Az újszülött lélegzetvétele és az ima

Az újszülöttek gyors, sokszor szabálytalannak tűnő légzése megijesztheti az újdonsült szülőket, pedig ez egy természetes folyamat része. Ahogyan a méhen kívüli élet az első lélegzetvételekkel kezdődik, úgy a légzés is az egyik legalapvetőbb élettani funkció.

Az újszülöttek légzésszáma jóval magasabb, mint a nagyobb gyermekeké vagy a felnőtteké. Míg egy felnőtt esetében a normális légzésszám 14-18/perc, addig egy egészséges újszülötté 40-60/perc között mozog, ami alvás közben lelassulhat 30-40/percre. Ez a magasabb légzésszám a kisebb mellkas, a szűkebb légutak és a fejletlenebb légzőizmok miatt van.

Gyakran aggodalmat kelthet a hozzátartozókban, ha azt tapasztalják, hogy az újszülött rendszertelenül veszi a levegőt. A békésen szunyókáló babáknál feltűnhet, hogy időnként gyorsabban és mélyebben, majd lassabban és felszínesebben lélegeznek. Különösen nagy riadalmat okozhat, ha a picik rövidebb (akár 10 másodpercnyi) szüneteket is tartanak a légvételek között, majd külső stimuláció nélkül folytatják a légzést egyre mélyebb lélegzetvételekkel. Ez a jelenség, amit periodikus légzésnek nevezünk, kezdetben teljesen normális lehet, és a légzésellenőrző központ éretlenségével magyarázható.

A légzést számos tényező befolyásolja a baba esetében is. A korai, élet első órájában biztosított bőrkontaktus csökkenti a baba stresszét, stabilizálja a légzését és szívverését. Ha azonban stressz éri vagy sír, a légzésszáma is megemelkedhet. Fontos, hogy amint megnyugszik a baba, a légzésszámnak is normalizálódnia kell. Két hónapos kor alatt a percenkénti 60 alatti, 2-12 hónapos kor között pedig a percenkénti 50 alatti légzésszám tekinthető normálisnak. Ha a csecsemő nyugodt, és továbbra is folyamatosan gyorsan lélegzik, az problémát jelezhet.

Lényeges, hogy a szülő észrevegye a baba légzésében megfigyelhető egyéb szokatlan jeleket is. Ilyen például az orrszárnyi légzés, a belégzéssel egyidőben megfigyelhető mellkasi behúzódás, a hasi légzés fokozódása, vagy a be- és kilégzést kísérő szokatlan hangok (hangos belégzés, préselő, sípoló hangok, vagy nyögések kilégzéskor).

Amennyiben a baba ajkai és bőre szederjessé válik, vagy egyéb riasztó tünetek (bágyadtság, eszméletvesztés, hányás, láz, mellkasi fájdalom) társulnak a nehezített légzéshez, azonnali orvosi segítséget, mentőt kell hívni a gyermekhez.

Az ima mint lélek lélegzete

Az ima a Szentírás szerint kettős hatást gyakorol ránk: egyrészt kapcsolatba léphetünk vele szerető Atyánkkal, másrészt lelki erőt nyerhetünk a kísértések legyőzésére. Mindenki, aki imádkozni kezd, ezt a kettős célt kell, hogy maga elé állítsa.

„Az imádság a lélek lélegzetvétele” - mondta valaki. Nagyon találó ez a megállapítás. Lélegezni annyit jelent, mint ellátni a testet a létfontosságú oxigénnel. Aki nem lélegzik, az meghal. Így van ez az imádsággal is. Aki nem imádkozik, az lelkileg meghal. Aki keveset imádkozik, az lelkileg elgyengül, vagy beteg lesz. Aki rendszeresen, tudatosan imádkozik, az befogadja Isten erejét.

