A gyermeknevelés és a szoptatás történelme számos változáson ment keresztül, különösen a 19. és 20. században. Ezen időszakban a társadalmi normák, az orvosi ismeretek fejlődése, valamint a gazdasági tényezők együttesen alakították azt, ahogyan az anyák viszonyultak a szoptatáshoz és gyermekeik táplálásához. A bérdajkaság intézménye, amely évszázadokon át meghatározó volt, ebben az időszakban élte virágkorát, majd fokozatosan lecsengett, helyet adva az anyatej és a modern tápszerek egyre szélesebb körű használatának.
A szoptatás az arisztokrata és királyi családokban
Néhány történelmi híresség, mint Viktória királynő, de még Sisi is, valószínűleg megdöbbennének azon, hogy manapság az anyatejes táplálás természetes és elfogadott. Annak idején a királyi házaknál, illetve sok arisztokrata háztartásban, lehetőleg „megesett” asszonyokat választottak szoptatós dajkáknak, akiket előzőleg alaposan kivizsgáltak. Négy-hat hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön, teljesen egészségesek-e. Ekkor a kiválasztott a saját gyermekét bérdajkaságba adta, nem vihette magával a palotába.
A csecsemőhalandóság igen magas volt még udvari körökben is, de a dinasztiák folytonosságát biztosítani kellett. Mindig „jól jött” pár herceg, hercegnő a családban, akiket ki lehetett házasítani, leginkább a fontos politikai kapcsolatok miatt. De akkor is érdemes volt kiházasítani őket, ha vagyont, földet, címet akartak szerezni. Így az mindennél fontosabb volt, hogy az arisztokrata hölgyek újra hamar teherbe essenek, viszont ha maguk szoptattak volna, erre nem lett volna lehetőségük.
Mária Terézia is azért került nőként a Habsburg-trónra, mert sehol a családban nem volt fiúörökös. Érthető tehát, hogy 16 utóda közül miért nem táplálta egyiket sem anyatejjel. A legkisebb gyermeke - a történelem egyik első királyi főjeként - viszont igen: Mária Antónia osztrák hercegnőről, a későbbi Marie Antoinette-ről van szó. „Te leszel az enyém” - mondta lányának.
Ha már a Habsburgok szóba kerültek, nálunk Sisi sem volt hajlandó szoptatni egyik gyermekét sem, igaz, ez nem is volt divat a királyi házban. A trónörököst például egy Marianka nevű morva ápolónő táplálta, aki „rendkívül szép” parasztasszony volt.
Angliában a királyi fők mellett az arisztokraták is szoptatós dajkákra bízták a kisdedjeiket, hogy aztán a lehető leghamarabb újra teherbe essenek - így biztosítva a minél bőségesebb gyermekáldást és utódlást. Viktória királynő (1819-1901) imádott szeretkezni a férjével, Albert herceggel - még akkor is, ha tudta, teherbe eshet: gyűlölt terhes lenni, utálta a szülést, és irtózott a szoptatástól, ennek ellenére kilenc gyermeket szült. A családban megtiltotta, hogy bárki szoptassa a babáját. Amikor két legidősebb lánya, Viktória és Aliz hercegnők anyák lettek, titokban etethették csak a gyermekeiket anyatejjel, annyira féltek a fenséges mamától. De a királynő elől nem titkolhatták el tettüket, így jött is a dorgáló levél, és innentől kezdve Viktória a két lányát csak tejelő teheneknek nevezte. Unokájának, az utolsó orosz cárnénak, Alexandrának terjedelmes leveleket írt, amiben csak szidta és szidta, hogy szoptatja gyerekeit, és balmorali üszőnek hívta Alixot.
A brit királyi családban a következő két generációban senki sem szoptatott. II. Erzsébet nagyanyja, V. György hitvese, Mária királyné volt az utolsó, aki öt gyereke, köztük II. Erzsébet apja mellé szoptatós dajkát fogadott. Nem tehetett mást, mivel Viktória királynő még élt, és vasszigorral uralkodott a família fölött is. A néhai királynőt és húgát egyébként szoptatta az édesanyjuk, ám csak titokban.
