, meg a gitár és Cseh Tamás legszebb hangja. Azt, hogy „Én úgy vagyok jó, ahogy így vagyok, már én nem leszek másik, matatni szeretek, álmodok, egész kipusztulásig” - ember nem írta le és nem énekelte el ennyire tökéletesen a világtörténelemben.
- Az egyik legfontosabb lemez, a 80 százalékban próza Frontátvonulás végén hangzik fel ez a katartikus dal, melyet egy vasúti pályaudvar éttermében énekel. Ahonnan sehova sem mennek vonatok. Mindenki csak vár. Bankettezők ünneplik saját itt maradt múltjukat, a vécésnéni az egész világ mamikája. A szomorú dizőz arról dalol, hogy egyszer talán majd jön valaki, egyszer tényleg elindulunk.
- Cseh Tamás egyik legtökéletesebb dala. Ha Tarantino ismerné, kizárt, hogy ne írta volna bele az egyik filmjébe. Mert maga a dal is filmből vétetett. Az örök westernhősről, aki egyvalamit tud igazán: hátat a falnak vetni és megdögleni (de előbb előreküldeni négy másikat)… Egy olyan korban és egy olyan korról szólt, amikor nem voltak ilyen elátkozott hősök, mert aki az akart lenni, azt elkapta a rendszer, lóháton végigvonszolta a városon, aztán vagy megölte, vagy engedelmes szolgát és besúgót csinált belőle. A revolverhősökből fényképészek lettek.
- Mit ragozzam: legkedvesebb Cseh Tamás-számom, evör. Amikor először hallottam, szerelmes voltam (mint akkoriban mindig), azért markolta meg a szívemet. Azóta el se engedi, pedig már ritkán vagyok szerelmes. De hát most meg más miatt szól úgy, hogy az ember azt érzi: itt és most írták. Elmenni, elhagyva lenni, fal felé fordulni és azt mondani: menj csak. Menj Londonba, Horváth Anna, vagy bárhogy hívnak. Valamikor ötvenhatosok érezhették magukénak ezeket a sorokat. És most…? De ez nem politika, hanem, ahogy Bereményi fogalmazott: a legsúlyosabb magánügy. Hát persze.