Az ima révén új szemléletet nyerünk. Isten szemével látjuk a világot, jobban el tudunk igazodni a feladatok között. Kitárhatjuk az Úr előtt szívünk minden gondját és szükségletét. Ugyanakkor kifejezhetjük örömünket és az Úr iránti hálánkat. Mindenekelőtt öntudatosan mondhatjuk, minden körülmény és nehézség közepette is: „Legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”

Az ima és a hit kapcsolata

"A templomszentelés napján Salamon király így imádkozott a templomban: „Uram! Az égben, ahol trónodon ülsz, hallgasd meg az idegent is, aki… nevedért messze földről ide jön… Ha eljön és imádkozik ezen a helyen, teljesítsd minden kérését” (1 Kir 8, 41-43)."

"Az evangéliumi szakaszban pedig a kafarnaumi pogány százados küldi el Jézushoz „a zsidók véneit azzal a kéréssel, hogy jöjjön el, és gyógyítsa meg a szolgáját”, aki már halálán volt (Lk 7, 1-10)."

Az imádság a hit forrása! Hogy "lelki egészségünket megőrizzük, szükségünk van az imádságra. Imádkozni azonban csak élő hitből lehet." (Romano Guardini). Hitünk azonban csak akkor marad élő, ha imádság kíséri. Mert az imádság maga a kapcsolat Istennel. Imádság nélkül lehetetlen megmaradnunk a hitben huzamos időn keresztül!

A hit világába tartozik a benső, lelki élet, amit a Szentlélektől kaptunk. Ez az új élet annyira törékeny, mint az újszülött gyermek élete, amely az édesanya gondjaira van bízva. A gyermeket - és az új életet - ápolni kell, törődni kell vele, mert különben elgyengül és meghal. Hiszen oly sok veszély fenyegeti. A testi élet ránehezedik az új életre, korlátozza, visszatartja. A testi élet minden különösebb erőfeszítés nélkül érvényesül, mert az ember azt gondolja, ez a fontosabb. A másik, a lelki élet el van rejtve, a hit világába tartozik, könnyen megfeledkezünk róla.

Ha valakit megszerettünk, fontosnak tartjuk, hogy vele találkozzunk. Szükségét érezzük annak, hogy beszélgessünk vele, megosszuk vele örömeinket és bánatunkat. Szárnyakat tud adni, ha együtt örül, vagy együtt érez velünk valaki. Ha nem él bennünk ez a közlési vágy, elképzelhetetlen, hogy legyen bennünk szeretet. Ez vonatkozik Istennel való kapcsolatunkra is. Hogyan fogadhatnánk el az Atya gyengéd szeretetét, a feltámadt Jézus baráti tekintetét, a Lélek lelkesítő tüzét anélkül, hogy ne fejeznénk ki hálánkat, örömünket, és azt, hogy milyen nagy kincset jelent számunkra az Ő ajándékuk.

Az ember lényegéhez tartozik a kapcsolat. Annyiban válik emberré, amennyiben kapcsolatot tart. Annyira élő az egyik ember viszonyulása a másikhoz, amennyire mély és élő a kapcsolata. Az imádság az Istennel való kapcsolattartás legfontosabb eszköze.

Az Oltáriszentség mint imádság segítője

A mai napon, amikor az Oltáriszentséggel körmenetet tartunk, az Úr Jézus azt mondja Szent János evangéliumában: „Én vagyok az élet kenyere.” Nekünk, katolikusoknak a benső ima legnagyobb segítője az Úr Jézus szentségi jelenléte az Oltáriszentségben. Krisztus, aki újra és újra a szentmisében földre száll, s vándorlásunk társa lesz. Éppen ezért, akár szentmise után, vagy napközben betérve a templomba, itt van előttünk Jézus.

Az Oltáriszentség az önfeláldozó szeretet és az emberrel egyesülni vágyó isteni jóság legnagyobb jele. Mint a legjobb barát előtt, mondhatjuk el Neki - saját szavainkkal - terveinket, örömeinket, vágyainkat! Beszélhetünk Vele azokról, akiket szeretünk, azokról, akiket szeretnénk Istenhez közelebb segíteni vagy azokról, akikkel gondunk van! Bízzunk benne, hogy a legjobb kezekbe tesszük le szeretteink, barátaink, ismerőseink, rokonaink sorsát! Utána csendesen figyeljünk Rá, és meghalljuk majd válaszát! Az Oltáriszentség imádása erőt ad!