Amikor Erzsébet királynő 1948-ban világra hozta a mostani királyt, Károlyt, már a felső tízezer körében is természetes volt a szoptatás. A trónörökös végül csak két hónapig élt anyatejen, mivel kanyarós lett. A királynő a három másik gyerekét is szoptatta, húga, Margit hercegnő azonban ízléstelennek tartotta a szoptatást, így tápszerekkel etette fiát és lányát.
A bérdajkaság intézménye és társadalmi hatásai
A magyar arisztokrata, majd nagypolgári családokban is természetes volt a szoptatós dajkák alkalmazása, akik az 1900-as években újsághirdetésekben kerestek maguknak úri házakat. „Szoptatós dajkának ajánlkozik egészséges, erős cselédlány. Gyermekét kiadja. Megbeszélés mostani szolgálati helyén V. Falk Miksa-utca” - szólt a hirdetés a Pesti Hírlapban 1915 júniusában. A tömören szövegből kiugrik egy tétel, amelyet feladója külön mondatban is fontosnak tartott kiemelni: „Gyermekét kiadja”.
A bérdajkák olyan kiszolgáltatott helyzetbe került megesett lányok vagy nagyon szegény asszonyok voltak, akiket módos városi polgárok és mesterek feleségei fogadtak fel, hogy a csecsemőjüket szoptassák. A kiválasztás szempontjai közé tartozott, hogy az alkalmazó anya és a majdani dajka gyereke közel egykorú legyen - csakhogy a bérdajka a saját babáját nem vihette a gazdái házához. Ezért olvashatjuk a hirdetésben is, hogy „gyermekét kiadja”, ami sajnos nagy eséllyel a csecsemő sok szenvedését és halálát jelentette.
A bérdajkaság egyértelműen piaci alapon működő szolgáltatás volt, amely során a gazdagabb fél kibérelte a rászoruló nő mellét arra az időre, amíg a csecsemőjének szüksége volt rá. Sokan fel is szólaltak ellene. Orvosok, papok, politikusok ostorozták az anyákat, illetve a bérdajkákat, de csak a 19. század végére kezdett változni a helyzet.
Az anyatej és a tejtestvérség
Az anyatej és a vér a kezdetektől összekapcsolódik az emberi gondolkodásban - egészen a 19. századig az orvostudomány azonos princípiumnak is tartotta őket. Úgy hitték, hogy a szoptató anya vére válik tejjé, és ilyen módon, ami az anya vérében van, az átkerül a gyerekbe is. Egyfelől úgy gondolták, hogy a dajka belső tulajdonságai, illetve a külső testi jegyei, betegségei a tejjel átkerülhetnek a gyermekbe és hatással lehetnek az életére. Emiatt az ókortól a 20. század elejéig nagyon hasonló szempontok mentén választották ki a dajkákat. Ha a nő beteg, rossz fogú, sebes bőrű, gyér hajú, csipás, testi fogyatékos, akkor valószínűleg lusta, gonosz, önző, romlott, számító is.
Másfelől a vérből való anyatej tejtestvérként kötötte össze a szoptatós dajka és az őt felfogadó anya gyerekét. A tejtestvérséget sokáig nagyon komolyan vették, és olyan szoros műrokoni kapcsolatnak számított, hogy vonatkozott rá az incesztus tabu, azaz a vérfertőzés tilalma is.
A csecsemőhalandóság és a lelencrendszer
A bérdajkaság tömegessé válásával látványosan megugrott a csecsemőhalálozás Franciaországban, majd később Magyarországon is, mikor a 18. század végén hozzánk is begyűrűzött a trend. A 19. század végére aztán egészen nyilvánvalóvá vált, hogy kiugróan magas a csecsemőhalálozás a törvénytelen gyerekek körében. Napjainkból visszatekintve különösen megdöbbentő, hogy a bérdajkákat felfogadó asszonyok, és a tágabb társadalom tudott erről.
