Pápa város képzőművészeti életének bemutatására nagy előrelépést jelentett Bodnár Emese tanulmánya.
A város kultúrtörténetének jelentős része a képzőművészeti élet.
Pápa város képzőművészetének ismeretében mindig abból az adottságból kell kiindulnunk, amit Anton Franz Maulbertsch, a barokk festészet nagy mesterének pápai freskói jelentenek.
A nagytemplom hatalmas kupolafreskói Szent István vértanú életének három jelentős mozzanatát örökítik meg lenyűgöző erővel, a színek csodálatos gazdagságával.
Nem vagyunk hívei ugyan annak, hogy a pápai művészeket valamely "iskola" követőjének tartsuk, de nem tagadhatjuk el, hogy Maulbertsch műveinek hatása közvetve, vagy közvetlenül hatást gyakorol a pápai művészek munkásságára.
Érdekes módon a város folyói egykoron a Tapolca, jelenleg a Bakonyér jelentős témát jelentettek az alkotóknak.
A növényzet ezerszínű világa, a Várkert buja növényzete a tájfestők és a természetbúvárok kedvelt témái voltak.
Egy-egy művész köré csoportosult művészetszerető embercsoport külön iskolát jelentett az odatartozók számára.
A város egyik legaktívabb művészpedagógusa A. Tóth Sándor festőművész, rajztanár, bábművész volt.
Erősen kontúrozott akvarelljei követendő példát jelentettek tanítványai számára, többen próbálták utánozni.
Ábrázoláskényszere ragályossá vált ismerősei körében.
Nem volt olyan ember, aki közvetlen kapcsolatba került a művésszel, rövid időn belül ne vált volna modellé.
Ceruza- és ecsetrajzai több ezer embert örökítettek meg.
Megkapó egyénisége folytán jelentős csoportosulások keletkeztek körülötte, mint a Református Gimnáziumban, mint későbbi munkahelyein, vagy bármelyik közművelődési intézményben.
Sajnálatos, hogy a város legnagyobb magángyűjteménye, a dr.
A pápai művészek gyakori kiállításai nevelik a közönséget és a Dunántúl Athénjének ifjúságát a művészeti értékek megbecsülésére.
A tehetséggondozás jól bevált helyszíne a művelődési házakhoz kapcsolódó művészeti körök, ahol a város leghíresebb képzőművészei irányításával folyik alkotó tevékenység.
A pápai rajztanárok kezdetektől fogva felnőttek más szaktárgyak színvonalához.
Személyes példamutatással, művészi tevékenységgel elől jártak a tanulók előtt, vállalva a nyilvánosságot.
Az iskolák belső műhelyeiben folyó tehetséggondozó szakkörök tehát előkészítői voltak a városi képzőművész körnek.
A legtehetségesebbek mindkét szakkörön részt vettek.
Pápa város képzőművészeti életében rendszeres kiállításként jelen volt évi egy alkalommal a képzőművész körök bemutatkozása.
Néha felmenő rendszerben, megyei szinten is szerveződött szakköri kiállítás.
Ezen kiállítások rendezését intézményesen a művelődési központok végezték.
Csodálatos érzés egy amatőr számára, ha profi képzőművészek között állíthat ki.
Egyébként nem jutnának érdeklődőhöz, szemlélőhöz az amatőr alkotások.
A városi képzőművész körök nagyon hatékony művészeti nevelést folytatnak, így szükséges ezek történetének feldolgozása is.
Bodnár Emese tanulmányával hiányt pótolt Pápa kultúrtörténetében.
Mintegy hat évtized képzőművészeti életét dolgozta fel városunk művészeti életéből.
Legyen a mű további kutatásoknak elindítója, inspirálója.
Pápa, "Dunántúl Athénje" jelenleg három galériával büszkélkedhet.
Az időszaki kiállításokat bemutató Somogyi József (Pápa, Fő tér 21.) és Hollósy Simon (Fő tér 23) Galériával valamint állandó tárlatával az A. Tóth Sándor Galériával az Eszterházy Várkastélyban.
Emellett rendszeres időszaki kiállításokat szervez a Jókai Mór Városi Könyvtár és a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma is.
Témaválasztásom oka a város képzőművészeti életéről családomtól kapott művészet szeretetem és a téma hiánypótló jellege.
Ritka az a város, ahol ennyire nyomon követhető a rajztanítás története és módszere olyan alkotókon keresztül, mint A. Tóth Sándor festőművész, Istenes Iscserekov András festőművész, Somogyi József szobrászművész, Nagy László költő, festőművész...