Teréz anya minden nap egy órát imádta az Urat az Oltáriszentségben. Azt mondta, ez ad neki erőt, hogy lehajoljon a haldoklókhoz és a legszegényebbekhez. Ez adott erőt neki, hogy a szeretet intézményeit létrehozza szerte a világon!

A meg nem hallgatott imádság titkai

Van azonban, amikor úgy érezzük, hogy Isten nem hallgatta meg imádságainkat. Pedig az „Úr mindig meghallgatja imádságunkat, de nem mindenkor adja meg azt, amit kérünk”. (P. Szalóczy Pelbárt). Ilyenkor tanul meg az ember - ha van benne alázat - lemondani és a hit magasságaiba emelkedni. Ilyenkor tanulja meg az örök igazságokhoz igazítani vágyait. Kiemelkedik a kicsinyességekből, és nagyobb távlatokba helyezi életét.

Amikor tehát konkrét dolgot kérünk Istentől, gyakran megtörténik, hogy meghallgatja kérésünket, mint a kafarnaumi százados esetében is. De az is előfordul, hogy nem kapjuk meg, amit szeretnénk. Miről lehet szó?

• Isten azért nem hallgatja meg az imádságunkat, mert talán: Valamit elmulasztottunk, amit Isten elvárt volna tőlünk (például: hogy szívből megbocsássunk az ellenünk vétőnek, hogy szakítsunk a bűnnel, bűnös kapcsolattal, hogy kerüljük a bűnre vezető alkalmat is).
• Vagy máskor adja meg az Úr azt, amit kértünk, mert a körülmények most még nem alkalmasak rá.
• Vagy bizalomra és hűségre akar nevelni bennünket. Ha néhány nap után abbahagyjuk az imát, ezzel azt jelezzük, hogy amit kértünk, nem is annyira fontos és nem is bízunk benne, hogy Isten képes megadni.
• Vagy, mert nem válna javunkra. Isten mindent lelkünk üdvössége céljából ad meg. Mivel végtelenül szeret, nem adja meg, ami lelkünk kárára volna.
• Vagy talán valami jobbat akar adni! Lehet, hogy Isten sokkal jobbat szeretne adni, mint amit kértünk Tőle.
• De lehet, hogy kérésünk teljesítése önzésünket szolgálná és nem Isten Országát.
• Vagy éppen rosszul, gőgösen kértünk, azzal a gondolattal, hogy ha Isten nem adja meg, amit kértünk, akkor elhagyod Őt, megszakítjuk vele a kapcsolatot.

Soha ne gondoljuk, hogy Isten olyan, mint egy automata. Bizonyos számú imádság után megjön a kívánt dolog. Isten személy, aki jóságos szívvel mérlegel minden körülményt, és csak azután adja meg - ha jónak látja -, amit kérünk Tőle.

Mindamellett számolni kell a szabad akarattal is. Amikor például kérjük szeretteink megtérését, bizonyára az Úr sok kegyelmet ad nekik, de szabad akaratuk ellenállása miatt lehet, hogy hosszú éveket kell várni, amíg ez megtörténik.

Ne felejtsük el azt sem, hogy az igazán imádkozó ember nem a saját akaratát akarja kierőszakolni Istentől, hanem azt kéri, Isten tegye alkalmassá arra, hogy megismerje és megtegye az Ő akaratát.

Milyen sokan beleesnek az ördög csapdájába, és fellázadnak Isten ellen a „teljesületlen” imádság miatt. Az elégedetlenséggel és lázadással évek munkáját rombolják le, amit Isten kegyelmével addig elértek.