A lelencbe adás, vagyis az elhagyott csecsemők sorsa is szorosan összefonódott a bérdajkasággal. Ez a 19. századi Magyarországon például úgy történt, hogy végigment a városon egy kordé, az anyák belerakták a pólyás gyereket meg három hónapra előre egy kis pénzt. Egy-egy ilyen „koszos asszonynál”, ahogy a lelenctartás korabeli kritikusai nevezik őket, öt-hat újszülött is lehetett. Ezek az asszonyok nem szoptattak, azzal etették a gyereket, amivel tudták: ázott vagy előre megrágott kenyérrel, pépekkel, teákkal. A korabeli adatok szerint száz lelencbe adott újszülöttből körülbelül húsz élhette túl a szoptatós időszakot. A lelencbe adás mellett volt még egy tragikusabb forgatókönyv is. Előfordult, hogy az anya a szülés után megölte a gyerekét.
A gyermekvédelem kezdetei
A leányanyák és a törvénytelen gyerekek sorsának javulását, a gyermekvédelem tudatos állami vállalását a 19. században több párhuzamos folyamat előzte meg. „Szoptasd tehát, oh Anya! Csecsemődet: mert természetes, törvényes, és egyedül jó táplálmánya emlőidbe van rejtve” - írta Horváth Elek 1833-as orvosi disszertációjában, és hozzá hasonlóan sok orvos győzködte az anyákat már a 19. század első felében is, hogy a hiúságukat és a társadalmi divatot elhagyva, ha egészségesek, ők maguk szoptassák a gyereküket, hiszen az úgy természetes, és mindkettőjüknek jó. Másokat a lelencek szörnyű sorsa háborított fel. Kossuth Lajos 1841-ben a Pesti Hírlapban megjelent vezércikkével dialógust indított a bérdajkaság, a lelenctartás és a csecsemőhalandóság problémáiról.
Konkrét állami lépéseket az 1848-as forradalom idején próbáltak már tenni, a Pesti Szegénygyermek Kórház igazgatója értesítette is Kossuth Lajost, hogy kidolgozta egy állami lelencház tervezetét. A szabadságharc leverése és az azt követő megtorlások miatt ugyan egy időre megtorpantak a gyermekvédelmi folyamatok, de az 1860-as évektől ismét erőre kaptak. A század végére az értelmiség felismerte és ki is mondta, hogy a bérdajkatartás erkölcstelen, mert így két gyermek veszíti el az anyját. A téma megjelent az újságokban, a politikában és a szépirodalomban is. A legismertebb példa Móricz Árvácskája, de már A kőszívű ember fiaiban is van egy idevágó mellékszál.
Egyre több egyházi, magán vagy egyleti fenntartású árvaházat alapítottak. Például a már említett Szalárdi Mór kezdeményezésére jött létre 1885-ben a Fehér Kereszt Országos Lelencház Egyesületet, amelynek elsődleges célja az elhagyott és kitett csecsemők gondozása lett. Az egyesületnek gyerekkórháza is volt, a megesett lányoknak pedig menedéket és némi anyagi támogatást biztosítottak. Ezek az intézmények lassú, de folyamatos változást hoztak a csecsemővédelem területén.
Csecsemőtáplálás a 20. század elején
A 20. század elején a kutatók felfedezték a gyümölcsökben és a zöldségekben lévő vitaminokat. A szakértők megállapították, hogy ezek bevezetése a korai babaétrendbe kedvező hatású az egészségre. A bébipüré is ekkor jelent meg, kezdetben sima, szinte folyékony, rostmentes verzióban. Mivel a csecsemők nem tudják teljes mértékben elrágni az ételüket, a szülőknek ajánlott órákig főzni az ételeket, mielőtt egy sima pürét tudnak belőle készíteni. Amikor a babákkal foglalkozó cégek megjelentek a 1920-as években, a szülők gyorsan be tudtak vetni egy könnyebb módszert gyermekeik táplálására.