Országosan és nemzetközileg elismert nevek, eredeti alkotások egy szekrény legmélyén, amit még A.
Igyekeztem áttekinthető, pontos kronológiai sorrendet követni, vázat adva ezzel írásomnak.
Írásom hitelességét a tanítványok vallomásai támasztják alá pontos képet adva a rajztanítás módszeréről.
A művészet birodalmának a művészek és az amatőrök a polgárai.
Az előbbiek az alkotók, az utóbbiak a műértők- műélvezők.
Valamennyiüket egy közös érzés, a művészi érzés kapcsol egybe, amelynek csírája ott szunnyad minden ember lelkében.
Aki egyszer rálépett erre az útra, az ezt a munkát az első perctől fogva érdekesnek, élvezetesnek fogja találni.
A művészettörténet az emberiség nagy regénye lesz számára, amit élvezettel lapoz.
Folytatni kell az útját a művészet kívánatos szép birodalma felé, nincs megállás többé, éppen úgy, mint a vallásnál a hitben, csak fejlődés.
Orlaitól - Nagy Lászlóig címmel nyílt képzőművészeti kiállítás Szíj Béla művészettörténész rendezésében 1981. szeptember 28-án a Pápai Kollégium 450 éves jubileumára.
A művek sorát Orlai Petrich Soma festményei és rajzai nyitották meg, aki 1840 és 1844 között volt az iskola növendéke.
Az intézet falai között már a múlt század végétől kezdve számottevő rajztanítási munkálkodás folyt.
Ha kiemelkedően nagy alkotótehetség nem is nevelődött azokban az években, a tágabb értelmű esztétikai nevelő munka nem maradhatott kedvező hatás nélkül.
Lossonczi Jenő 1930-ban betegszabadságra ment, majd nyugalomba vonult, s Bodolay Jenő festőművész-rajztanár kapott megbízást a rajztanári feladatok ellátására.
Ő 1916-ban végezte el a képzőművészeti főiskolát, s 1923-ban jött Pápára.
Itt a Városi Ipariskola igazgatójává nevezték ki.
Kevéssel azelőtt, hogy Bodolay Jenő Pápára érkezett, 1922-ben megalakult a Pápai Képző- és Iparművészeti Társulat.
Célja a "művészeti előadások és kiállítások rendezése" volt.
Bodolay Jenőt 1932-ben A. Tóth Sándor váltotta fel aki nemcsak a főiskolát végezte el akkorra, hanem több éves külföldi tanulmányút és nagyon eredményes festőművészi munkásság is volt már mögötte.
Következésképp magával hozhatta Pápára modern szellemű és ma már muzeális értékű alkotásait.
Alkotó képzeletét legjobban a XX. század festészetének két korszak meghatározó irányzata, az expresszionizmus és a kubizmus ragadta meg.
Képeit az érzelmileg telített, egyszersmind szigorú, szinte mértani elemekhez hasonló formákból építette föl.
Főiskolai mesterei között volt Rudnay Gyula, s bizonyára az ő hatásával is magyarázhatjuk, hogy A. Tóth Sándornak nyugati tájékozódású képein a hazai romantikus realizmus hagyományainak jelei is feltűnnek, s így korai munkásságában az európai és a hazai jelleg sajátos kölcsönhatása ismerhető fel.
Bodolay Jenő és A. Tóth Sándor örömteli érzéssel gondolhattak vissza arra, hogy növendékeik közül indult művészi útjára Somogyi József aki a főiskola elvégzése után Pápán rendezett kiállítást főiskolai tanulmányrajzaiból és szobraiból.
Kiállító társai között volt akkor Istenes Iscserkov András és Szeifert János.
A pápai kiállítás óta eltelt évtizedek alatt Somogyi József egy egész korszakot meghatározó alkotó munkásságot fejtett ki.
Istenes Iscserkov András szintén A. Tóth Sándor művészi ráhatása nyomán lépett a művészpályára.
A főiskolán Aba Novák Vilmos tanítványa volt, s első ismert művein a nagy mester iránti tiszteletének jeleit mutatta.
Ugyancsak Aba Novák ihletésének vélhetjük történelmi tárgyú olaj- és temperakompozícióit.
Ezeken a nemzeti múltnak vagy a Bibliának az eseményei kaptak modern értelmű és fölöttébb friss festői értelmezést.