Jézus elfogadta az Atya akaratát akkor is, amikor azaz akarat élete odaadását kívánta. Egy ismeretlen szerzőtől származnak a következő sorok:

Erőt kértem az Úrtól, s Ő nehézségeket adott, amelyeken megedződtem. Bölcsességért imádkoztam, és Ő problémákat adott, amelyeket megtanultam megoldani. Előmenetelt óhajtottam, gondolkozó agyat és testi erőt kaptam, hogy dolgozzam. Bátorságot kértem, és Isten veszélyeket adott, amelyeket legyőztem. Szeretetre vágytam, és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket, hogy segítsek rajtuk. Kegyes jóindulata helyett, alkalmakat kaptam a jóra. Semmit nem kaptam, amit kértem, és mindent megkaptam, amire szükségem volt.

Az ima fontossága a mindennapi életben

"IMÁDKOZZATOK, hogy KÍSÉRTÉSBE NE ESSETEK" (Lk 22,40). A Szentírás világosan elénk állítja az imádság kettős hatását: kapcsolatba lépni szerető Atyánkkal (Mt 6,9, Miatyánk), másrészt lelki erőt nyerni a kísértések legyőzésére. Mindenki, aki imádkozni kezd, ezt a kettős célt kell, hogy maga elé állítsa.

Mivel a kapcsolatot minden nap meg kell újítani és a mindennap felmerülő kísértéseket le kell győzni, ezért "szüntelenül kell imádkozni" (1Tesz 5,17).

Az ima a lélek lélegzetvétele - mondta valaki. Nagyon találó ez a megállapítás. Lélegezni annyit jelent, mint ellátni a testet a létfontosságú oxigénnel. Aki nem lélegzik, az meghal. Így van ez az imádsággal is. Aki nem imádkozik, az lelkileg meghal. Aki keveset imádkozik, az lelkileg elgyengül, vagy beteg lesz. Aki rendszeresen, tudatosan imádkozik, az befogadja Isten erejét.

Új szemléletet nyer. Isten szemével látja a világot. Jobban el tud igazodni a feladatok között. Kitárhatja az Úr előtt szíve minden gondját és szükségletét. Ugyanakkor kifejezheti örömét, s az Úr iránti háláját. De, mindenek előtt öntudatosan fogja mondani, minden körülmény és nehézség közepette is: „Legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is”.

A zarándokok a katekézis előtt világnyelveken hallották Pál apostol buzdítását: „Ügyeljetek, hogy senki ne fizessen rosszal a rosszért, hanem törekedjetek mindig jót tenni egymással és mindenkivel. Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban. Ne oltsátok ki a Lelket!” (1Tessz 5,15−20).

Ebben az utolsó előtti katekézisben az imádságban való állhatatosságról beszélünk - kezdte tanítását a pápa. Ez egy felhívás, sőt egy parancs, mely a Szentírásból ered. Az „orosz zarándok” lelki útja akkor kezdődik, amikor belebotlik Pál apostol első tesszalonikai levelének soraiba: „Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért!” Az apostol szava megérinti azt az embert, ő pedig azt kérdi magától, hogy miként lehetséges megállni nélkül imádkozni, tekintettel arra, hogy életünk minden pillanatban darabokra töredezik és nem lehet mindig jól koncentrálni. Ebből a kérdésfelvetésből kiindulva kezdődik az ő keresése, ami elvezeti őt annak felismerésére, amit a „szív imádságának” mondanak. Ez az ima hittel ismétli: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön”. Ez ima aztán lassanként alkalmazkodik a légzés ritmusához és kiterjed az egész napra.