Az 1900-as évek elejétől úgy vélték, hogy a tápszer és az üveges babapüré a legjobb választás a korai táplálásra. Éppen ezért a szoptatás drasztikusan csökkent. Amerikában azt gondolták, mindent elő tudnak mesterségesen előállítani, sőt, így a legjobb. Jobb a tudomány, a technológia, mint a természet. A tendencia folytatódott a késői 70-es és a korai 80-as évek felé is, amikor a kutatók megismerték a rostok előnyeit. A tudósok azt is felfedezték, hogy a cukor, a só és a tartósítószerek adagolása egészségtelen.
Pikler Emmi és a modern csecsemőnevelés
Pikler Emmi, a korszakalkotó gyermekgyógyász, számos tanáccsal látta el az anyákat „Anyák könyve” című művében. Főbb gondolatai:
- „Ne hagyjuk túl sokáig mellen a csecsemőt!”
- „Ha csak egy mód van rá, 4-5 hónapos kora előtt ne kezdjük elválasztani, s ne fejezzük be az elválasztást 8-10 hónapos kora előtt.”
- „4-5 hónapos korban azonban meg kell kezdeni az elválasztást úgy, hogy 4-6 hetes időközönként egy-egy szopást más táplálékkal helyettesítsünk.”
- „A második négy hónap közepétől már más fehérjedús táplálékra is szüksége van a csecsemőnek.”
- „Ne etessünk háton fekve a csecsemőt! A csecsemő, akárcsak a felnőtt, háton fekve könnyen félrenyel akkor is, ha szívesen eszi, illetve nyeli le az ételt. Még nagyobb veszély, ha nem ízlik neki és nem nyel - háton fekve kifolyatni nem tudja, tehát az étel hátrafolyik és a légcsövébe kerülhet. A hátán fekvő gyerek teljes passzivitásra kényszerül, önállóság legkisebb megnyilvánulására sincs módja.”
- „Ne keltsük fel a csecsemőt! Aki kialudta magát, magától ébred fel, és frissnek, tevékenynek érzi magát. Akit fölkeltenek, az nem aludt eleget saját szükségleteihez képest.”
- „Bántják akkor is, ha akarata ellenére ételt tömnek bele, hiába teszik ezt szeretettől, mert a gyerek az erőszakot érzi.”
- „Ne vegyük szájba a gyermek kanalát, cumiját! A mi szájunk - még egészséges állapotban is - tele van olyan baktériumokkal, amelyektől a csecsemő megbetegedhet.”
Pikler Emmi tanácsai a gyermekközpontú nevelés alapjait fektették le, hangsúlyozva a gyermek önállóságának és természetes fejlődésének fontosságát. Ez a szemléletmód ellentétben állt a korábbi, szigorúbb és gyakran erőszakosnak ítélt táplálási és nevelési gyakorlatokkal.
Pikler-módszer: a tapintatos rendelkezésre állás | LELKED RAJTA podcast #17
Modern bébiételek és a házi készítésű ételek térnyerése
A főzelékkonzervek és a bébiételek az 1900-as évek közepétől váltak népszerűvé. A magyar konzervipar is többféle főzelékből gyártotta az úgynevezett bébiételt. Előnyük, hogy az előállítás során kevesebb a vitamin- és ásványianyag-veszteségük, mint a háztartási főzéskor. Azonban az utóbbi években világossá vált, hogy a friss élelmiszerek nemcsak a baba, hanem az egész család számára is a legjobbak. A szülők egyre inkább maguk készítik babáik ételeit. A mai, modern szemlélet szerint preferáljuk a gyermekünknek szánt étel házi elkészítését. Így a családi ételek ízvilága, az állagokban való átmenet, a friss alapanyagok kínálása és nem utolsó sorban az allergének bevezetése is megvalósul.
