Simontornya a Sárvíz és a Sió - Kapos összefolyásánál épült.
Ezt a várat valamikor nemcsak mesterségesen erősítették, hanem erősítette maga a természet is, körülvéve azt mocsarakkal és a folyók összefolyásával, melyekben széles területeken káka és nád nőtt a feneketlen sárban.
Ennek ellenére vagy talán éppen ezért a történelem előtti idők óta lakott ez a terület.
Az időszámítás utáni első században rómaiak hódították meg a vidéket.
Egyik fontos átkelőhelyüket Simontornyánál jelölték ki, s a Fortiana nevet viselte.
Sok gabonát szállítottak erről a vidékről a Római Birodalomba, s talán cserében, de meghonosították a szőlőművelést.
Szent István a Sárvíz mentén húzódó lakatlan területekre besenyőket telepített, akik a hullámos dombok alján alakították ki „Menend” (Menyőd) és „Bord” (Börd) nevű falvakat.
A település névadója, Simon alországbíró a XIII. század utolsó harmadában kapta meg a Szigetnek nevezett földterületet, és jogot arra, hogy földesúri vártornyot építsen.
A település életét alapvetően meghatározó rendelkezést 1377. március 17-én Lajos király adta ki, amely szerint Simontornya oppidummá (mezővárossá) vált, annak minden kiváltságával.
Már ez időből fennmaradt, hogy „Simontornya falu máskép Menyőd, Simont. falu máskép Sziget - Fehérb.”, de az is, hogy „ Simontornya mely egykor Zughnak is megneveztetett részint Fehér részint Tolna megyéhez tartozott.”
A mezőváros mai nevét először az 1505. június 29-i oklevél említette, amelyben Gergellaki Buzlay Mózes első végrendeletében ráhagyja unokaöccseire Simontornya várát és tartozékait.
Bár a település már egy néven szerepelt, a terület nagyon megosztott képet mutatott a XVI. - XVII. században.
Erről, no meg a török hódításról tanúskodnak a korból fennmaradt dűlőnevek: „Berham sziget, Szancza Bek sziget, Husziján Bek sziget, Kadiana sziget, Mumhut oda basa sziget, Maria Catholica sziget” és a sokáig használt „Dzsindzsa” (Könyök) utca, ill. a ma is használt „Muzsé-hegy” (Mózsé-hegy) neve is.
Ugyancsak a terület nehezen járható mivoltára utal az is, hogy a török kori posta útvonala kikerülte a települést.
A török összeírások alapján kovács, molnár, kádár és deák élt Simontornyán, de a török uralom után feltehetően Simontornya volt az első olyan hely Tolna megyében, ahol kamarai hivatalt állítottak fel.
Simontornyáról maradt fenn a céhes ipar XVII. századi működésének legkorábbi írásos emléke és céhének szabályrendelete is.
Ezekből kitűnik, hogy a legszorosabb kapcsolatot a veszprémi és székesfehérvári céhekkel tartottak fenn.
Ekkor már fontos és forgalmas útvonal vezetett át Szeged felől Dunaföldváron át Ausztria irányába, mert a marhakereskedők erre hajtották eladásra szánt állataikat.
Ugyancsak a fellendülő kereskedelmet bizonyítja az az 1698-i összeírás is, amelyben „… Teveni Tódor görög kereskedő házát említik, tehát ekkor már megindult megyénk legnagyobb helységében (Simontornyán) a kereskedés.”
Simontornya igyekezett megőrizni magyar jellegét a Rákóczi - szabadságharc alatti és utáni időkben, hiszen „…1710 - 1720 közötti időszakban csak magyarokat fogadott be.”
1728-ban telepedett le egy görög nemzetiségű lakos a mezővárosban, akinek „…évi 30 forint jövedelme származik a földesúri jogosítványok bérletéből.”
Nem véletlenül érkezett Magyarországra.
A passarovici békekötés után a kedvező (3%-os) vám csalogatta ide, és nagyon hamar elmagyarosodott.
Ez idő tájt a megyében csak elvétve volt tímár, pedig maga a mesterség nem volt ismeretlen a magyarok számára sem.
A bőrkikészítő ipar fennállása … István király uralkodása idején már okmányilag is bizonyítható”, mert a pannonhalmi apátság megalapítása idején a mesterek között tímárokat is „rendelt az apátság szolgálatára”.