Hogyan lehetséges mindig megőrizni ezt az imaállapotot? - tette fel a kérdést a pápa, majd a Katolikus Egyház Katekizmusának „szép idézeteire” utalt, melyek a lelkiség történetéből az állandó imádságra buzdítanak, ami pedig a keresztény élet sarokpontja. Néhányat meg is említett közülük. A szerzetes Evagriosz Pontikosz megállapítása: „Nem adták parancsba az állandó munkát, a virrasztást, a böjtölést, ellenben az állhatatos imádság törvény számunkra” (KEK 2742). Van tehát olyan hevület az életben, mely nem szűnhet meg sohasem. Mint a pogány templomokban őrzött szent tűz, mely megszakítás nélkül égett, és amit a papoknak kellett állandóan táplálni. Bennünk is szent tűznek kell tehát lenni, mely állandóan ég és nem aludhat ki!

A konkrét életre figyelmes lelkipásztor, Aranyszájú Szent János így prédikált: „A piacon forgolódó vagy úton lévő férfi is imádkozhat figyelmesen; a műhelyében ülő vagy bőrrel dolgozó varga a lelkét Istenhez fordíthatja; a föl-alá futkosó vagy a konyhában dolgozó szolgáló is a szíve mélyéből figyelmesen imádkozhat” (KEK 2743). Tehát az ima egyfajta kottasor, ahová életünk dallamát jegyezzük fel. Nincs ellentétben a mindennapi szorgoskodással, nem áll szemben a sok kis feladattal és találkozókkal, merthogy ez az a hely, melyben minden tevékenység értelmére és békéjére talál.

Természetesen ezeket az elveket nem könnyű megvalósítani. Az apa és az anya, akik ezer feladattal vannak elfoglalva, nosztalgiát érezhetnek életük olyan időszakában, amikor könnyű volt szabályos időket és imahelyeket találni. Aztán jönnek a gyerekek, a munka, a családi élet házimunkája, az idősödő szülők. Az embernek az a benyomása, hogy soha nem tud mindennek a végére járni. Ezért jó azt gondolni, hogy Isten - a mi Atyánk, akinek az egész világmindenségről gondoskodnia kell - mindig megemlékezik mindannyiunkról.

Ez után felidézhetjük, hogy a keresztény szerzetességben a munkát mindig is nagy becsben tartották, nemcsak az önmagáról és a másokról való gondoskodás erkölcsi kötelességéért, hanem egyfajta belső egyensúlyért is: kockázatos dolog az ember számára, hogy ilyen elvont dologgal foglalkozzon mint az ima, mert elveszítheti kapcsolatát a valósággal. A munka azonban segít kapcsolatban maradni a valósággal. A szerzetes lapátot és kapát megragadó kezei azonban bütykösek a munkától.

Amikor Lukács evangéliumában Jézus azt mondja Mártának, hogy az egyetlen igazán fontos dolog Isten meghallgatása, akkor Jézus nem akarja megvetni azt a sok szolgálatot, amelyet Márta oly sokszor végzett nagy gondossággal. Az emberi lényben „minden bináris”, vagyis kételemű - folytatta a pápa: Testünk szimmetrikus, két karunk, két szemünk, két kezünk van… Tehát még a munka és az ima is kiegészítik egymást. Az ima - amely mindennek a „lélegzete” - a munka létfontosságú háttereként marad meg, még azokban a pillanatokban is, amikor nem annyira nyilvánvaló. Ugyanakkor az életidegen ima nem egészséges. Az olyan imádság, amely elidegenít minket az élet konkrét valóságától, spiritualizmussá vagy ritualizmussá válik.

Emlékszünk arra, hogy Jézus, miután a Tábor-hegyen megmutatta dicsőségét a tanítványoknak, nem akarta meghosszabbítani az elragadtatás pillanatát, hanem lement velük a hegyről és folytatta mindennapi útjukat, mert hiszen ennek a tapasztalatnak meg kellett maradnia a szívekben, mint hitüknek a fénye és ereje. Így az Istennel való együttlétnek szentelt idők megerősítik a hitet, amely segít bennünket az élet konkrét valóságában, a hit pedig megszakítás nélkül táplálja az imát. A hit, az élet és az ima közötti körforgásban megmarad a keresztény szeretet tüze, amelyet Isten vár tőlünk.

tags: #az #ujszulott #lelegzetvetele #imadsag