A gyakori ételallergéneket (tejfehérje, tojás, szója, búza, hal, földimogyoró) nem igazán lehet üveges bébiételekkel bevezetni, hiszen azok számos eljáráson mennek keresztül, mire a gyermek tányérjába kerülnek. Mégis, az üveges bébiételeknek is meg lehet a hasznuk, ahogy az ingyenesen letölthető Hozzátáplálási Kisokosban olvasható: „Természetesen van olyan helyzet, amikor nincs módod főzni (utazás, pihenés, fáradtság, betegség stb. miatt). Ilyen helyzetben nyugodtan használd az üveges bébiételeket! Ne legyen bűntudatod!”
A szoptatás társadalmi megítélése
Ötszáz éve fel sem merült a kérdés, mi lenne a helyes megoldás egy nő számára, ha sírni kezd a babája. Nem küldték az illemhelyre, nem kérték, hogy takarja le a mellét, vagy vonuljon el egy külön szobába. Az volt a természetes, ha elővette a mellét és megetette az éhes kisbabát. Szomorú, hogy ötszáz évvel később, manapság az embereknek olyan kommenteket írnak egy szoptató nőről szóló cikk alá, mint „természetes dolog a székelés is, mégse csináljuk nyilvánosan” és a „a szex is az élet része, mégis a négy fal között kell csinálni”.
A szoptatás ősi, egyszerű és természetes művelet, amit a történelem során még az Istennők sem éreztek méltatlannak magukhoz, hiszen ott van Ízisz, akit gyakran ábrázoltak Ozirisz szoptatása közben, és a szoptató Madonna olyan népszerű téma lett a reneszánsz idején, hogy külön képtípust neveznek így (Madonna del Latte) és Leonardótól Coreggión át számtalan művész megalkotta a saját verzióját. Az anyatej az ősidőktől fogva a bölcsesség szimbóluma, nem csak a földi, hanem az égi bölcsességé is.
Még Picasso, a modern művészet fenegyereke is a legnagyobb tisztelettel nyúlt a témához. A szobrász eredetileg az anyák napja ünneplésére készítette a szobrot - és mi lehetne erre kifejezőbb, mint egy szoptató anya és gyermeke kettőse. A szobor a saját korában olyan népszerű volt, hogy a művész tucatnyi alkalommal is elkészítette - van fából, kőből, bronzból. De mind közül az a rézkarc a leghíresebb, amelyik a régi ezerforintost díszítette. Lehet, hogy intim dolognak tartjuk a szoptatást, de a tény, hogy ez egy köztéri szobor, ami aztán rákerült a leggyakoribb magyar bankóra. Ez Kovács Margit legnépszerűbb szobra, és az általa sugallt szoros anya-gyerek kapcsolat minden mást elfeledtet a nézővel.
A mai társadalom azért van zavarban a szoptató anyák láttán, mert nem szoktak hozzá gyerekkoruk óta ahhoz, hogy ez az élet természetes része. A szoptatás maga az egészség, az élet, a szabadság - csupa olyan dolog, aminek manapság természetesnek kellene lennie.
A szülészet fejlődése és a bábák szerepe
A kora középkorban szinte kizárólag nők segédkeztek a szüléseknél. A férfi orvosok évszázadokig távol maradtak a normális lefolyású szülésektől és a nőgyógyászati betegségek kezelésétől. A szülést kísérő nők (mulieres) alatt elsősorban a női családtagokra, szomszédasszonyokra gondolunk, ám a bába feladatkör hivatalos és elméleti képzés nélkül ugyan, de bizonyosan létezett a 12. századi professzionalizáció előtt is. A szülést segítő nő tudása a rendszeres képzés, képesítés és a kevesek kiváltságának számító tudományos műveltség hiányában nem elméleti ismereteken, hanem tapasztalaton nyugvó, szájhagyomány útján terjedő tudáson alapult, amelyben keveredett a tudomány, a vallás és a mágia.