A szakirodalom alapján a magyarok „…jó eredménnyel űzték a fehércserzést…”, a timsócserzést.
Gyakar csereztek lóbőröket.
Az 1350-ből fennmaradt írások alapján a „… magyarok ezt a cserzést olyan tökéletességi fokra vitték, hogy a franciák még sok évszázad múltán is ezt a cserzési módot ’Hongroyeur’-nak nevezték.
Ez nem volt más, mint egy timsóval cserzett zsírozott bőr, amelyből öveket, nyergeket készítettek.”
Tolna vármegye területén a XVIII. század elejétől rohamosan nőtt az iparosok száma, 1719-től pedig tömegesen nőtt a céhbe való belépés.
A vármegye 1720. február eleji simontornyai gyűlésén ismertetik a szabók céhszabályzatát…”, áprilisban pedig a takácsok alakították meg céhüket.
A csizmadiák a pozsonyi anyacéh előírásai szerint tevékenykedtek, a céhszabályzat Tolna megyei adaptálására csak 1720-ban került sor.
A merev szabályok nehezítették a piacra termelő kézművesek mozgását, de a megnőtt vásárlóerejű parasztok a mezővárosi hetipiacokon és az országos vásárokon biztos vevőkört jelentettek.
Mária Terézia uralkodónő megkívánta, hogy a lehetőség szerint minden mesterségnek egyforma alapszabálya legyen.
Az erre vonatkozó rendeletek 1771-ből és 1772-ből származnak”.
Az uralkodónő „az ipar támogatása és a céhek felvirágoztatása céljából Simontornyán a csizmadiáknak és vargáknak 1777-ben céhlevelet adott.”
A tímárcéh Simontornya központtal 1790-től két bejegyzett tímármesterrel működhetett „von Königin Maria Therezia 1790” rendelete alapján.
Simontornyára Styrum Limburg Miksa Vilmos gróf (az első idegen, aki Tolna megyében birtokot kapott) és utódai német telepeseket hozattak, mert mint II. József mondta: „a külföldi svábság betelepítése országos érdek azért is, hogy a magyart gazdálkodni tanítsa.”
II. József idején Tolna megyében főleg a szarvasmarha-tenyésztésnek volt nagy jelentősége.
Ezzel együtt nőtt az igény a jó tímármesterek letelepítésére.
Így került gróf Styrum Károly jóvoltából a mezővárosba Fried Salamon, és alapozta meg Simontornya bőriparát.
A kezdetek
Simontornyát a Styrum család ugyan III. Károlytól kapta, de csak Mária Terézia uralkodása idején telepedett meg véglegesen a mezővárosban.
II. Styrum Károly élénken foglalkozott birtokaival, főként az állattenyésztést tekintette szívügyének.
A különböző morva, cseh, német mesteremberek letelepítése így az ő nevéhez fűződött.
„Inkább gazdaságának élt és sem a vármegyében, sem az országban politikai és közigazgatási téren nem jutott vezető szerephez”, de félévszázados tevékenysége nyomán virágzóvá tette Simontornyán az ipart.
1780-ban említettek meg először 1 tímármestert a mezőváros neve mellett, aki nemigen lehetett más, mint Fried Salamon.
Sokáig (1810-ig) egyedül művelte ezt az iparágat, és az 1788-89-es felmérés alapján a húsz III. jövedelmi osztályba sorolt iparos közé tartozhatott.
A megye ugyanis az iparosokat és kereskedőket jövedelmük alapján különböző osztályokba sorolta, és Simontornyáról erről az időszakról a következő adatok jelentek meg:
- II. o. iparos 43
- III. o. iparos 20
- III. o. kereskedő 5
- I. o. boltos 1
A II. jövedelmi osztályba sorolt iparosok között minden bizonnyal azok találhatók, akik már 1720-tól ill. 1750-ből gyakorolták szakmájukat.
Ilyen lehetett: a kovács, a mészáros, a molnár, a szűcs, a bognár, a férfiszabó, a varga, az ács, a kőműves, a takács, a kádár, a kocsmáros, a szűrszabó, a pék, a halász, az asztalos, a harisnyakötő, a fésűs, a posztós és a fazekas.