Mintha ezek ellenpéldáit akarta volna megmutatni leheletfinom, légiesen könnyed vízfestményein, virágcsendéletein, és Pápa környéki, vagy balatoni tájképein.
Fametszetes illusztrációkat készített iskolatársának, Fazekas Mihálynak Élni akarok című verseskötetéhez és Szíj Rezsőnek Misztótfalusi Kiss Miklós című könyvéhez.
Mind a két művet a pápai főiskolai nyomdában nyomtatták ki.
Iscserekov ragyogóan haladt előre pályáján, öröm volt számára a festés, baráti környezet vette körül az idegenben született művészt.
Egyszerre csak mégis romlani kezdett a kedélye, kényszerképzetek kerítették hatalmukba, s fiatalon meghalt.
A Pápa melletti Mezőlakon temették el.
Az ott megforduló barátai, Gáti Samu és Szíj Béla olykor-olykor még felkeresték a sírját, de azután, hogy nem vitte többet arra útjuk, a sír is eltűnt.
Szeifert János rendszeres rajztanári munkát végzett a fővárosban s a hazai középiskolai művészi nevelő munka egyik fő erőssége volt.
Móritz Sándor folytatta azok sorát, akik A. Tóth Sándortól kapott segítséggel léptek a művészpályára.
A főiskolán elsősorban Szőnyi István keze alatt képezte magát, s egyfajta következetes hagyománytisztelet alakult ki benne.
Ez művein olyan formában érvényesült, hogy az ihlető mesterektől szerzett minden tanulságot a maga egyéni látás- és érzésvilágának megfelelően átértelmezett, újraköltött.
Munkássága az ötvenes és hatvanas években teljesedett ki.
Posztimpresszionista alapállású művein - akár a szemlélődő nyugalmú emberi alakot, akár az emberi munka részleteit, akár a szabad táj szépségét festette - mindig magával ragad bennünket az alakrajzi biztonság, a kompozíciós egyensúly, a hangulati erő mélysége és az érzékletes megjelenítés.
Nagy László rajzainak bemutatásával zárult a kiállítás.
A rajzolás és festés iránti vonzalma már az Alma Materben megmutatkozott.
Bár költészetével vált ismertté, a képzőművészet mégis végigkísérte életét.
Rajzain sajátos kölcsönhatást látunk a szó fogalmi síkján kifejezhető mondanivaló és a valóságos síkon, a papír felületén, az ábrázolás (vagy jelzés) eszközeivel megvalósítható élményközlés között.
A mondanivaló sokszor világos és egyértelmű, sokszor pedig rejtett, talányos.
A forma hol tárgyias, derűs (például állatábrázolásainak egy részén), hol játékosan stilizált vagy díszítő jellegű, hol éppen megfordítva: démonian torz, háborgó.
Egy szempontból mindig azonos.
Segítségükkel egy kivételes költő alkotáslélektanába pillanthatunk.
1932-ben került a kollégiumba Tóth Sándor rajztanár, aki nemcsak a szabadkézi és művész rajz terén hozott újat, hanem az iskola szellemi életének, az ifjúság kezdeményező erejének felfrissítésében is kiemelkedő szerepet vállalt.
Rövidesen ő lett az Internátus vezető helyettese és a cserkészcsapat parancsnoka.
A szabadkézi rajzon és a művészettörténeten kívül később tanított számtant, mértant, műszaki rajzot, ábrázoló geometriát, angolt, németet és franciát.
Visszaemlékezéseiben így ír tanítványairól: "Rendkívüli rajzórákra azonnal olyan anyagot kaptam, mint Somogyi József, Iscserekov András, Móritz Sándor, hogy csak néhányat említsek.
Ezekkel kísérletezni is élvezet volt.
Év végén meglepetve értesültem, hogy elvárják a hagyományos rajzkiállítások folytatását..."
Az ő tervei alapján készült el 1942-ben a Kollégium új rajzszertára, ami kiállítások rendezésére is alkalmas volt.
Ettől kezdve minden évben itt számoltak be a tehetséges diákok fejlődésükről 10 éves kortól 18 éves korukig.
Szervezett itt, a már főiskolás tanítványainak is kiállítást: Somogyi Józsefnek, aki elismert szobrászművész lett; Szeiffert Jánosnak...
A művészettel való találkozás különböző élvezethez vezet: ezek egyike az esztétikai élvezet.