Férfi orvos, sebész vagy borbély csak nehéz szülés, komplikáció esetén lépett közbe. Ilyen esetek közé tartozott a halott magzat eltávolítása az anya testéből vagy a halott anyán végzett császármetszés. A nők nőgyógyászati vizsgálatát azonban csak nők (főként bábák, jogi eljárásokban gyakran matrónák) végezhették. Még egy férfi szereplő megjelenhetett a szülő nő körül, aki nem volt más, mint az egyház képviselője.
Középkori szülészeti tankönyvek és gyakorlat
Két nagyhatású, kimondottan bábaképző tankönyv Ephesosi Sóranos 2. századi Gynaikeia címen ismert és Eucharius Rösslin 1513-as Der Rosengarten című munkája. A kora középkorban egyedül elérhető szülészetelméleti írások Sóranos Gynaikeia című művének, Hippokratés és Galénos nőgyógyászati munkáinak latin fordításai, újraírásai voltak. Még a 9-11. századból fennmaradt nőgyógyászati-szülészeti témájú kódexekre is jellemző, hogy nem tartalmaznak korabeli, új (aktuális) eredményeket a szülészeti ismeretek terén, hanem csupán az ókori traktátusok feldolgozásaiból, részleteiből állnak.
A 11-12. században a tudásátadás módja a szóbeliről az írásbelire tevődött át, ami újfajta szakmai közösséget hozott létre. A Salernói Orvosi Iskolához köthető a korában rendkívül népszerű, „Trotula” címen fennmaradt három traktátus, amelyet a 11-12. századi Salernói Trota orvosnőnek, az egyetem tanárának tulajdonítanak. Trota többségében valódi, a szüléskísérés tapasztalatára alapozott, orvosilag is indokolható tanácsokat ad, nem csak kompilál.
Az ELTE Egyetemi Könyvtárában Gherardo da Cremona latin fordításában megtalálható Albucasis Chirurgiája. A kódex miniatúrái egyedülálló bepillantást nyújtanak a kor orvosi gyakorlatába: 225 orvosi eszköz ábráját is tartalmazza. Az egyik miniatúra a halott magzat sebészeti eltávolítását mutatja be, ahol az anya, mint egy szent vagy mint egy bizánci császárnő fekszik a műtőasztalon.
Az első népnyelven írt, kimondottan bábaképző tankönyvnek Rösslin Der Rosengarten című munkáját (1513) tekintik Európában. A bábák a középkorban nem csupán a szülés körüli ellátásban segítettek: a nők hozzájuk fordultak minden nőgyógyászati problémával, a gyermekbetegségekkel, a szoptatási nehézségekkel, sőt még kozmetikai kérdésekkel is. A bába egyaránt tanácsokkal, receptekkel segítette a gyermekre vágyókat és a gyermekáldást elkerülni kívánókat is.
A szülészeti gyakorlat legfontosabb célja az egyházi törvények értelmében az volt, hogy a gyermek megszülessen, és legalább a megkereszteléséig életben is maradjon. A bábák végezték tehát az újszülött sürgősségi keresztelését, ha a szülés után a gyermek életjelet ugyan mutatott, de kétséges volt az életben maradása. Az első olasz nyelvű traktátus, mely kimondottan a bábák képzésére szolgált, Scipione Mercurio műve, a La Commare o Ricoglitrice volt. A rendkívül elterjedt munka a 16. század végétől több mint száz évig töltötte be az itáliai bábák első számú tankönyvének szerepét.
A középkori szüléskísérés gyakorlatának jellemzője, hogy a szüléskísérés egyfajta rituálévá vált, így az ókori forrásokban említett szüléskönnyítő igéző szövegek, a verba puerperák új, keresztény formát kaptak, és szüléssegítő áldássá váltak. A varázstárgyak, az okytokiák szerepét az Agnus Deik és az ereklyék vették át. A hiedelmek szerint az ereklyék nem csak a megfoganásban, hanem bizonyos nemű gyermek foganásában is segítettek.