Fried Salamon Morvaországból származott, ott is tanulta ki szakmáját.
A tímárság ezen a területen nagyon fejlett volt, így nagy örömmel fogadták azokat, akik ott szerzett mesterségbeli tudásukkal erre a vidékre érkeztek.
Valószínűleg látszik az a feltevés, hogy Fried Salamon vándorolásai közben jutott el Pozsonyba, de tény, hogy itt került először összeköttetésbe gróf Styrum Károllyal, aki idejének nagy részét rokonánál, a Pozsonyban lakó gróf Eszterházy Antalnál töltötte.
Styrum gróf Simontornyára hívta az akkor még csak 22 éves fiatal mestert, aki minden bizonnyal kedvező információkat kaphatott a letelepedés előnyeiről a veszprémi tímárcéhtől, mert elfogadta a felkínált lehetőséget.
Valószínűleg csak nagy küzdelmek árán tudta megteremteni simontornyai egzisztenciáját, de a gróf segítségére bátran számíthatott.
Első lakásul ő adott neki helyet a régi Székely István-féle házban, hol műhelyét berendezhette és az onnan 100 lépésnyire fekvő régi Sió mederben a bőröket is könnyen áztathatta…
Más leírás szerint „…a volt vármegyeháza (mely a megyeszékhelynek 1778-ban Szekszárdra való áthelyezése miatt lakatlanná vált és az uradalom tulajdonába szállt vissza ) raktárhelyiségeit műhelyül ” használhatta, de köteles volt az uradalom elhullott állatainak bőrét kikészíteni, igaz, bér ellenében.
Vagyis „mint kommenciós tímár, a levágásra került állatok bőrét dolgozta ki szerszámbőrökké.”
Úgy tűnik, ez az egyezség mindkettőjüknek megfelelhetett, mert Fried Salamon Simontornyán maradt, s tímárműhelye képezte a későbbi bőrgyár csíráit.
A két fent említett hely viszont elgondolkodtató.
Első látásra mintha ugyanannak a helynek a kétféle leírásáról volna szó, de Bél Mátyás további ismertetője kétségeket támasztott bennem.
Eszereint a „… városon kívül még egy udvarház (Székely István-féle) is van a szigeten, amelyet egy csatorna választ el a várostól.”
Fried Salamonnak Morvaországból elszakadni több ok miatt sem lehetett egyszerű dolog.
Először is a kivándorlókat családi kapcsolatuk, kegyeletük a szülőföldhöz kötötték.
Az ott maradt közösség tagjai sokáig elvárták nemcsak a vissza-visszatérést, de még azt is, hogy házasságukat az ősi hitközségben kössék meg.
Anyagi hozzájárulást kívántak meg az idegenben letelepedőktől az anyahitközség fenntartásához.”
A másik nehézséget az jelenthette, hogy a „… morva földesurak zsidó alattvalóikat örökös tulajdonuknak tekintették, kik még ideiglenes eltávozásukat is kötelesek voltak bejelenteni.
A Tolna megyében letelepült zsidóktól még éveken át megkövetelték bizonyos úrbéri szolgáltatások teljesítését.”
A harmadik nehézással Fried Salamon már nem találta magát szemben, mert időközben a Styrum grófok megszelídültek.
Korábban, 1710-1775 között (főként a német telepesek kívánságára) nem tűrték meg, hogy a betelepülők saját vallásukat gyakorolják: vagy meggátolták a letelepedésüket, vagy azonnal átkereszteltették őket katolikus vallásúra.
A római katolikus egyház anyakönyvének több korabeli bejegyzése egyértelműen erről tanúskodik.
Legtöbbjüknek maga a gróf és grófné volt a keresztszülője.
Fried Salamon előtt egyetlen óhitű tarthatta meg vallását, mégpedig az, aki regálébérlő volt, és pálinkafőzést illetve a kimérési jogot gyakorolhatta (a római katolikus templommal szembeni házak egyikében).
Fried Salamon tehát kialakította műhelyét, amely „…a nagy négyszögbe épült háznak a mocsaras, úgynevezett vársáncárok mellett fekvő fészerei és raktárai voltak és a Sió-csatorna régi medrétől alig 150 lépésre feküdtek.”