Ez akkor keletkezik, ha a művészettel való kapcsolat különösképpen megfelel a kifejezetten művészi hatóerők érvényesülésének.
Az egyes műalkotások aszerint is megkülönböztethetők, hogy milyen mértékben okoznak élvezetet.
Fejletlenebb társadalmak művészetét a helyszínen nem tanulmányozható, saját kultúránkbeli kutatók beszámolói alapján néha az a benyomásunk, hogy ezekben a társadalmakban a művészet az itt használatos értelemben véve, nincs is.
Valóban úgy tűnik, hogy az egyszerűbb társadalmi berendezkedésű kultúrákban a műalkotásoknak a miénknél sokkal inkább lehet gyakorlati és vallási funkciójuk, s az is valószínű, hogy az esztétikai funkciónak a mi társadalmunkban fellelhető néhány olyan sajátossága, mint például a sajátos előadások, a közreműködők, a szaknyelv, sőt azok a sajátos épületek, amelyek nyíltan mind az esztétikai értékek szolgálatában állnak, náluk valószínűleg hiányoznak.
A szerelem követe a szem lett, amely észrevette az alak vonalait, a színek finomságát, s az összbenyomás által közvetített nemi ingert.
Az ember színlátása hosszú fejlődési folyamaton ment keresztül.
Volt idő, amikor a kéket még nem tudták a szürkétől elkülöníteni.
Színes ábrázolásaikra még kék színt nem használtak.
A vizuális nevelés, a látáskultúra kiszélesítésére nemcsak a képzőművészeti kulturáltság szempontjából van szükség.
A gyakorlati élet legkülönbözőbb területei is igénylik.
Tudomásul kell vennünk, hogy századunk a vizuális ráhatások fokozódásának kora.
Ismereteinket egyre nagyobb mértékben vizuális úton, képes újságok, illusztrált könyvek, fotók, filmek, plakátok, televízió útján szerezzük.
Vizuális kulturáltságot igényelnek a különféle tudományos, technikai szemléltető rajzok, a politechnikai képzés, pedagógusképzés stb.
A vizuális felfogóképesség alaposabb kiművelése tehát nagyon időszerű.
E téren a rajztanításra vár a legnagyobb feladat.
A rajztanítás legjobb elveit és módszereit nem lehet máról holnapra feltalálni.
A festészetben a tehetség vonalán igen nagy szintkülönbségek vannak, a tehetségnek ezerfajta mozdulata van: az egyik a szín felé hajlik jobban, a másik a rajz felé, az egyik az arc felé, a másik a táj felé...
A gyermekrajznak a felnőttrajzba való átmenete is olyanféle jelenség mint a mutálás.
Nem megy egyik óráról a másikra, vannak nehézségei.
A gyermekrajz azért önfeledt, mert kontroll nélküli.
Ám abban a pillanatban, amikor a gyerek már nemcsak játszik a színekkel és vonalakkal, hanem valamit ábrázolni próbál, óhatatlanul szembekerül a kontrollal, és ennek kapcsán bizonyos szabályokkal.
Nem tehetünk mást: el kell fogadnunk, hogy a képi ábrázolásnak vannak szabályai.
A rajzolás tehetség kérdése.
Nincs mindenki megáldva olyan tehetséggel, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújthasson.
A hajdani misszionáriusok leírásaiban gyakran olvasni olyan megfigyelésekről, amelyek, noha egyszerűbbek a tudományos igényű kísérleteknél, bőséges alapot szolgáltatnak hipotézisekre.
Arról például, hogy milyen nehézségek adódnak bizonyos társadalmi csoportok képlátásában, dr. Laws, nyasszaföldi skót misszionárius így írt több mint hetven évvel ezelőtt: "Ha egy fekete-fehér képet teszünk a bennszülött elé, egyszerűen nem fogja látni.
Hiába mondjuk neki: "Ez egy ökörnek meg egy kutyának a képe" - csak nézi a képet, aztán bennünket, és nézéséből kiolvashatjuk, hogy azt hiszi, hazudunk.
Akkor, mondjuk újra próbálkozunk: "De bizony, ez a kép, egy ökröt és egy kutyát ábrázol.
" és akkor talán már ki is mondja, mit gondol felőlünk!
Ha gyerek is van a közelben, neki kezdjük magyarázni: "Ez ám igazán egy ökörnek meg egy kutyának a képe!
Nézd csak, itt az ökör szarva, ez meg itt a farka!" És a fiúcska ezt feleli: "Nicsak, tényleg!"