1780-ban ott kezdett el dolgozni, először egyedül, majd szükség szerint fogadott napszámosokkal.
Munkájához a feltételek adottak voltak.
Elhullott állat bőven akadt a környéken, hiszen Simontornya és vidéke - főleg a Sió szabályozása után - kiváló állattenyésztő helynek bizonyult.
Fényes Elek statisztikai és földrajzi leírása alapján főként lovat, juhot és szarvasmarhát tenyésztettek.
A fennmaradt dűlő- illetve utcanevek is ezt támasztják alá, bár másfajta állattartásról is tanúskodnak.
Egy-egy gazdának 8-10 ökre is volt a gazdasági felvirágzás idején.
Ugyancsak ebből az időszakból őrzött meg egy császári rendeletet Simontornya mezőváros egyik Currens könyve, mely szabályozta a bőrkivitelt.
Garmadával talált a cserzéshez szükséges gubacsot a vidék erdeiben.
A nélkülözhetetlen „…csert a Felvidékről a Dunán szállították Dunaföldvárig, onnan pedig kocsin…” tették meg a 30 km-es utat Simontornyáig.
Fried Salamon minden bizonnyal csendben, szorgalmasan, a törvényt tisztelve dolgozhatott, mert kevés levéltári forrás szól működéséről.
Egyetlen úrbéri pere volt 1790-ben „…a Sió vizének használata miatt…” , mert az uradalom az időközben elkezdett vízszabályozás költségeire hivatkozva jól megadóztatta az iparosokat.
A per végül is a két fél egyezségével zárult.
Fried Salamon ellátta a helybéli és a környékbeli csizmadiákat bőrrel.
Erről illetve a bőrkereskedés nehézségeiről szólnak a következő levéltári források:
„…felolvastatott Kefü István Pálfai csizmazia mesternek 1808. eszt. február 11. Költ és azon 102 for. szolló Levele mellyekkel a Simontornyai Timárnak tartozik…”
„Stefaits István Pincehelyi Csizmadia mesternek 130 frul mellyekkel Fried Salamonnak tartozik szólló kötelező levele.”
Az 1810-es évekről szóló kimutatás még csak egy tímár mesterről szól, de a vármegyei közgyűlési iratok alapján még egy tímár érkezett Simontornyára Brifak (Prifach, Brifák) József néven, aki éveken át (1824-28 között) pereskedett az uradalommal.
Kilencszer szerepelt ügye a vármegyei Protocollumban, de még 4 év múlva is csak „…a per folyamatban vagyon…” állapotnál tartottak.
1829-től már nem Simontornyán, hanem Szekszárdon működött.
Nem tudni, mekkora konkurenciát jelentett Fried Salamonnak Brifak József tevékenysége, de az biztos, hogy az 1818-22-es Sió-szabályozás kedvezőtlenül érintette vállalkozását.
A régi meder „100” illetve „alig 150” lépésre volt a műhelyétől.
Az új mederbe került Sió újabb 100 lépéssel messzebb esett, s emiatt a további tevékenység itt lehetetlenné vált.
Nem tehetett mást, mint közelebbi helyet keresett műhelye számára.
Ez dr. Kiss István leírása alapján „…a mai fakereskedés udvarán fekvő, akkor uradalmi vám- és pálinkaház…” melléképülete volt.
Ezt vette bérbe, s fiával, Bernáttal itt folytatta a mesterségét.
Ugyancsak a Sió szabályozása és a fölöslegessé vált hidak lebontása kapcsán említik meg a vármegyei iratok Fried Salamon új telephelyét: ”... az egyik híd, mely a tímárházon felül, a templom felől vagyon…” feleslegessé vált, és a vármegye azt felszedethette.
Fried Salamon származási helyéről, feleségéről, lányáról illetve Sándor nevű fiáról keveset lehet tudni.
Simontornyán egyrészt akkoriban még nem volt izraelita hitközség a csekély zsidó vallású lakó miatt, így anyakönyvi bejegyzéseknek még csak a nyomát sem lehet találni; másrészt a hitközségek olyan nagyfokú autonómiával rendelkeztek, hogy lehetetlenné vált egy nagy központi kimutatás.
Emiatt fordulhatott elő, hogy csak néhány szórványos adatot tudott közölni Schweit...
